Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám

Nagy Lajos: Egy berlini leány

Ezerkilencszáztizenhárom őszén rovom e sorokat. Körülbelül ötesztendős az a történet, amelynek leginkább a magam kedvéért, egyszerű emléket állítok. Most, hogy elsimogatom emlékezésemben a történet részleteit, úgy érzem, hogy kissé érzelmes, kissé gyermekies lesz majd, amit írok. Én szeretem, hogy ez így van. Nem szándékozom kedves emlékeimet megbántani az idősebbé vált ember álságos fölényével, sem az írásban - sajnos - gyakorlottnak rutinosságával. Nem a mai értelmemmel akarok vájkálni az én szent apróságaimban, hanem egyszerűen mintegy a két testi kezemmel akarom letenni erre a fehér papirosra az öt év előtti szívemet. Az én akkori meleg, boldogságosan szenvedő szívemet. Szeretem a szívemet, és a mai szívem is csaknem ugyanaz, mint a régi. Én még ma is tudnék fogócskát játszani, fürdőzés közben társaimat a víz alá buktatni - nem nagyon, csak egy kicsit -, és gyerekes csínyeket követni el még az utcán is, akárcsak öt esztendővel ezelőtt, s akárcsak gimnazista koromban. És én ennek nagyon örülök, talán nincs is egyéb, aminek még örülhetnék. És ez a szívem miatt van... Én még ma is olyan teljes és romantikus és isteni odaadással és megsemmisüléssel és új életre keléssel tudok szeretni egy nőt, mint régen, és senki énnálam rajongóbban nem szerethet, soha a világon nem is szeretett, sem Rómeó, sem a lovagok, akik a nőért feláldozták az életüket. Ez az én szívem! És milyen kár, hogy akár ma is haszontalanul lobog el az én szívem lángja, és nincs senki, aki mellém állván úgy melegedjék a tüzénél, mint meztelen kis gyermekek a kályha izzó parazsa mellett, kinyújtván feléje a karjukat és szétágaztatván apró ujjaikat...

*

Egy júniusi vasárnapon kalandvadászatra készültünk, én és a barátom. Mindennapos dolgunk volt akkor, hogy színes és nagy reményekkel kutattuk, űztük és csábítottuk a szép és szemre kedves leánykákat és vártuk, hogy mikor is érkezik el, istenem, akiben nem csalatkoznánk. Sok időt töltöttünk így el, epedőn lesve egy-egy mosolyra, néhány barátságos szóra, és bús kincsül hordoztuk szívünkben a vágyat, melynél szentebb nem volt soha. És - bár kegyetlen volt hozzánk a sors - boldogabbul mi nem cselekedhettünk. Bölcsek voltunk - mondhatnám nyugodt értelemmel is -, hogy sem silányul törekvő munka, sem tanulás, sem olvasás el nem kerített bennünket attól, ami dicsősége az embernek, a természetnek, ami a vér zengése, ami élet.

Azon a vasárnapon, amelyről szólok, már kora délután, ebéd után találkoztam a barátommal az Abbázia kávéházban. A teraszon ültünk, megfeketéztünk, elszíttunk egy-egy trabukót és készülődtünk. Megbeszéltük a programot, mert tudván ügyünk komolyságát, program szerint is cselekedtünk. Háromig olvasgatjuk a lapokat, háromkor indulunk a ligetbe - így szólt a program bevezetése. Először a bódék, körhinták sokadalmában sétálunk, azután elnézünk a tó környékére is - átvágva a "Weingruber" előtti sétányon -, a Stefánia útra, esetleg a Közlekedési Múzeum felé. Eddig szól a program, tovább nem, mert eddig majd csak lesz valami eredménye kutatásainknak. Szép lassan őgyelgünk, ügyesen fürkészünk, tüzeljük egymást, ahogy illik hozzánk, örök nagy gyermekekhez. Csendesen üldögéltünk háromig. Kissé fáradtak voltunk, emésztett bennünket a sok vágy és a sok sóhajtás. Fáradtságunkban azután némi bús reménytelenséggel gondoltunk az egész délutánra és az estére. Ha mégis pár nélkül maradunk!...

*

Három órakor felkapaszkodtunk egy omnibusz tetejére, és döcögtünk a liget felé. Szép napos idő volt, jó meleg, talán túl meleg is. Már - ritkásan - ballagtak az emberek kifelé az Andrássy úton, magányosak, apák és anyák a gyermekeikkel, párok karonfogva, ünnepi ruhás cselédek egyesével meg csoportosan egymásba akaszkodva. Nagyjában vidámak voltak az arcok, mindenki várt még ma valamit.

Mellettünk az omnibusztetőn három cselédleány ült, nevetgéltek, csacskaságokat beszéltek.

- Ni, azok már jól jártak - mondta valamelyik, két leányra mutatva, akik egy-egy baka karján tartottak befelé a ligetből. Ezt mondta a leány és kacagott. Mind a hárman arrafelé néztek, kihajoltak a tető korlátján, az egyik - a legigénytelenebb köztük, kissé sápadt és szomorú arcú - azt mondta: no 'iszen...

...Enyhe szél fújdogált az arcunkba, bár illatalan és prózai, míg a fásabb helyekre nem értünk, ahol a vadgesztenye- és akácfavirág illata lágyan meg-megsimogatta az érzékeinket.

- Ennek meg má' kettő is van! - kezdte megint ugyanaz a cseléd, és most egy termetes, nagymellű, sokszoknyás némberre mutatott, aki mellett jobbról-balról egy-egy mesterlegényforma baktatott, egyik a kezében piros rózsákat tartott.

- Magának is akad még ma - szólt hozzá a barátom.

- Köll a fenének - mondta a leány ostoba és hazug daccal, amiért azután a barátom nem szólt többet hozzá, hanem felém fordult és halkan beszélgettünk.

- Nem csúnya ez az innenső.

- Nem is szép - mondtam, csak úgy... fitymálva.

- Végigmennél te ilyenkor nappal az utcán egy cseléddel?

- Hát persze, ha szép és tiszta.

- Hátha ismerősökkel találkoznál?

- Akkor találkoznék.

- Mit szólnának?

- Az az ő gondjuk.

- Mégis kellemetlen volna.

- Lehet... De a vége bizonyosan nagyon kellemes volna.

- No, nem olyan egyszerű a dolog... Az embert megszólják... Mégis furcsa... Az ember függ másoktól... Hátha az anyáddal találkoznál... vagy a nővéreddel, vagy a főnököddel... vagy leány vagy asszony ismerősöddel...

- Eh! Hátha az orrom vére eleredne, hátha a cintábla a fejemre esne, hátha ez meg az lenne!... Nem mondom én senki másnak, hogy menjen végig egy csinos cselédlánnyal az utcán. De én végigmennék!

A barátom még ellentmondott és így vitatkoztunk a dologról meg más efféléről.

*

A ligetben már sűrűn gomolyogtak az emberek. Sok-sok leányt láttunk, csúnyákat, formátlanokat, igen plebejus színűeket. Szegény, ócska teremtések voltak az ünneplő ruháikba felöltözve, kimosdva, felcicomázva, és csendes örömmel járkáltak, nevetgéltek, néha kacagtak is.

