Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám

Szép Ernő: A híd
(Részlet egy készülő könyvből.)

...még az ég világos, a híd lámpáit már meggyújtották. Milyen meglepő a lámpafény a nappal és az este között. A parton a négyemeletes házak felett rozsdaszínű lesz a levegő, ezt a rozsdaszínű borulatot csak nagyvárosok felett látni. A parti gyárak kéményeiből tolakodik fölfelé a fakó füst, mintha a munka bánata menne az égbe. A parlament falai, tornyai sötétednek, ellágyulnak a budai hegyek vonalai, és a hegyekre épített villák finom cikk-cakkot rajzolnak az égre, mint az árnyjáték kis palotái az orfeumban. Kivilágított fehér hajó jön a Dunán. Utána széles fekete csónak vánszorog, két halász áll benne, meg-meghajolnak, mert eveznek. A hajó búg, és leeresztett kéménnyel búvik a híd alá. Gyári kürt hallik, a hang megáll, a levegő még egy kicsit dajkálja, azután elveszti. Eszembe jut, hogy egy napnak vége van. Megdöbbenek. Megállok. Végignézek a hídon, és lelkembe belékap a kurta forgószél, a csudálkozás a világ fölött és afölött, hogy én is itt vagyok ezen a világon. Postakocsi dübörög előttem, a bakon ül a kocsis mellett a levélhordó, mind a kettőnek pipa a szájában. Csengő villamoskocsi futott el mellettem a sínen, kivilágítva, teli emberrel. Az emberek mozdulatlanul ültek és nézték egymást forgó szemeikkel. Egy messenger-boy jön gyalog, a biciklit a vállán cipeli. Fuvaroskocsi jön, a kocsis papírzacskót tart a bal kezében, a papírzacskón gyertyafény dereng keresztül. Mellettem a gyalogjárón minden pillanatban elmegy valaki. Katona. Úriember. Házaspár. Három munkásember, mindhárom a földre néz. Sovány görbehátú férfi kis kövér asszonnyal, mint egy kifli meg egy zsemlye. Cselédleány, kockás, kurta rokolyában. Család: apa, anya, előttük egy kisleány meg egy kisfiú. A gyerekek szépek, a szülők csúnyák. Ijesztő a szép gyermekekben megismerni a csúnya szüléket, és a csúnya szülékben a szép gyermekeket. Egy szabósegéd, fércelt kabáttal a karján. Egy lány, utána egy férfi. Utánuk nézek. A férfi egyszer-egyszer közelébb jár a lány mögött, azután megint hátrább marad. Nem meri megszólítani. Mi járhat a fejükben? Egy öreg úr szivarral a szájában. Állok, megnéz, én is ránézek, szemünk találkozik, elkapjuk egymástól a tekintetünket. Két ember nem szeret egymás szemébe nézni. Az ismerősök se. A barátok se. A testvérek se. Még a szerelmesek sem. A csókolózók lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes közepéből a halál fekete panasza sugárzik. Ez az öreg úr elment előttem, arcomba nézett, és nem szóltunk egymáshoz, és soha nem fogunk egymáshoz szólani. Milyen hangja lehet mindezeknek az embereknek, akik némán mentek el előttem? Csudálatos, hogy az ember összecsukja ajkait és nem szól, mikor magában van, pedig az isten egyéb teremtményei, a madár, a kutya, a béka, meg az erdei vad inkább akkor ád hangot, mikor magára maradt. Egy autó suhan át a hídon, egy nő ült az autó sarkában. Egy pillanatra érzem a szívem dobogását, ezt az örök kopogtatást a boldogság bezárt ajtaján. Egy vak jön felém, a bot lépeget előtte. Fekete pápaszem van az orrán. Te szegény vak, miért takarod el két világtalan szemedet embertársaid elől? Hiúságból teszed, vagy kíméletből? Nekem is fekete pápaszemet kellene hordanom, hogy ne lássák a szememet, mert az én szememben benne van a világ, és az borzasztóbb, mint a világtalanság. Miről gondolkozik ez a vak? Miről gondolkozik egész nap, és éjszaka, mikor nem tud aludni? Ó istenem, mi célod van az emberekkel? Nem lehet egyéb célod velük, mint hogy megmutasd nékik ezt a bámulatos világot, melyet a semmiből teremtettél, és gyönyörködjél abban, hogy az emberek csudálkoznak. De hát akkor miért engeded, hogy vak legyen valaki? És ha annyi csudálatos hangot találtál ki, miért van süket ember? És ha azt akarod, hogy teremtményeid járjanak-keljenek és nézelődjenek, miért vannak bénák, akik nem tudnak megmoccanni? És a vak elment előttem, és én nem simogattam meg a kabátja ujját, és nem mondtam neki egy vigasztaló szót. Eszembe jut, mennyi ember ütődött hozzám a földi életben, akiket mind megnéztem, és elengedtem őket egy jó szó, egy hízelgés, egy cirógatás nélkül. Milyen furcsa véletlen összeköttetésben