Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Figyelő

Balázs Béla: Eva Martersteig

1913 őszén nagy csata volt Drezda mellett, Helerauban. A francia földről behívott misztikus és nagy pátoszú új művészet ütközött meg a "természetes és könnyed, szellemes" lapossággal. Paul Claudel "L'annonce faite Marie" című drámáját adták elő, és Eva Martersteig vezette Violaine szerepében a harcot. A kontinens művészi haditudósítói és diplomatái igen részletesen foglalkoztak az esettel és megállapították, hogy Claudelnek nem volt sikere és még kevésbé Eva Martersteignek. Most pedig azt olvasom, hogy Eva Martersteig elhagyja a lipcsei színpadot (a lipcseit is, mert nagyon sokat hagyott már el), és férjhez megy! Úgy hangzik ez az "örömhír", mint egy vert sereg bús takarodója. Visszafekhettek a hegy alá ti Barbarossák, Paul Claudel és Eva Martersteig és te, misztikus és nagy pátoszú új művészet. Károgó hollók repülnek még a hegy körül. Én pedig hadd emlékszem rá, hogy mikor sejtettelek meg benneteket először.

Vagy hat esztendővel ezelőtt, Berlin városában láttam egy ismeretlen nevű és nagyon rossz színésznőt. Most hat éve annak, hogy a berlini Kleines Theaterben egy nagyon rosszul játszott szerep, egy fiatal növendék szánalmas vergődése felforgatta világnézetemet, és mint földrengés a folyót, életem vágyát kivetette árkából. Eva Martersteignek hívták ama rosszul játszó, esetlen szomorú nőt, akinek nevét nem tudtam elfelejteni, holott ama francia társadalmi drámát, melyet elrontott, elfelejtettem, a Kleines Theaterrel egyetemben. Bataille vagy Bernstein, vagy Nick Carter vagy Waldemar Psylander? Nem tudom már szerzőjét ama kitűnő drámának, melyben egy elegáns hölgy megcsal egy elegáns urat. De tudom, hogy elegáns volt minden, könnyed és világos és rendkívül izgató. Darab és játék egyaránt. De íme, belép egy nő. Tíz szót alig szól és elrontja az egész darabot. Első kínos érzésem, hogy párizsi toalettje álruha rajta. Kikönyököl és kitérdel belőle, holott termete finomabb, mint ama tauriszi Dianáé. Mimikája, rendes mondén mimika, ijesztő grimasz és mintha recsegve töredezne bele az a márvány arc. Milyen hallatlanul nagy minden azon a kis fejen. Szemöldöke, szeme, orra, szája. Boltíves márvány-építményt hord az a nő karcsú nyakán. Aztán megszólal. Nem. Megkondul. Minden szótagja tiszta és mégis titokzatos a beszédje. Mert hiszen lehetetlen, hogy ez az orgonabúgás csak annyit jelentsen, hogy: "Sokat veszített ma a ruletten, báró úr?" Ahová keskeny lába lép, a színpad lebillen arra, mint a mérleg. Óh, mint ijedt és alázatos idegen rabnő, hurcolja a lányt magával a könnyed cselekmény, de íme, óriás pilláinak egy rezdülése felökleli az egész darabot, az egész könnyed, elegáns művészetet.

Kis olasz városokban látni néha ilyet. Modern vakolat-skatulyákat, melyekhez kapufélfának valami régi, szép romról lopott oszlopokat ad építőjük. Az ember ijedten áll meg. Úgy érzi, mintha a kis kapu formáiban áramló stílus szétfeszítené a nyavalyás házat. Mintha valami őslény emelné kövült fejét a ráföldelt, porló törmelék alól. Honnan lopta Bataille vagy Lavadeu, honnan lopta a Kleines Theater jól berendezett dráma-bérházai számára Eva Martersteiget. Volt-e vagy lesz-e az a nagy stílusú, monumentális művészet, mely kijajdult belőle, mint Kőműves Kelemenné hangja Déva vár falából?

Sokfelé hányódott azóta szegény Eva Martersteig. Használhatatlan színésznő volt. A mostanában játszott drámák szavai az ő hangjának zuhogásában foszlánnyá áztak. 1913 őszén végre, Hellerauban Paul Claudel szavainak fekete gránit görgetegét sodorhatta ez a hang az "emberien természetes, világos és szellemes" mai dráma ellen. Hiába volt. Olvasom, hogy Eva Martersteig elhagyja a lipcsei színpadot is és férjhez megy. Fekhettek vissza a hegy alá ti Barbarossák, Paul Claudel és Eva Martersteig és te, misztikus és nagy pátoszú új művészet.