Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám

Lányi Sarolta: Álom? talán...

Utaztam rohanó, ádáz szekéren,
szikla élén egyetlen sinen,
őrűlt kerék vonagló háta vitt,
utamra nem kisért el senkisem
és átszágúldtam száz veszélyen.

Mellettem mélység öble dörgött,
hasonlatos volt a Halálhoz,
de félni mégis elfeledtem
a hosszú úton. Úntam már az álmos
örvényt a mélyben s az eget felettem.

Nagy-nagy biztosságban így utaztam
reménytelen, átzúgva tért s időt
...boszorkaszemmel pillogott a hold...
s ekkor - boldog part mellett suhantam el
s egy virágzó fa ága rámhajolt,

felém hajolt, felém! a drága ág...
egy villanat - s bódúltan, reszketeg
utánanyúltam, fürteit ziláltam
és szívtam, ittam áldott illatát
hogy ajkam s szívem beléreszketett.

Egész valómmal, lélekzettelen
hozzásimúltam és hozzámöleltem,
a boldog ág is reszketett velem,
míg elzúgott a zord szekér alattam
az únt biztosság... és én ott maradtam...

(Álom? Talán. De érzem, mint a vágyat
s mint a halált, olyan nagyon tudom -)
...megbír az ág? Vagy lankadtan lebágyad
s ha majd lehúllok zúzott, tört reménnyel,
a boldog ág új, friss gyümölcsöt érlel?