Födetlen fejű cselédek, meg kalapos leányok, legények és katonák között járkáltunk föl-alá, néha odanéztünk egy-egy körhintához, ahol zajosan, tarkán folyt már a mulatság... Ha nagyritkán szép nőt láttunk, az valami úribb fajta, fehérképű és finomszoknyás volt, férfival, bizonyára a férjével, vagy a fivérével, vagy a szeretőjével.

- Látod? - mondtam a barátomnak. - Látod, mennyi csúnya nő. Milyen szomorú látvány.

- Mintha csak a söpredéke jönne ide.

- Bizony úgy van. Csak a söpredéke jött ide. A népnek szegény, csúnya lányai vannak itt. A szépek, akik termettek a nép nyomorúságos soraiban, már ki vannak válogatva. Azokat már fölszítta magába a felsőbb réteg. A felsőbb réteg mindenét fölszívja a népnek. Ahogy a munkája eredményét, úgy a nőit is... A szép nők, akik ma innen hiányzanak, holott itt kellene sétálniok egy-egy erős legény karján, egyszerű tiszta ruhában, munka után örülve a pihenésnek - most egy-egy úr oldalán uzsonnáznak a Hűvösvölgyben, vagy kocsiznak a Stefánia úton, vagy valahol a Nagymező utcában az orfeum táján parfümös és selymes szobában alusszák nappali álmukat...

- Bakát, azt látni szépet - mondta a barátom, és egy feszes, barnaképű fiúra mutatott, akinek pompásan szabályos és erős teste volt.

- Hisz mondom. Lám mondom... Férfi csak akad szép azok sorában is, akik nyomorúságosan élnek, de a nő, az hamar kiválik onnan... Ez a legfájdalmasabb kiszipolyozása a népnek. Nekem ez fáj legjobban... Mert az övék a szép nő, az övék, még inkább az övék, mint a munkájuk gyümölcse. És elveszik tőlük. S milyen könnyűszerrel, milyen játszva veszik el... S milyen kedvvel megy a nő, milyen vidáman tagad meg mindent, mindent...

Egy kedves, teltképű leánykát láttunk egy másikkal imbolyogni a tömegben... Feléjük tartottunk, mellettük mentünk, néztük őket, mosolyogtunk rájuk, de ők elfordultak és sietni kezdtek... Elmaradtunk... Még nem voltunk benne a kellő küzdelmes tempóban. Még szerények, lomhák, könnyen elriadók voltunk...

Így jártunk, kerestünk, próbálgattunk, de hiába... Odább mentünk.

Jártunk a "Weingruber" tájékán, a szigeten, sétáltunk a Stefánia úton - itt már csak nézelődtünk, bámultuk a sok szép kocsizó, sétáló nőt... Fáradtak, porosak voltunk és szomorúak. Elszomorított bennünket a korzó... A gazdagságot, a pompát, a szépséget láttuk mi, szegényen, gyalog, olcsó zsákmányért tülekedve és hasztalan tülekedve... Lassan, búsan baktattunk egymás mellett, és a hosszú esti elmélyedéseink, ahogy alkonyodni kezdett, már előrevetették árnyékukat megzaklatott lelkünkre.

*

Befelé mentünk a városba, az Andrássy úton, fél nyolc óra tájban. Özönével jártak a nők. A szépeket megnéztük, meg is fordultunk utánuk, és vágyunk nehéz, fájdalmas sóhajban szállt a büszke testek felé. Föl-alá jártunk a lámpafényes, gyorsmozgású áradatban, nézdegéltünk, ágáltunk, nem hagytuk még magunkat, nem bírtunk még elszakadni a reményünktől.

Egy szőke nő sietett el mellettünk. Alig vettem észre. Mikor már elhaladt, akkor villant a tudatomba, hogy szép az arca, kívánatos a teste. Megfordultunk. Hat-hét lépésnyire haladt már. Mutattam a barátomnak. Csinos - felelt a tekintetével.

Csak álltunk és bámultunk utána. Egy percre nem láttuk az embertömegtől. Utána menjünk? - kérdezte a barátom, bizonyosan azért, mert akkor éppen nem láttuk. Menjünk! - szántam el magamat... De aztán tanakodtunk, hogy talán mégse érdemes, nagyon úri, így az utcán nem fog velünk szóba állani. Hátrább is maradtunk, de megint csak nekirugaszkodtunk... Közvetlenül mögötte lépdeltünk. Előbb csak úgy egymáshoz beszéltünk, hogy "nézd, milyen fess", "kár, hogy úgy siet", meg hogy "látod, milyen szigorú", "no, mosolyogjon már egy kicsit" - meg efféléket mondogattunk. Előrenézett, ment, nem mosolygott. A barátom megemelte a kalapját és nyugodt hangon köszöntötte, de hirtelen és határozottan.

- Nem tudok magyarul - mondta a leány -, németül.

Németül feleltünk és megindult a beszélgetés.

*

Kedves zavarral mondta a leány, hogy nem tud magyarul, s azután kérdéseinkre, hogy hol volt, most ugye hazamegy, merre lakik - egyenesen, egyszerűen felelt. Természetesnek találta a kérdéseinket, az érdeklődésünket és szívesen felelt. Nem volt ostoba, nem mondta, hogy mi közünk hozzá, se más ilyen olcsó és gyűlöletesen ostoba gorombaságokat nem mondott.

A Bajza utcában lakott, de a Bajza utcához érve nem fordultunk le az Andrássy útról, hanem mentünk tovább, kifelé a liget felé. Középen a leány, jobbról-balról én és a barátom. Beszéltünk sok mindenfélét, úgy akármit, ami éppen eszünkbe jutott, sokat nevettünk, kedveskedők és bolondosak voltunk. A leány jól mulatott...

Én lopva kissé el-elmaradtam és vizsgáltam, hogy milyen a teste. Pompás húson feküdt a fekete alj, hullámzására fölujjongtam a lelkemben.

Megkérdeztük, hogy mindennap erre szokott-e járni, s midőn azt mondta, hogy nem, kérdeztük, hogy merre szokott járni és mely időben, szóval mikor látjuk ismét.

- Majd megbeszéljük - mondta.

- Menjünk a Stefánia útra egy kicsit sétálni - indítványoztuk.

- Sajnos, kevés időm van. Kilencre otthon kell lennem.

A retiküljéből elővett egy kis aranyórát és aggodalmasan nézte az időt.

- Már fél kilenc - ijedt fel.

- Nem baj - mondtuk mi. - Egy kicsit késni fog...

- No, nem baj - mondta utánunk...

A hűs, szellős úton sétáltunk, összébbhúzódtunk, néha kissé elhallgattunk és enyhén fájdalmas hangulatoknak adtuk át magunkat... vagy talán csak akarva tereltük magunkat ilyen hangulatok felé. Engem kötött valami feszült érzés, valami szükséges, de bántó kajánság... e percekben fájdalmas különbözőségeket éreztem meg gyönyörű képzelmek és a mindenkori valóság között.

Belefűztem karomat a leány karjába, a leány nem ellenkezett. Kissé magamhoz szorítottam a karját - kellemes, ruganyos volt a hús játéka -, ő visszaszorított. Jólesett ez a gyöngéd engedékenység. Finom és okos magaviseletnek éreztem, s az értelmemmel is annak ítéltem. Megkérdeztem a nevét.

- Grete - mondta ő.

- Bécsi?