voltam emberekkel, akiket nem ismertem, akiknek a nevét nem tudtam, akikkel csak egyszer volt dolgom egy percig. Azokra gondolok, akik megállottak a vendéglőben az asztalom mellett, és azt kérdezték: szabad? - s leültek, s mikor egyikünk elment, némán köszönt a másiknak. Meg akivel egyszerre akartam bemenni egy ajtón, s udvariasan hátráltunk: Tessék! De kérem, csak tessék! Meg akinek az utcán a lábára léptem és azt mondtam: pardon. Meg aki tüzet kért tőlem, és míg a cigarettám tüzes végét odatartottam neki, a tűz fényénél néztem egy fél percig az arcát, azután kalapot emeltünk és elváltunk. Meg akivel tüntetésen szorongtunk egymás mellett, s együtt kiáltottuk: Éljen! Éljen! Vagy abcug! Abcug! Meg aki megállított a járdán és azt kérdezte: Nem tetszik tudni, kérem, hol van erre az Izabella utca? Meg egy kisfiú, aki levette a kalapját: Bácsi kérem, hány óra? Meg aki a színházban az én zsöllyémre ült véletlenül, és azt mondtam neki: Bocsánat, ez az én helyem. Meg az az úr, akivel tévedésből összekapcsolt a telefonos kisasszony, és aki azt mondta messziről nekem: Kérem letenni a kagylót. Meg akivel egy vasúti kupéban ültem, csak ketten voltunk és hallgattunk, és egyikünk fölállott: Nincs önnek kifogása ellene, ha kinyitom az ablakot? Meg akivel a kávéházban kicseréltem a kalapom, aztán megnéztük a kalapok bélését, észrevettük a tévedést, és mosolyogva adtuk át egymásnak kalapjainkat. Meg aki egy széket kért el az asztalom mellől, meg aki egy kiolvasott újságot kért el tőlem, meg a bohóc, aki odafordult hozzám a cirkuszban: Nincs egy gombostűje? Meg a bűvész, aki elkérte az órámat, a pohárban összetörte, s aztán teljes épségben visszaadta: Ich danke! És eszembe jutnak a kocsisok, akik azt kérdezték: Hová, nagyságos uram? És a villamos ellenőr, aki azt kérdezte: Szabad kérnem a jegyet? És a finánc, aki két ország határán bejött hozzám, és megkérdezte: nincs-e a poggyászomban dohány, és a postás, akit annyiszor kérdeztem: nincs levelem? és a hotel portása, akitől éjjel hazatérve megkérdeztem: nem keresett-e valaki? Nem, uram, senki sem kereste önt - mondta a portás, és én elfordultam tőle és nem kérdeztem meg, hogy hívják, és hogy nem álmos-e, és nem mondtam meg neki, hogy fáj a szívem, mert egyedül vagyok. És eszembe jutnak a trafikosnék és boltossegédek és mind a szobalányok és takarítónék és pincérek és vasúti kalauzok és színházi ruhatárosnék és jegyszedők és hivatalszolgák és rendőrök, akik mellettem állottak, beszéltek hozzám, hallották a hangomat, láttak engemet élni, és akinek mindnek belenéztem a szemébe az alatt a pár pillanat alatt, míg dolgom volt velük, és éreztem, hogy ezek mind emberek, mint én, beleheltem életüket, és képzeletem öntudatlanul foglalkozott velük, és lelkem a felebarátság részvétét érezte. Soha egyiktől se kérdeztem meg, hogy hívják, hány éves és hogy érzi magát ezen a világon. Ebben a pillanatban nyugtalan önvád ereszkedik a lelkemre, életükre gondolok és úgy érzem, mintha felelős volnék mindenkinek az életéért, akivel beszéltem, akit megnéztem és akinek csak a fényképét láttam, vagy akinek csak a leírt nevét elolvastam, vagy akit csak említeni hallottam. Minden ember bennem él és szenved, mind az öt földrészt érzem a lelkemben panaszkodni, hogy széjjel vannak szakadva és vágyakoznak egymás felé, és a lelkem úgy remeg, mint a tenger tengerrengéskor, és sajnálatom úgy borul a világ fölé, mint a beborult ég, amelyből mindjárt elered az eső. Az egész világ közepén kéne felállanom egyszer, mint egy végtelen piac közepén, egy magos tribünre, s ott lenne minden élő ember, és én lekiáltanék hozzájuk: Minek éltek? Mit akartok? Mire való minden, amit csináltok? Mire való bántani egymást? Mire való pénzt gyűjteni? Mire való hadseregeket öltöztetni? Mire való nagy házakat építeni? Mire való, hogy nevetek van? Mire való, hogy mindig beszéltek? Mire való iskolákat emelni, tanítani és tanulni? Mire való könyveket írni és zenéket szerezni? Mire való a szerelem után epedni és mire való előle menekülni? Mire való minden? A világ egy pillanatra megállana munkájában, veszekedésében, töprengésében, játékában és élvezetében, és az emberek mind fölnéznének és egy hangon fölkiáltanák: Hát mit csináljunk? Nem tudnám, mit