Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Figyelő
Túl jár az ötvenen, de hatvannál jóval többnek látszik. Amikor megjelen kifehérített clown-arcával, gyűrődött ajkaival, fölálló orrával - ahogy (mint önmaga conferencierja) rövid karjai ideges kofamozdulataival magyarázza a szöveget és körülnéz százráncú mosollyal - az ember megijed és elszomorodik -, valami nagyon lehangoló érzése támad, és szeretné megkerítni a ruhatári jegyét. - Hogy egy perc múlva tágranyitott szemmel sóhajtson és elámuljon boldog felejtődésben.
Ravaszkodás volt, gallus szemfényvesztés ez a pár mozdulatnyi ordenáréság, és tán tudatos művészettel utalás egy képre, egy futó impresszióra: Párizs utcasarkairól ismerjük az akrobata-nőt, e népies figurát szennyes trikóval vaskos testén, soktagú artistacsaládot dirigálva, és sokszor élveztük a kedves humort abban, ahogy folyton beszél, gesztikulál, magyaráz, és közben elszélhámoskodja az ígért mutatványt. - Már értjük Ivettet, ez az! Mosolygunk hálásan.
Megáll - most mozdulatlan könyököl a zongorára egy percig, és az arca komoly, emberi. Tűnődni látszik - kétszer-háromszor végigmegy a kicsiny színpadon, hangolja magát, bő papos feketearany talárja meglebbenti és lecsüggeszti szárnyait. A harmadik fordulónál már két holtfáradt bibliai vándor halad a betlehemi úton, szállásért könyörögnek, Mária viselős, szülőfájdalmakat érez, József verítékes aggodalomban támogatja, a kapukról ridegen utasítják őket odébb, az éjjeliőr érces és kísérteti óraütés-hangon kiáltja ki refrénül a haladó időt - fokozódó izgalom, a lét szörnyű szorongása összemarkolja a szíveket. És a végső pillanat, a szent éjfél - feloldódás, beteljesülés, pillanatnyi béke - szent, szent karácsony, kiterjesztett, áldó karok, ég és föld harmóniás együtt-éneke. És mindez önmaga - Ivette, a csodálatos ember, ki maga Mária és maga az ács -, részvétlen idegen, hódoló pásztor, mennyei gyermek, ki maga az Idő halálfélelmes intése, az Óra szava - és minden együtt, a mindent megértő és magábafogadó "univerzális emlékezés", a zseni.
Nem tűröm, hogy nevetségesnek tartsanak, amiért ilyen hangon írok róla! Lehetetlen, hogy ne a legnagyobbak közül való legyen, ki így lelkezte át mostani, rossz időm egy óráját, ki ilyen mélyen markolt belém! - Ósdi, középkori, balladás rigmusai a "Passio"-nak, az Isten gyötörtetésének rettegésen, elszánáson, hősi halálgőgön és gyermeki ijedelmen át a kárpit megszakadásáig, az egek elsötétüléséig, és ő maga az, ki a kín glóriájában mereven áll meg bírái és ellenségei közt, és kimondja a végzetes, halálon-diadalmas, örök, emberi szót. Szörnyű, hogy csendül meg e magános hang ezen az ajkon - mely nem egy hórihorgas, furcsa öregasszony kifestett, komédiázó szája e percben -, hanem a mindentől elvonatkoztatott emberé, a bibliai száj.
Bár sok gyönyörű kóklerséget mívelt még Ivette Guilbert ez estén, ezek az első impressziók fognak örökre az idegeimben maradni: e teljes, sűrűvé fojtott tragikum kiáradása egy nagy, hervadt emberi test heves, repeső mozdulataiból, egy hallatlanul különös hang reszketeg ércességéből, melyhez képest kis náthás érzelmesség mindaz, amit ilyesmiben itthon vagy eddig megcsodálhattam. Nem tudom - ha behunyt szemmel hallgattam egy percig e hangot -, a legislegnagyobbat, a Halál parfümjét éreztem szállni - képtelen vagyok más szóval nevezni ezt! Szlávos szomorúság - próbáltam magyarázni, és lágyan mozgékony, petyhüdt-fehér, széles, bús alázatú arca rútságát figyeltem. De több és általánosabb ennél: minden dolognak, léleknek, tárgyaknak és állatoknak szörnyű rettegését éreztem néha vibrálni gyásszá szépülten e hang mögött, valami kísértetien bánatost vérszagon és verejtékgőzön át.
Akkor is, ha egy kis ófrancia népdal táncrefrénjét mondta: "Ugorj szöszke, emeld a lábad!" Hat gyönyörű, karcsú, fiatal leány táncolt vele egy sorban, közöttük állt könnyed, iróniás alig-illegéssel, és valamennyi néző - férfiak is -, azt érezték, mormogták: "Mit keres ott az a hat fruska?" - Tökéletes tud lenni a humorban, és úgy látszik, ezt fejleszti, szereti önmagában már legjobban, ezt viszi a legfölényesebben öniróniáig. Százszor kicsúfolja az öregséget, szeretve foglalkozik a burleszk, paraszti érzékiséggel, a tenyeres-talpas csiklandósság markáns röhejével. Ő a menyecske, aki gabonára alkudva kacérkodik a hajóssal, s ő a matróz is, aki ott kapja, ahol éri. Eljátszta a leányt, ki baráttá lett jegyesét megy visszakövetelni a kolostortól, s a perjel öblögető kövérségét, a szentes fiatal barát kísértéstől félő, álszentes, komikus haragját egyformán kiénekelte - majd egy modern poémában öreg kígyóbűvölő volt, és állatai sziszegtek körülte. Az utolsó percek intimitásában, mikor a közönség köréje tolongott bízó és kedves unszolással - ráadásnak elmondta még az anyaszív balladáját. Az elejtett szív hangot ad, szörnyű némaság mélyéből, csukott ajkak közül percekig tartó, üldözéses, hallucinált, tébolyító halk sírás hallatszott - a rémképzelet túlvilági hangja -, mely az aggódó szeretet nyögésébe enyhül.
"Merci!" - kiáltott fel egy fiatal leány a közönségből, és valahogy ennek a hangnak is muzsikája volt. A pesti közönség tartós, halk és diszkrét tapsokkal finoman, ízlésesen tüntetve vonult ki.