Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám

Havas Gyula: Egy régi hajnalom

Fehér virág hajában, oly hűs és illatos,
Egy régi hajnalom zokogva visszajár még,
Ráreszket ablakomra, kinézek réveteg,
Ő kint bolyong a kertben, fehérlő, tiszta árnyék
És hozzám lép szelíden s elönt és illatoz.

Oly édes és borús, oly finom és halálos.
Hárfázik, hallgatom. Hagyom, hogy átöleljen,
Ringasson, mint anyám sok ájúlt éjszakán
És elsimúlok benne, mint szűzlány átölelten,
Lehajlok hozzá, mint halvány hold a föld tavához.

E hajnal egykor új volt, hős, ifju vágyat rejtő,
Zengőbb, mint most a múlt merengő szordinóján,
Buján hevert a kert, hol álltunk ketten akkor,
Ingben, kibomlott hajjal a mindent áhitó lány,
Búsboldog homlokomra biborló csókot ejtő.

De fájó fátyola a vágyaknak lefejlett,
Hős hajnali harangszó harsogva égre rebbent
(Ó, szép piros madár a kert alélt öléből!)
S elpattantak szivünkben a megfeszült erek bent
S jaj, messzi elfutón egy bús vonat zörejlett.

Most minden édes és jó, fehér és álmatag már,
Jó volna már örökkön e hűs hajnalban állni,
E hulló hárfahangok halálos hermelinje
Míg eltemet... Jaj, kár volt a nagy tengerre szállni,
Mely hívóbb s harsogóbb száz szép emlék-pataknál.

1913