- Nem, berlini.

- Grete, ez nagyon szép név. Szeretem a németeket, különösen a német leányokat... A magyarok különben nem szeretik a németeket. A franciákat szeretik, azt hiszik, hogy ők hasonlítanak a franciákhoz. "A magyar szellem és temperamentum inkább rokona a franciának." Ez egyike azoknak az ostobaságoknak, melyek a magyar levegőben keringenek.

A barátom is belekarolt a leányba. Most ő beszélt. Nem figyeltem rá. Később megütötte a fülemet, hogy olvasmányokról diskurálnak. Most olvasta el Grete a "Dorian Gray arcképét". Nagyon tetszett neki - felelte a barátom kérdésére. Csak valamit nem ért belőle. A barátom - a csacsi - elkezdett magyarázgatni. Nemrégiben olvasta Grete a "Tagebuch einer Verlorenen" című könyvet. Még egyéb könyveket is említett, melyeket éppen akkortájt olvasott. Úgy látszik, hogy leginkább azért hozta őket szóba, mert ezek mind szexuális tartalmú írások voltak és ő szívesen közeledett már az örök tűzhöz, e diskurzussal is, meg egy kissé dicsekedett is, hogy ő mennyire szabadszellemű, minden női prüdéria nélkül való. Ahogy így mesélt Grete a könyvekről, azok témáiról, kissé csacska és túlzó volt, de annál kedvesebb volt nekem.

Én nem is igen figyeltem rá, magamhoz akartam vonni a beszélgetést. Elővettem a zsebemből pár papírszalagot, amit még délután vásároltam a körhintánál és azzal gyerekeskedtem. Félig tudatosan, félig pajzán örömömben. Elhajítottam a korongot, az gyorsan és messze röpült, a szalag kinyúlt és fennakadt egy faágon s a szél lobogtatta. Azután hátramaradtam, Grete felé dobtam egy másik korongot, a szalag a kalapjába akadt és hosszan, kígyósan lengett utána. Ő hátrafordult, kacagott, megfogta kezével a szalagot és úgy lobogtatta... Odamentem hozzá, a szalagot a nyakába akasztottam és tréfásan húztam, mintha fojtogatnám őt. Sötét és néptelen helyeken is jártunk, Grete jött velünk aggodalom nélkül, és én e percekben már imádtam őt a tisztaságáért, hogy bízott - bennem.

Ültünk egy padon is, szépen hallgattunk, én a képemmel simogattam a Grete vállát és szívtam a kebléről a blúza és a teste illatát. Grete elmélyedt magába, távolságokba nézett és sóhajtott. Sóhajtott, mert ott körülöttünk homály volt, fény és zaj nem korbácsolták az érzékeit, és ahogy így egy kevéssé magára eszmélhetett, hazaszállt a gondolata. Ó, bizonyos, hogyha valaki messze idegenben sóhajt, hazaszáll a gondolata. Nem honvágy ez, hanem öntudatlan emlékezés a gyermekkorunkra és arra, hogy egyáltalán születtünk és hogy meg fogunk halni. Ezért sóhajtunk, ezért bús, hogy hazagondolunk... Azután fölriadt Grete, hogy már nagyon késő van, mi lesz otthon, már mennie kell... Fölálltunk, hazafelé indultunk.

Elgondoltam azután, hogy marasztalnunk kell, nem szabad könnyen kiengednünk a kezeink közül már most sem. Hátha még ma egészen a miénk... az enyém lesz?... Kajánul panaszkodtam, hogy nagyon éhes vagyok, megkérdeztem, hogy vacsorázott-e és meginvitáltam.

- Nem, nem, a világért sem, már későn van, már régen otthon kellene lennem.

- Csupán negyedóra az egész, itt a közelben van egy vendéglő, az a kis idő már nem számít. Úgyis elkésett már, ha szólnak, most már mindegy.

*

Elmentünk vacsorázni a "Kéményseprőbe". Grete kissé szabódva és félénken jött be velünk a kerti vendéglőbe. Kevesen ültek az asztaloknál, megnéztek bennünket - bizonyosan már túl sokat gondoltak... Egy félrébb eső asztalhoz ültünk. Megkérdeztük Gretet, hogy mit parancsol. Ő mindent ránk bízott. Meghozattuk a húsokat és sört rendeltünk korsóval. Grete keveset evett, nagyon szerény volt, kuglert is csak egyet vett. Spórolt nekünk... A sörét nem itta ki, azt mondta, hogy rossz. Münchenben sokkal jobb sört ihatik az ember. Egy-egy falat húst nyújtott nekünk a saját villáján, a szánkhoz...

Kissé hűs, mégis teljesen nyárias, jóságos hangulatú volt az éjszaka. A kert közepén egy zöld korlátú emelvényen cigányok játszottak. Lassan, álmosan játszódtak, de hirtelenében így a lassú és álmos tempóban is felhangzott a vonóik alól egy tüzes, déli pompájú melódia, egy spanyol dal. A hűs kertben - szinte komor helyen - ahogy föllobogtak ennek a dalnak a hangjai, úgy tűnt fel nekem, mintha távoli lobogó hatalmas tüzet látnék és elkeveredett vad gyönyörüvöltéseket hallanék... Egy téli mulatóban hallottam esténként ezt a dalt, és láttam táncolni rá egy trikós nőt, akinek a lábait soha el nem feledem... A vérem most is fölforrt... Minden, ami spanyol - dalok, színek, arcok, ruha, a spanyol tánc, a zengő spanyol szavak - ujjongó hangulatra gyújtanak. Színes, nagy vágyakat ráznak föl a lelkemben, melyeknek széles szárnyalása fájdalmasan ütközik kemény valóságokba.

...Kínáltuk még Gretet kuglerrel, már nem akart enni. Indítványoztuk, hogy igyunk bort. A világért sem akart bort inni. Kár - gondoltam. Kár, mert mámorossá kellene tennünk.

Vettünk neki rózsát - a tövise megszúrta a kezemet, ezen Grete pompásan nevetett. Kínáltuk cigarettával. A cigarettát elfogadta - Figarót vettünk neki -, rágyújtott és füstölt... Beszélgettünk, kissé nagyokat mondtunk, adtuk a bankot, és szörnyen pózoltunk. Azután magyarul beszéltünk a barátommal, alkudtunk a leányon.

- Az utolsó a tied volt, most én vagyok soron - mondta a barátom.

- Igen ám, de nem lett a dologból semmi, nem számít - feleltem én.

- Az mindegy, azért számít.

- De nem számít. Különben is én láttam meg...

Azután: hogy az is mindegy, ketten kerestük, de én indítványoztam, hogy menjünk utána, én szólítottam meg stb.

Kissé aljasan érveltünk, tülekedtünk, kérleltük egymást, de mégis megegyeztünk. A barátom lemondott a nőről, mert én voltam a lobbanékonyabb. Nagyon kérleltem a barátomat, erőszakos voltam, sértegettem és fenyegettem őt. Lemondott, átengedte Gretet nekem. Talán gyengeség volt ez tőle, talán ostobaság volt, talán - még az is lehetséges - szép cselekedet volt.

