Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám

Tóth Árpád: Stanzák egy trafikoslányról

Ó, a hajnal! fehér felhő-karingben
S biborban, új és fénylő kezdetek
Szent papjaként jő s őt köszönti minden
Szelid s halk áhitattal, reszketeg:
Hát én, ki a vak utcákon keringtem
Szivem csitítva, mely üres, beteg,
Hogy várjam őt, ki úgy emeli zengve
A napot, mintha arany-szentség lenne?

A felszikrázó útakat kaposván
A víg városban hallgatag ödöngök -
Egy boltajtóban vézna trafikoslány
Áll, árva, bús ürgécske, kit kiöntött
A fény, a forró aranyárvíz - s most tán
Mereng a szépűlt fák s arany göröngyök
E reggelén s kis álmán érzeleg -
S szólnék hozzá: Testvérkém! értelek.

Szólnék: Testvérkém, mondd, hát jó a fény?
Az arany hangyák, mik bizsergőn bújnak
Halvány bőröd alá? s az új remény,
Mely most, mint rezge fénysáv bús lebújnak
Odván, úgy csillog a szív rejtekén,
Hogy hátha már derűt hoz ez az új nap
S ma minden messzi emlék s távol álom
Ragyogni ömlik össze üdvre válón?

Testvérkém, szertelen és mégis olcsó
Kis vágyaid, míg meghatottan nézlek,
Találgatnom most bús lelkemmel oly jó:
Hát mit vársz? esküvőt? vagy ami még szebb
S merészebb: tán kalandot? szívet oldó
Mosolyát egy szép, divatos szinésznek?
Vagy tiszta rajzzal ring föl, mintha nemrég
Vésted volna szivedbe, némely emlék?

Első szerelmed tája tán? - egy kedves
Dombhát s vén útja, mely lomhán ivel,
Nagy, mélyzöld fenyvek friss esőtől nedves
Árnya s az ég fönn, szép felhőivel?
A régi séták? - hogy reá ügyet vess,
Leste az ifju - szép volt? - s hogy kivel
Viteted holmid s kinek akarod,
Ha meredek jön, nyujtani karod? -

Úgy, csak merengj, kivel most szótlanúl
Csevegnem jó volt, kicsi trafikoslány,
S ne érezd, mint én, hogy ragyog, de múl
A dús perc és a szívbe sohse mos tán
Mély medret a derű, csak szétlapúl,
Mint fáradt gőzű, beteg aranyposvány -
Isten veled! - és rám se nézz, míg loppal
Megyek s lomhán elnyel a józan nappal...