Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Figyelő

Szini Gyula: Vonagló falvak
Révész Béla regénye

Meghatva és megigézve állok szemben Révész Bélának eddig legjelentősebb és szenvedéssel teljes munkájával. Nem lehet neki titka előttem, aki írói fejlődését embriókora óta figyelemmel kísértem, s mégis meglepetés volt számomra ez a könyv. A lassan, nehezen, küszködve és tépelődve író Révész Bélából mint valami ellenállhatatlan lávafolyam ömölhetett ki ez a regény a maga vulkanikus iszapjával és mámoros vajúdásával együtt.

Mámoros alkotás és ezért a hatása is egyenetlen, hol visszataszító, hol szédítőn rokonszenves, hol zavaros, hol pedig tiszta, mint az "in vino veritas". Révész Béla az élet borától részegedett meg, a síkvidéki magyar parasztság életének vad zamatától, amelynek minden mezei fűszerétől illatos és magyaros, csaknem ázsiai a munkája. Amerika-járó magyar parasztok életéből hasította ki a regényét, illetve regényes, mámoros, kapkodó, dadogó és egyben csudalátó, próféciás, babonásan szép fejezeteit.

Tudatos, átgondolt konstrukciót nemcsak nélkülöz ez a regény, hanem ez ellen szinte tiltakozik lázas és eruptív természete. Az író nem egy regény szabályszerűen fejlődő és alakuló fejezeteit közli velünk, hanem a saját tapasztalatainak, emberekhez és emberek sorsához fűződő reflexióinak, sistergő és bugyborékoló impresszióinak sokágú és sokszínű, szimbolikusan áttüzesedő gazdag színskáláját.

Hogy ezekből az ittas, gyakran a végtelenbe kicsengő szavakból emberi alakok naturalisztikus erővel, testi szagokkal, zolai és gorkiji bestializmussal lépnek ki, és emberi, úgyszólván fiziológiai sorsuk iránt hihetetlen érdeklődést tudnak kelteni, még különösebbé, még egyénibbé teszik Révész Béla íróművészetét.

És ezen a ponton érek el a műnek legkényesebb, legsebezhetőbb achillesi sarkához. Ezek az elemi erővel megrajzolt parasztemberek, akiknek a sorsába mámorosan beleringatódtunk, egy ponton túl elhagynak bennünket, mégcsak el sem köszönnek tőlünk. Csak bámulunk utánuk, mint egy túlságosan éles álom vagy vízió után, mikor az író akaratából hirtelen fölébredünk. Az író pontot tett egy mondat és a könyv után. Nincs tovább.

A régebbi regényírói recipe szerint itt legalább az úgynevezett "epilógus"-nak kellene következnie, amelyben még Jókait is ludasnak találjuk. Mikor izzó fantáziája végképp elfáradt, megcsömörlött egy munkától vagy a befejezést talán egészen más, külső ok sürgette, Jókai egy epilógusban sommásan elintézte hősének és regényalakjainak a további sorsát, és ezzel a mérhetetlenül felkorbácsolt kíváncsiságot legalább részben kielégítette. Ez a művelete nagyon hasonlít ahhoz, amikor valamelyik nagy sakkjátszó beleunva a "párti"-ba, gyorsan susztermattot ad, és ezzel végképp eltakarítja az érdeklődés mezejéről a figuráit. Nemcsak Jókaiban, hanem sok más íróban is megtaláljuk ezt a sommás eljárást, amely csöppet sem artisztikus, és semmiképp sem menthető.

Révész Béla, akinek minden pórusa artisztikusan érez, vagy túlságosan elévültnek vagy művészietlennek találhatta az elintézésnek ezt a furcsa módját. Regénye ekként az olvasóra a befejezetlenség, a legjobb esetben a szándékos befejezetlenség hatását teszi. Az olvasónak ebben az érzésében az az ősi és szerintem lényeges és alapvető kívánalom nyilvánul meg, hogy a mese kerek, befejezett, megkonstruált egész legyen.

A legkönnyebben sebezhető pont után a kontraszt törvényénél fogva a mű legfölényesebb, legbiztosabb, legművészibb pontját is ki kell keresnem. És ez csakugyan a kontrasztban van adva. Révész Béla, aki annyira el merte hanyagolni a "mesét", a megírásban kárpótol ezért. Szaggatott, rapszodikus, mindent burkoló és mindent megsejtető stílusából fönséges, izzó és színes szárnyalással kelnek külön életre azok a leírások, amelyekben szavak, mondatok, emberek, házak, tetők, falvak valami belső ritmusban együtt vonaglanak. A zene hatására emlékeztetnek, arra a zenére, amelynek a szövegét nem ismerjük, vagy nem törődünk vele, mert a hangok egészen más, egészen a magunk érzéseit keltik bennünk.

Ennek a stílnek aranypróbája szerintem a regénynek az a része, amelyben egy öreg parasztasszony az Amerikába vágyó legényfiával együtt arról tanácskozik, hogy a kis Péter nevű nyolcéves parasztcsemetéjüket az üveggyárba adják. Az ártatlan gyermek éh- és vérbéréből akarják lassankint előteremteni a pénzt, amibe az amerikai passzus kerül, mialatt a szomszédos Amerika-járt paraszt cifra házának teteje holdvilágban a gazdagság ezeregyéji pompáját ébreszti föl zsibongó képzeletükben. A paraszt föld-, ház- és aranyszomjúságának csodálni való szimbóluma ez a jelenet, és méltán sorakozik mellé a többi, amely mind ebből a gondolatból fakad, hogy a pénz szomjúsága mily rafinált és bonyolult érzéseket és szenvedéseket vált ki a primitív paraszti lélekből, amely egyszerű és mégis babonásan mély, mint a nagy alföld.

Révész Bélából, aki gyermekségét és ifjúságát vidéken töltötte, itt felzokog minden magyarsága. Gyermeki szemének egykori víziói megelevenednek. A magyar föld illata, mámora, ázsiai és cigánybabonája, a parasztnak mesebeli kacsalábon forgó katolicizmusa valami sajátságosan primitív erejű művészi munkára ihletik meg az írót.