Grete hallgatta a vitánkat, szó szerint nem értette azt, de bizonyosan tudta, hogy miről folyik a küzdelem. A küzdelem alatt teljes nyugodtságot mutatott... Az enyém lett. Mosolyogtam rá, gyújtani igyekeztem a szememmel. Ő is mosolygott, kivette az ajkai közül a cigarettát és egy szippantást adott - csak nekem.

Hazafelé kéjesen lassú járással, összesimulva mentünk, pajzánkodtunk, lármáztunk. Grete gyakran csillapított bennünket, meg magát is. "Gyerekek, ez valóságos botrány" - kiáltott többször, nem komoly megrémüléssel. "Az a jó, a botrány!" - feleltünk mi... A barátomnak éppoly bolond jókedve volt, mint nekem. Én most utáltam a barátomat, utálattal néztem őt, amint őrülten ugrált és kiabált... még nem voltam teljes biztosságban, még féltem tőle.

A Bajza utcához érve intettem a barátomnak, hogy maradjon el. Ő megállt, köszöntötte Gretet. Kezet fogtak, elváltak. Én még elkísértem a leányt egy kis darabon, közel a lakásához. Megálltam.

- Mikor látom? Holnap?

- Holnap.

- Hol? Mely időben?

- Itt a sarkon, este fél kilenckor.

- Én itt leszek... Maga bizonyosan eljön?

- Bizonyosan.

- Helyes... köszönöm. Most pá, a viszontlátásra holnap... Mielőtt azonban elválunk, meg akarom csókolni.

Lehunyta a szemét, tartotta az ajkát. Erősen szíva csókoltam, rátapasztottam az ajkaimat az ajkaira... Örültem és kacagtam magamban, de kajánul kacagtam és nem tudtam élvezni a csókot. Vigyáztam, ravasz akartam lenni és - megöltem a nagyszerű tény hangulatát.

*

- Milyen hajlékony volt, milyen engedelmes.

- Köszöntöttük, fogadta a köszöntésünket. Kérdeztük, felelt. Becsületesen és okosan felelt. Karon fogtuk, hagyta.

- Bizonyosan eljön a találkára. Holnap találkoztok?

- Igen... Bizonyosan eljön.

- Hej, berlini nő és budapesti nő - az nagy különbség!

- Ó, ez a siralmas és szörnyen gyűlöletes város!

És szidtuk a nyomorúságos Budapestet és a budapesti nőket, szidtuk ennek a pénzetlen városnak a fullasztó prostitúcióját. Mi a nőre vágytunk s a szerelemre, nőre, aki igazán nő és szerelemre, ami szerelem, ami a férfi és nő egymás-kívánása. Nemcsak mert pénzben szegények voltunk, hanem semmiképpen nem tudta a mi szívünk elviselni, ha a nő ajándékra, vagy pénzre gondolt. Egyetlenegy silány és nyomorult gondolata a nőnek meggyalázta a mi vágyunkat és a sárba hullasztotta fantáziánkat... (Én máig is megmaradtam az igazság és szépség tragikus és bús harcosának, vállaltam a sorsomat és hordozom erővel, mindenre elszánt következetességgel. Ez az írás is, mellyel életem egy részletének emelek szerény emléket, legyen egyben dicsérete egy berlini leánynak, egy különbnek, egy nőnek, aki ember, és minden dicséretével legyen egyszersmind negatív vádirat minden ellen, amit én kárhozatosnak tartok...) Mi ketten akkor este rajongó szavainkkal istenítettük Gretet, a nő-embert, az elsőt, akit ilyenül ismertünk, idegent és egész-mást azoktól, akiket mi naponként magunk körül láttunk, ellentétesét ezeknek a szomorúan pöffeszkedőknek, lelki-üreseknek, akik szépek és kívánatosak a szemnek, de akik rabigába kötözöttek, bilincseik: az ostoba és galád társadalmi rend és az önmaguk szolga-szegénysége. Ó, jaj, ezek az asszonyok és leányok, házi és bolti leányok, színésznők és raffináltan prostituáltak, mind-mind ez a sok ember-szemét, akik semmi produktivitásra nem valók, akiken a magasröptű férfi szelleme kínba törik, akik tárgyakul, húsnövényekül használhatók, akik csak eltartásra termettek, akiknek a lelkébe - a gonoszra finom és kiadós talajba - el van ültetve a morál minden hazugsága. Ó, jaj, ezeket kell mindenütt látnunk, ezekkel kell naponként folytatnunk lehetetlen és meddő és kínbafeszült harcainkat. Bár jók ők önmaguknak és jók ők azoknak, akikhez valók. De mi közünk nekünk a többi emberhez? Nem vagyunk mi semmiképpen a helyünkön - ez a legfőbb baj -, és a különb embert megöli a sok silány, elpusztul a bivalybőrűek közt az, aki nem bírja a harcot oly rútul, mint a bivalybőrűek... Néha felvidultunk, mert boldogságra és vidámságra születtünk, hiszen talán már e soraim előtt dicsekedtem is, mert büszkeségre termettem, de ez csak feledkezés, tehát hazugság ez, és igaz csak a jaj!... Hangos jajjal jajgattunk... Ó, miért nem lettünk mi berliniek, párizsiak vagy londoniak! Miért születtünk mi magyaroknak? Pedig azoknak születtünk, s ide vagyunk a kín és nyomorúság hajóköteleivel kötözve a hazánkhoz, melyet még szeretnünk is kellene. És talán szeretjük is a hazánkat, mert ha kiszörnyülködtük magunkat a saját tragikus sorsunkon, fáradtan és szomorúan mégiscsak részvéttel nézünk szét magunk körül... Tehát ez az a hely, ahol mindhalálig kell élnünk és ahol halnunk kell.

*

Ébren hevertem az ágyamon. Újra vágytam, reméltem, mint már oly sokszor. Fakadtak, nőttek, terjedtek a vágyaim, hogy ismét letarolja őket a csalódás. Vagy talán, hogy a beteljesülés dicsően szomorú halálába vesszenek? Álnok boldogságígéreteknek hittem újra. Nekem ígérték a vágyaim Gretét és Grete üdvösséget, szépséget, dicsőséget ígért. Áhítottam Gretét minden érzékemmel. Parancsoltak a vágyaim: hogy látnom kell nagyszerű, izmos termetét, simítanom kell a kezét, tapintanom kell meleg húsát, szagolnom kell a haját, hallanom kell okos, aranyos fecsegését. Így kell lenni... Úgy lesz, úgy lesz, aludtam el.

...Másnap fáradtan, álmosan keltem föl. Ismét nem aludtam ki magam rendesen. Nagy, komoly szenvedés volt a fölkelés. Fájó érzésekkel néztem az új nap elé, megbánással emlékeztem az elmúltra. Gretére szeretettel gondoltam, de gyötrelmeim egyik okának is éreztem és ezért valahogyan sajnáltam is, meg - szinte mintha magam előtt láttam volna - mint rossztevőt, vádakkal illettem.

Elkésve, nyugtalanul siettem a hivatalomba. Sok munka várt rám. Elszántan, az erőimet összeszedve adtam magam a munkának. Azután küszködtem a munkával, sokat cigarettáztam, belemerültem a munkába, a munka magába ölelt, magával vitt...