mondjak, csak bocsánatot kérnék mindenkitől, amiért él és meg kell halnia, és megmondanám, hogy nagyon sajnálok mindenkit, és nem tehetek semmiről, aztán búcsút intenék a zsebkendőmmel, és sírva leszállanék a tribünről. Megfordulok, lekönyökölök a híd korlátjára, és a Dunába lenézek. Milyen ezüst színe van az alkonyatban a víznek. Vagy sárszíne? Milyen jól esik a víz fölé hajolni, és nézni az egymás után úszó hullámokat, és a víznek a hullámok közt való gyűrődéseit és a habok ráncait, melyek minden pillanatban változnak, megújulnak, elmúlnak és megint előjönnek. Szemem issza a víz folyását, és fejemben egy pillanatban egész életem megfordul, és az jut eszembe, hogy úgy vagyok csak ezen a világon, mint aki benyit a kávéházba, körülnéz, látja, hogy nincs ott, akit keres, és megint kimegy a kávéházból. A végtelenségből jöttem erre a világra, és rövid látogatásom után visszatérek a végtelenségbe. Az az igazi hazám, s bizonyos, hogy ott jól éreztem magam, mert itt rosszul érzem magam. Ha egy pillanatra megdermeszthetném a víz megfoghatatlan múló képét, s lerajzolhatnám a hullámzás dombjainak és völgyeinek tájképét egy pillanatában, és megállíthatnám és elolvashatnám félig leírt szavakból való, tovamosódó tűnődésemnek egy pillanatát, és ezt együtt eltenném magamnak emlékbe, hogy lássam és tudjam, mi minden van az ember életének egy pillanatában a szemben, agyban és szívben együtt. Egy pillanatban itt a folyó felett azt a végtelenséget érzem, amelyre mindig vágyom mindenben. A végtelenség sejtelmével indulok el sétálni a fasorba, amelynek a végét nem látom. Ezért szeretem az eget is nézni, mert kékségén át nem látok s csillagait megolvasni nem tudom. Ugyanezt a nehéz és édes nosztalgiát érzem, ha a tengeren utazom, vagy ha a sínpárt nézem, amely a messzeségben egymás mellé búvik, és a horizonton elszökik. Azér szeretem a csöndet is, a sötétséget, az eső hullását is, mert ezek mind a végtelenség cselédei, ezért tartom talán néha a zsebórámat a fülemhez, és hallgatom elfeledkezve sokáig a ketyegést, ezért meresztem el sokszor a szemem a fali kárpit egyforma virágain, ezért könyökölök neki a sűrűn kockázott szürke szövetnek, amelyet a szabónál elébem bontanak, mert mindezek a végtelenség illúziójával kínálják lelkemet. Beléütök egy ujjal a zongorába, hallgatom a csengve múló hangot, s egy pillanatig azt hiszem, hogy örökké fog tartani, és leverten csudálkozom, mikor a csengés emléke is elveszett a levegőből, és csend lesz a szobában.

A két könyököm a hídon, fejem lehajlott, s nézem a vizet, egyszer csak a víz megáll és a híd megy velem előre. Megy a híd, gyorsan, egyenletesen úszik a víz felett, és kőpillérei erősen nyomulnak a makacs hullámok közé, szaggatják őket, és vízfoszlányaikat jobbra-balra szórják. Gyönyörködöm ebben a furcsa csalódásban, és hirtelen visszaemlékszem egy szegény fahídra, amelyen éppúgy állottam magamban gyerekkoromban egy kis ér fölött, melyet Kösélynek hívnak, az isten tudja, miért. A híd így elkezdett menni velem, és én jól megfogóztam, hogy el ne szédüljek, és azt hittem, hogy a híd most végigvisz a Kösélyen, a Kösélyről a híd átmegy a Berettyón, a Berettyóról a Körösre, a Körösről a Tiszára, a Tiszáról a Dunára, a Dunáról a Fekete-tengerre. A Fekete-tenger közepén nekiütközik a híd egy fehér szigetnek, a szigetnek gyöngyvirágból van a mezeje, a gyöngyvirágban selyem bárányok legelésznek, arany csengőcskék csilingelnek a nyakukon szórakozottan, a bárányokat angyalok legeltetik, akik mosolyogva és merengve sétálnak a bárányok után és arany hegedűn játszanak, arany muzsikát, és a hegedű úgy sétál a csengő után, mint az angyalok a bárány után. Ezen a szigeten egy nagy rózsaszín iskola van, a rózsaszín iskolába fogok járni, amelynek tantárgyai csupa játékok, és egy napi órarend ilyen lesz: 8-9 Bújj-bújj zöld ág, 9-10 Haragszomrád, 10-11 Kinn a bárány, benn a farkas, 11-12 Nyisd ki rózsám kapudat, hadd kerüljem váradat. Az iskolában soha a gyerekre rá nem kiáltanak, és soha a tenyerébe nem ütnek az égető nádpálcával, és mikor az iskolából hazamegy a gyerek, befőttet ebédel, és egész délután játszik, hogy reggelre jól tudja a leckét, és akkor befőttet vacsorál, és mikor reggel felkel, befőttet früstököl.