Egész napi nehéz elfoglaltság után fáradtan mentem este haza vacsorázni. Gretére most nyugodtan, közömbösen gondoltam. Semmi vágyam, semmi hangulatom nem volt attól, hogy rá gondoltam. Csak az eszemmel tudtam, hogy el kell hozzá mennem, szükségem van rá. Kötelességem hozzá kimenni. Kötelességem magam iránt, a testem, a lelkem iránt, meg kötelességem iránta is, várni fog, kíván engem... Mondom, az értelmemmel tudtam úgy, hogy el kell mennem, a fáradtságom, a petyhüdtségem otthonmaradásra vonzottak. Úgy indultam el, ahogy nehéz munkára indul az ember... Fáj majd - éreztem - kedvesnek lennem, mosolyogva mondanom kellemes és szép bohóságokat - mert olyan szürke és kisígéretű most minden a világon... Fáj majd - éreztem - mosolyogva támadnom, édes csalfasággal vezetnem a leányt a boldogság felé - mert most jó vagyok, ellágyult és bús hangulatú... Fonnyadt, kihasznált volt a testem, mert keveset aludtam, sokat dolgoztam és cigarettával fűtöttem magam.

Ahogy az Andrássy úton lassú járással haladtam, sok nőt láttam, akik a liget felől jöttek befelé a városba. Néhányat nagyszerűt láttam, ezek újak, soha nem látottak voltak, büszkék voltak, mert rám se néztek - engem lassanként új, vágyó, küzdeni akaró életre korbácsoltak. Kívántam a szép nőket, mindig azokat, akiket éppen láttam, Gretére nem szerettem gondolni, s ha rájárt az eszem, untam őt, mert megszokott, kiismert, elhasznált volt nekem ezek mellett az újak mellett, akiket most pillantottam meg először, akik rám se néztek, akikre hiába vágyakoztam.

De okosan kellett cselekednem, Gretéhez ki kellett mennem.

*

Nyolc óra volt, mire a Bajza utcához értem. Kissé korán érkeztem. Vártam. Egy helyben álltam és vártam. Még mindig sokan jöttek befelé a ligetből. A nők megnéztek. Látták, hogy asszonyra várok. Ezért elképzelődtek az esetről - a nőknek mindig a szexualitás terein jár az eszük. Gőgösen vártam, ott álltam egyhelyben, tetszett nekem a helyzet. Gretére alig gondoltam. Nem is bántam volna, ha valamiért, bármiért elmentem volna, nem vártam volna meg őt... Meguntam az állást, kezdtem föl-alá sétálni. Nyugodtan, lassú, szinte öreguras lépésekkel... Egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. A fáradtságom már elmúlt, kedv és friss vágy öntötték el a testemet. A lábam könnyű volt, ahogy jártam, erélyesen lépkedtem, gyorsan szívtam a cigarettáimat, néha dudorásztam. Duzzadó, életerős melódiákat... Vártam. Negyed kilenc volt... Vártam. Már minduntalan változtattam a járásom tempóját és irányát. Összevissza mászkáltam ott a sarkon, bementem a Bajza utcába is, és elsétáltam egészen a házig, melyben a leány lakott... Ismét az időt néztem. Öt perc múlva fél kilenc. Már itt lehetne - gondoltam. Már untam a várakozást. Már itt kellene lennie - gondoltam minduntalan. Visszasiettem a sarokra. Valahogyan beosztom a várakozást - tervezgettem. Hányszor fogok még ide-oda sétálni és milyen tempóban. És elindultam vissza a ház felé... Még talán el sem jön - gondoltam, és már bosszús voltam. A kikalkulált várakozási tervet nem tudtam betartani. Ahogy ezt észrevettem, szinte megijedtem... De mégis meg-megbontottam a tempót is, az irányt is... meg-megálltam és néztem feszülten a ház felé, néztem a kaput, hogy mikor lép már ki rajta a leány... Néztem az ablakokat, nem néz-e ki az egyiken. Elgondoltam: ha kinézne és lesné remegőn: itt vagyok-e már, várom-e híven, vágyón? Ha lelkendezve intene... Vagy - s ezt még inkább elképzeltem - ha lesne az ablakból és kacagna rajtam, hogy itt járok, itt várok, már félórája várok itt rá... Már nagyon nyugtalan voltam. Fájó aggodalommal néztem a kaput és az ablakokat... az ablakokat és a kaput. Hideg, merev és kegyetlen volt már a ház. Egy ablakon se nézett ki senki... A kapun kilépett egy nő. Nem ő volt. Kövér, alacsony nő. Öreges járással közeledett. Sunyin és félelmetesen közeledett. Aggódva vizsgáltam - az arcom tüzelt, meg-megéreztem a szívem mozgását. Aggódva vizsgáltam az alacsony, kövér és rémesen sunyi asszonyt, hogy éppen mellettem haladt el. Nem mosolyog-e gúnyosan - mert még az is lehetséges! Jaj, ha rámpislant - mert minden lehetséges! Nem a leány küldte-e, hogy nézzen meg, várom-e már, nagyon várom-e már itt én, ó, én ostoba... Mert minden nő gonosz - gondoltam... Feltüzelt, vágyakat és reményt vetett belém, és most itt várat, nem jön, nevet rajtam... Szégyent éreztem. Már gyűlöltem is a leányt. És hogy nagyon nyugtalan és lázas és beteg voltam már, már aggódtam, már nagyon féltem saját magamtól... Háromnegyed kilenc volt... de nem mehettem, várnom kellett... Elsiettem a kapuig... mintegy elszántan. Most egészen a kapuhoz mentem, be is néztem rajta. Félénken... Meglepett valami nagy szégyenérzés... Tüzeltem. Nagy csapásnak éreztem, ha nem jön el a leány... Tovább vártam... Mindjárt kilenc. Ha nem jön el, megbuktam... Már megbuktam. Csúf, nagy gyalázat ért. Nem kellek neki. Szép leány, vágyom rá, nem kellek neki... Kedves és gyűlöletes leány... Rettenetesen aggódtam. Jaj, mi lesz velem, ha nem jön el. Mekkora csapás, mekkora csapás... Nem bírom el... mert rettenetes dokumentum ez magamról, az életről, az én életemről... Reszkettem. Az aggodalmam rémmé nőtt. A lelkem húrjai az elpattanásig feszültek. Küszködtem magamért. Kezdtem segítségül hívni a mentő gondolatokat... Hátha nem jöhet. Ma nem jöhet el szegény, de majd talán holnap eljön. Hisz' tudom, hogy hol lakik... majd eljövök holnap is és várom. Mindennap eljövök, mindennap várom, addig várom, amíg el nem jön. És akkor majd kérdőre vonom. Majd megszidom... Hátha majd tudni se akar rólam?... Már kilenc óra... Nem jött el, megbuktam. Iszonyú ez... mert soha még nőt így nem kívántam. Ó, ha eljön, kell, hogy még ma az enyém legyen. Kell, bármi történjék is!... De csak jönne már, csak jönne! Ha semmi mást nem is, csak egy biztató mosolyt adna. Legalább már jönne... E pillanatban fordult ki a kapun Grete. Reszketett körülöttem minden... Azonnal megismertem... Azonnal meglátott, sietett felém... Kedves és jóságos volt. Mosolyogva jött... Könnyedén mosolyogva fogadtam. Köszöntöttem. Szólt:

- Ugye, azt hitte, hogy már nem is jövök le?

- Nem. Biztosan tudtam, hogy lejön. Azért vártam.... Különben nem vártam volna.

- Ne haragudjon. Nem jöhettem előbb... Sajnálom, hogy így megvárakoztattam... Szép, hogy várt... már nagyon aggódtam, hogy nem találom itt...

*

A környékbeli kis fás, homályos utcákon, a Délibáb utcán, a Munkácsy utcán, Bulyovszky utcán sétáltunk.

- Háromnegyed tízre otthon kell lennem - mondta a leány.

Nem sajnálkoztam a leány előtt, hogy későn jött, azon sem, hogy hamar haza fog menni. Lezajlott nagy aggodalmamból semmit sem árultam el. Könnyed és vidám akartam lenni és az tudtam lenni. Nem azért, merthogy erős voltam - inkább nagyon gyenge voltam én ezen a napon - hanem mert már boldog voltam, hogy ő eljött.

Karonfogtam, meg átkaroltam a derekát, meg is csókoltam, ő is megcsókolt engem - senkit nem láttunk az utcában.

Megkérdeztem, nem volt-e baj, hogy az este későn ment haza. - Nem - mondta. Valami kis ügyességgel elsimította a dolgot.

Friss volt a levegő, kellemesen éreztük a fák illatát, jóságos volt a csönd és a homály. Buzdított, csábított bennünket az este... Összesimultunk jóakarón, egy kicsit zavartak voltunk, kissé mégis még idegenek voltunk. Ezt én tisztán megéreztem és talán emiatt volt, hogy - szinte együgyűen - adatokat mondtam magamról. Mintha tudatosan így akartam volna egymás jóismerőseivé tenni magunkat... Azután ő is így beszélt.

Grete Warnoff a neve. Hogy szláv név - ezt nem is igen tudta. Azaz, erre soha nem gondolt. Huszonhárom éves. Nevelőnő két gyermek mellett. Az egyik fiú, a másik leány. Tízévesek, ikrek. Kis, húsos gyerekek, egészségesek, kicsattanó képűek, nagyon okosak és nagyon kedvesek, ő úgy szereti őket, mintha a saját gyermekei lennének. Ha látnám, én is megszeretném őket. Különösen a kisleány kedves - ilyen korban a leánykák már kedvesebbek, mint a fiúk... De néha rosszak és gorombák a gyerekek. Ő már sírt is, amikor nagyon megbántották. Nagyon meg tudja ám bántani egy ilyen gyermek az embert, ha az ember idegen! Akárcsak egy nagy... De a gyerekek jószívűek, csakhamar megbánják a cselekedetüket, és okosan engesztelik őt. És ő mindig megbocsát nekik, még kacag is a végén, nem tud az édes kis kölykökre haragudni...

A gyermekek apja dúsgazdag bankár. Az anya szép, fess asszony, de kellemetlen modorú, erőszakos, sokszor goromba. Még mindenhol jobban bántak vele, mint itt... Az úrral nincs baj, bár nem szép tőle, hogy soha egy szóra sem méltatja őt. Hanem az asszony!... Grete most van először Magyarországon, pár hónapja, hogy itt van. Azelőtt egy évet Franciaországban töltött... Nem szeret itt lenni. Itt a nevelőnő csaknem cseléd, Franciaországban a cseléd is családtag. Nem szereti a pesti embereket... De a gyerekek, a két kis neveltje, azok édesek, aranyosak és olyan okosak. "Képzelje csak, a múltkor az Editke, a kisleány... stb..."

Én is megmondtam Gretenek a nevemet, hogy mi a foglalkozásom, hogy hány éves vagyok... Panaszkodtam is - amit kár volt tennem, azaz, ha véletlenül nem is vált káromra, ezt nem lett volna szabad tennem. Kiestem a szerepből, melyet minden nő körül legyeskedő férfinak játszania kell. Panaszkodtam arról is - bizony felette naiv eset! -, hogy kevés pénzt keresek, hogy itt Budapesten a magamféle ember mind kevesebbet keres, az élet meg nagyon drága. Az emberek itt általában többet költenek, mint amennyit keresnek. Hogy miből, azt szinte lehetetlenség kitudni róluk... Egyszer voltam Berlinben egy hétig. Ugyanakkor Münchenben is, Bécsben is. München milyen isteni!... Milyen átkozott esete a magyar embernek: kimenni Párizsba hat hétre és már-már aklimatizálódni, már a külsőségekben is Párizshoz finomodni, mint langyos vízben fürödni az emberek simaságában, mind abban a legbelsőbb lényegnél is dicsőbb mezben, ami a kultúra - s akkor istenverte módon hazajönni. Hazajönni és itt a kétségbeeséstől megőrülni... Itt rossz nagyon!...

Mondtam, hogy a szüleimnél lakom. Szeretnék külön lakni, de még nem lehet. Nem való már ilyen korban - huszonöt esztendős voltam akkor -, hogy a fiú a szüleinél lakjék. A szülők mindig gyereknek akarják tudni a gyermeküket. Az a gyámkodás, az a nemértő szemfülesség elviselhetetlen. Nálunk is otthon így meg úgy van...

Azután észrevettem, hogy fecsegek, magamról túlságosan bizalmasan és ostoba közlékenységgel beszélek, s alapjában véve unalmas vagyok és a leányt így el is hanyagolom. Ettől kezdve tréfálkoztam, cirógattam őt, apróságokkal játszi módon bosszantottam. Elvettem a retiküljét, kinyitottam, megnéztem, hogy mi van benne. Egy zsebkendő, két kis kulcs, egy pénztárca és egy kis aranyóra voltak benne. Kedves apróságok, mert az övéi voltak, magukon hordozták édes kezének száz és száz érintését... Grete mosolygott és úgy tett, mintha félne, hogy jaj, valami titkot találok a retikülben, valamit, amit nem szabad látnom... Hogy az óra a szeme elé került, mindjárt meg is nézte. Fél tíz volt az idő. Forduljunk vissza - mondta. Az Aréna út táján jártunk, a Délibáb utcában... A zsebkendőjét megszagoltam, jó parfümillata volt. Gyöngyvirág - mondta. A kezei, a keble is ilyen illatot árasztottak... Pajkos fesztelenséggel felnyitottam a tárcáját is - egy papír húszkoronás és némi ezüst- és aprópénz volt benne. Juj, milyen sok pénze van - csodálkoztam -, és kacagtunk mind a ketten... Különben bármit mondtunk - én, vagy ő -, mindig kacagtunk... Azután faggattam őt:

- Mikor lehetünk együtt hosszabb időre?... Gyönyörűség magával együtt lenni.

- Nem tudom... talán a jövő héten.

- Jaj, ne mondja azt. A jövő héten... Az rettenetesen soká lesz. Nem bírom ki... Előbb... Talán előbb is lehetne... Én legjobban szeretném, ha már ma együtt maradnánk... akár éjfélig, akár reggelig... vagy örökre...

- Örökre?

- No nem... hanem nagyon-nagyon soká, addig, amíg fiatalok leszünk... Már ma együtt kellene maradnunk.

- De nem lehet ám...

- És ezt ilyen vidáman mondja?... Talán csak nem örül neki?

- Nem. Sajnálom.

- Hát talán mégis lehetséges lenne előbb... Együtt töltjük el majd az egész estét, vagy talán az egész éjszakát... és maga a feleségem lesz...