Sötétedik a víz alattam, azt a nehéz és hideg homályt kezdem érzeni magamban, melyet a híd alatt látok. A híd már megállott, a kellemes, kurta szédület elmúlt a fejemből, és megint arra gondolok, hogy boldogtalan vagyok. Csudálatos, hát hol volt ez az érzés, hogy nem éreztem az imént, mikor egy régi kis emlék mulattatott? Míg egy emlékre gondolunk, hol van a többi emlék a lelkünkben? Az egész világ el van téve bennem és életem minden percének képe. Olyan lehet az emlékezet, mint valami óriási díszletraktár, s eszméletem színpada mögött folyton tologatják a kulisszákat. Az imént egy emlék tündéri képe volt elöl, s nem láttam tőle egyebet. Most csak ez a mozdulatlan szürke víz van bennem, ami alattam van. Nem is víz, sár egy kiszáradt patak fenekén, s úgy hajlok föléje, mint a fűzfa. Az elmúlt múltat nézem, mint a fűz az elment patakot. Az ifjúság jut eszembe. Meddig tart az ifjúság? Talán éppen ebben a pillanatban múlik el az én ifjúságom. Szeretnék segítségért kiáltani. Mintha hajóra léptem volna most, s visszafordulnék az exotikus kikötő felé, ahonnét tovább kell menni. Szívemben vágyaim, mint örökké tárt karokkal álló leányok, tördelni kezdik kezeiket, és sikoltozásuk elnyomja a búcsú szelíd zokogását, és szétszóródott hajuk vad lobogása elnyeli a lemondó kendőlengetést. A hajó indul, vissza akarok menni, itt akarok maradni, ittfelejtettem valamit, mindent... elfelejtettem kimulatni magamat... most ablakfüggönyök húzódnak szét a kikötőben, és kinyílnak az ablakok, és minden ablakban álomszép nők mosolyognak felém és hívnak a kezükkel, és kiállanak a virágos erkélyekre és kitódulnak a kapukon, és a házak előtti téren affektált illegéssel sétálnak, és piros zenekarok ülnek ki a tér közepére, mandolin van a zenészek kezében, és a mandolinoknak szív alakja van, és olyan édes dalt játszanak, amilyet sohasem hallottam még, és fáj tőle a szívem, mert az én szívem mind a mandolin, amelyet kegyetlen ujjaikkal a zenészek pengetnek. Szép fiúk özönlenek elő egy sikátorból, eldobják cigarettájukat, kacagva ragadják meg a nők derekát, s az egész kikötő táncol. Egy táncosnő magában forog a középen. Ő a legszebb, körülállják és tapsolnak egy ütemre. A táncosnő otthagyja őket, a parthoz fut, a nevemet kiáltja, eldobja castagnette-jeit és zokogni kezd. A hajó farára rohanok, kiterjesztem karjaimat, a mély vizet látom a hajó és a part között. Az utasok közönyösen néznek rám, a kapitány elöl áll a födélzeten, és nem fordíthatja vissza a hajót. A hajó elvisz, azután a Szahara-sivatagon kell utaznom, a vonat ablakából semmit nem látok, csak a homokot, és a telegráfoszlopok úgy repülnek el egymás után, mint az élet napjai, és a sivatag végén meghalok.

Sóhajtottam, fölemeltem a sóhajhoz a fejem, mert így mélyebbet tudok sóhajtani. Milyen jól esik sóhajtani. A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomorúság sincsen, mert a legnagyobb szomorúságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és sajnálom, hogy nem tudom, hányat sóhajtottam egész életemben. Szeretném megolvasni, és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget. Az égen ragad a szemem.