- Nem hiszem, hogy előbb lehetne, mint a jövő héten... De nem baj. Legalább jobban fog engem kívánni.

- Nem - nem... Jobban már nem lehet magát kívánnom. Lehet előbb is... igen kell... Kár a gyönyört egy perccel is elodázni... Akarom, hogy az enyém legyen, akarom, hogy már holnap az enyém legyen. Bárhogyan, bárhol, akár nappal, akár este, akár éjjel, bármily akadályokon keresztül, de akarom, hogy az enyém legyen.

- Hát holnap. Jó... holnap... Egy módon lehetséges. Holnap este a Vígszínházban a "Nachtasylt" játsszák. Bejelentem, hogy el akarok menni a színházba, váltatok magamnak jegyet, meg is mutatom nekik a jegyet, és akkor elengednek... Jöjjön velem maga is a színházba.

A berlini Deutsches Theater társulata játszott akkor a Vígszínházban, a következő napra - szombatra - Gorkij Maxim Éjjeli szállása volt előadásra kitűzve.

- Helyes... Pompás... együtt megyünk a színházba, megnézzük az Éjjeli szállást... Látta már?

- Még nem. De olvastam. Nagyon szeretném látni. Tudom, hogy kitűnően játsszák.

- Én sem láttam még, de sokszor olvastam. Tehát elmegyünk együtt... ámbár... nem egészen jól van ez így. Tudja... a mi éjszakánkhoz nem alkalmas előjáték az éjjeli szállás.

- Ez bizony igaz. De nem lehet másképp tenni. Legfeljebb nem megyünk el a színházba... Pedig... mégis muszáj elmennem, ha otthon azt mondom, hogy elmegyek... meg ha már a jegyet is megveszem.

- Tehát egyedül fog menni a színházba. Előadás után majd találkozunk. Megvárom a színháznál. Én nem mehetek... semmiképpen sem mehetek. Az a sötét hangulat megszáll és órákig a hatalmában tart... Egyedül kell mennie...

*

Jóval az előadás vége előtt érkeztem a színházhoz. Türelmesen vártam. Nem szívesen vártam, nem néztem tüzes nagy vágyakkal az esténk elé, nem reméltem nagyszerű hangulatokat. A nő az enyém, ezt biztosnak tudtam, és ezért úgy éreztem, mintha már az enyém is lett volna. Egy nőhódítási eset, melynek a vége siker - ez éppen elég nekem. Más nem kell... Mintha szerettem volna elmenni.

A színház nyitott kapuin emberek jöttek ki. Egy-egy, kettő-kettő... szünet következett, majd megint néhányan, azután egymás után sokan jöttek ki a kapukon. Fekete nyüzsgő férfiak és színes tipegő nők kavarodásában óvatosan kutattam Gretét. Ide-oda néztem, sehol nem láttam... Sok nő jött ki a színházból, kendősek, némelyek kalapban, egyesével, többesben, férfiakkal - mind felé futtattam a tekintetemet, a magányosokat kémleltem, Gretét nem találtam. Némelyiket Gretének véltem, erősebben szemügyre vettem, siettem feléje, nem ő volt... Egyszerre hirtelen kifogyott az ár. Egy-két ember sietett még ki az ajtókon, azután senki. Mindjárt is sötét lett odabenn, a szolgák már kezdték az ajtókat zárni... Grete nem volt. Nem bántam. Csak azután, ahogy elgondoltam, bosszantott, hogy majd nagyon unalmas lesz az este. Mert mégis, most már sehová nem tudok elmenni, meg elaludni sem tudok majd hamarosan... De nem bántam. Úgy gondoltam, hogy vagy nem jöhetett el, vagy nem láttuk meg egymást... Ha itt volt, akkor én vagyok az oka, hogy nem találkoztunk. Lám, milyen ostoba is vagyok, így tűzni ki találkát. Még az út-oldalt sem állapítottam meg. Még azt se, hogy a színház melyik oldalán várom. Igazán nevetséges. Bosszantóan nevetséges... Pedig itt volt. Olyan leány, hogyha azt mondta: biztosan itt lesz, hát akkor itt is volt... Egy gondolatom villant... és elkezdtem sietni a Lipót körúton a Nyugati pályaudvar felé... Csakhamar megpillantottam Gretét, szembe jött velem. Aggodalmasan nézett előre a színház felé. Láttam, hogy már visszafelé siet, az első haragja elmúlt és most már küzd, hogy még megtaláljon. Aggódott és törtetett előre, aggódott miattam, és küzdött értem. És végtelenül szerettem őt most, éreztem, hogy ő édes és jó. Előrenézett a színház felé, mellettem elsietett és nem látott meg. Tüzelő arcával, elegáns sötétzöld ruhájában pompás látvány volt. Duzzadók, büszkék voltak az idomai és nagyon sikkes a járása. Előbb már féltem néha, hogy hátha mégsem olyan szép, hátha hibái vannak, talán idomtalan a járása... és akkor vége mindennek. De pompás volt. Gyönyörű volt. Néztem, hagytam sietni, azután utána futottam... Kacagva szólítottam meg... Lassan oszlott el az aggodalma. Úgy gondolom, nagyon vádolt magában, hogy elkéstem, hanyag voltam, vagy ügyetlen voltam, nem törtem magam érte...

Vendéglőbe mentünk, vacsoráztunk és bort ittunk.

*

- Szomorú darab ez az "Éjjeli szállás" - mondta.

- Bizony szomorú és nagyszerű.

- Sírtam is.

Ezt nagyon komoly hangon mondta, merengve és visszaemlékezve. De mindjárt utána mosolygott és felkacagott...

- Csak most értettem meg tisztán. Amikor olvastam, alig tudtam eligazodni azon a sok orosz néven.

- Ó, te kis csacsi!

- Ma este nagyon-nagyon szomorú lettem volna, ha nem találkoztunk volna... Istenem, mikor az az asszony meghal... és azt a szegény leányt, hogy verik!... Olyan az egész, mintha nem is színmű lenne, hanem mintha minden szava igaz lenne... és én úgy érzem, hogy minden igaz is benne... Igaz: amikor azt a leányt oly kegyetlenül verik. Érzem, hogy volt egy leány, akit így vertek... Ó, szegény, drága Natasám!... Mondd, nagyon sajnáltad volna, ha most nem találkoztunk volna?

- Nagyon.

- Mit gondoltál volna?

- Hogy vagy nem jöhettél el, vagy nem láttalak meg a sokaságban.

- Bár így lett volna...

Meglepődve néztem rá.

- Igen. Bár így lett volna.

- Nem értelek. Miért?

- Csak azért, mert oly nyugodtan ülsz itt mellettem, olyan mindegy neked, hogy itt vagyok, vagy nem vagyok itt, hogy én vagyok itt, vagy más van itt.

Megdöbbentett ez a vád, melyben némi igazság volt, mely most és úgy, ahogy kegyetlenül és forrón elhangzott, csodálatos volt. Ó, igaz volt, hogy oly nyomorultan ültem ott mellette, nem tudtam örülni a boldogságomnak. De mégis hamis volt ez a vád, kegyetlen volt, mert éreztem, hogy rettenetesen fájna, ha most nem így volna minden. Hallgattam, semmit nem feleltem. Grete folytatta:

- Nem érdemelsz meg engem... A férfi soha nem érdemli meg a nőt... Minden nőnek szűznek kellene maradnia, soha nem volna szabad magát férfinak odaadnia...

Hallgattam. Meg voltam döbbenve. De tudtam, hogy ő az enyém lesz, könnyen leráztam magamról minden megejtő érzést, minden ellenséges gondolatot... Hallgattam és mosolyogtam. Töltöttem bort Gretének, amikor ivott, erőltettem, hogy igyon még. Újra ivott... Azután ezt mondtam:

- Grete! Hiszen a nők nem adják oda magukat a férfiaknak. A nők ellenállnak és a férfiak meghódítják őket. Valósággal leteperik őket, mert hiszen meghódítják őket... És miért is beszélsz te most erről? Mi közünk nekünk mindehhez? Te még nem vagy az enyém. Te nem akarsz engem, küzdesz és ellenállsz... De én meg foglak hódítani. Bárhogyan küzdesz is, az enyém leszel, Istenemre mondom! Nincs hatalom, amely megvédjen tőlem. Legyőzlek erővel, vággyal, képmutatással, hízelgéssel, hazugsággal, kínzással, fenyegetéssel... Állj ellent, küzdj ellenem, és majd meglátod, hogy mi a te árad, hogy mi vagy te nekem, hogy mindegy-e nekem: te vagy más.

Lángoló gyönyörűséggel hallgatta ezt a beszédet Grete... És azután elmerengett és tréfás keserűséggel mondta:

- Ó, te nyomorult... Tudnék is én ilyen ostoba játékot végigjátszani.

- Tehát az enyém vagy! És én végtelenül boldog vagyok, mert az enyém vagy... Ismerd el kis csacsikám, hogy most az "Éjjeli szállás" beszélt belőled. Ó, te kis Nasztjenka! Ugye, mondtam előre... Mi lett volna velünk, ha én is elmentem volna az "Éjjeli szállásba".

Grete csengően kacagott:

- Két hülye lettünk volna.

- Bizony... Így pedig csak te lettél kis hülyécske... De nem baj, csókolj meg!

Grete megszeppent.

- Most? Itt?... Hisz' itt sokan vannak!

- Nem baj! Hadd botránkozzanak meg! Csókolj meg!

Grete még habozott.

- Várj, előbb iszom egy pohár bort.

- Igyál.

Ivott, rám mosolygott, odatartottam a képem és ő megcsókolt.

Akik ezt látták, bizonyára megbotránkoztak és gyalázatot morogtak, de mi rájuk se néztünk. Magunkon kívül senkivel nem törődtünk.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Fecsegtünk, bolondoztunk és kacagtunk. Mindig kacagtunk... Ittunk. A poharainkat összevissza cserélgettük, egymás cigarettáiból szíttunk egy-egy szippantást. Grete megnedvesítette a "Figaro" aranyos végét mozgékony meleg nyelvecskéjével, rágyújtott, néhányat szippantott, azután átadta nekem. Én ajkaim közé vettem, hűvösen éreztem a tiszta, drága nedvességet, mely az ő harmatos ajkai közül való volt. Azután ismét visszanyújtottam neki a cigarettát, és egymás szemeibe nézvén sóváran, szinte megborzongtunk a gyönyörűségtől... És játszottunk. Én tíz szál gyufával gyújtottam a cigarettámra, s az elhasznált gyufákat visszatömtem a többi közé, kis bort öntöttem a skatulyába, megsóztam, megpaprikáztam... Grete kis tréfás ceruzát szedett elő a retiküljéből, mellyel ha írni akart az ember, a hegye elhajlott, mert grafit helyett gumiból volt. Kért, hogy írjam bele a noteszébe a címemet, és nyújtotta a tréfás ceruzát. Én azonnal fölismertem a ceruzát, mert már láttam ilyent vendéglői árusoknál, meg láttam, hogy Grete, az édes nagy gyermek, alig tudja elfojtani a kitörni készülő nevetést. De tettem magam, mintha semmit se sejtenék, és nagy komoly képpel kezdtem, hogy majd írok. S mikor a ceruza hegye reszketeg komikus mozdulással elhajolt, szörnyű ijedt képet vágtam. Persze volt aztán ezen is nagy nevetés, alig tudtunk csillapodni.

Éjféltájban elindultunk és karonfogva boldogan, lassan sétáltunk egy Szív utcai kis garniszállóba.

*

Kicsiny, egyszerű volt a szobánk, de nekünk kedves és meghitt. Boldogságot leheltek ránk az eltakaró falak.

A Grete blúzát kapcsoltam ki és reszkettem. Lassan, fokonként fejlett a blúz, lehullt az alj - és simuló ingben, ölelő fűzőben ott állt a Grete élő, meleg teste. Nagyszerű virágnyílás volt ez. Letérdepeltem és hódoló alázattal, könnyezve, sírva csókoltam meg az ingen át a friss testet, ezt a drága virágot, mely a legtisztább emberi boldogság illatát sugározta rám.

Lefejlett a fűző. Pihegett a mell, emelkedett, szállt, fel-le. Pirult és kiduzzadt volt a kerek arc, leomló, szelíden elhajló vonalak a nyakon. Ahogy járt, szellősen lobogott rajta a lágy ing, tapadt a kövérségekhez és enyhe völgyekben hullámzott... Ez a lelkes test az Élet ajándéka volt, mellyel királyilag ajándékozott meg engem.

Ott feküdtünk egymás mellett a tiszta ágyon. Lehunytuk a szemeinket és vártunk. Úgy éreztük, mintha öröktől fogva a boldogság tüzében égnénk és már sohasem is múlna el rólunk a szent lángolás... Nagyszerű csalfa látszat szállott ránk: hogy mindaz, amit eddig éltünk, amit eddig szenvedtünk, csak játék volt és ez az igazi élet - hogy eddig minden csak az ára volt annak, ami most van...

*

Hajnal volt, mikor kiléptünk az utcára... A liget felé sétáltunk a fasoron... Csak kapunyitás után mehet már haza - mondta -, s akkor a komornán kívül senki sem fogja tudni, hogy egész éjjelre elmaradt. Talán az nem mondja el, bár irigy nagyon... ...A ligetben gyönyörű volt a hajnal. Gyermeki hálát éreztünk ezért a szép, buja hajnalért, mely betetőzte az éj boldogságát, bár nem tudtuk ki-mi iránt, de mégis mélységes alázattal...

Gyöngéden és megértőn beszélgettünk. A gondolataink híven simultak egymáshoz, béke és szeretet lengett körül bennünket...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Csak azért érdemes élni, édes Grete, hogy mással jót tegyünk... Valakiért, másért, vagy másokért is lenni, ez az egyetlen nagy célja az egy-ember életének... A legtisztább gyönyörűségünk az a boldogságérzet, ami a jócselekedeteink nyomán áradoz bennünk... Nem a magunk hasznára mindent elvégezni, hanem mással jót tenni - ez a Kötelesség... Ezután nincs csömör, nincs lázongás, nincs kimerülés. Ez emel a lélek képzelmi nagyszerű harmóniája felé... Csak az altruisztikus gyönyörűségek az igazi gyönyörűségek, ezek a színarany gyönyörűségek... Nem a legnagyobb gyönyörűség-e világunkon a férfi és nő nemi egyesülése? Kétségtelenül ez az, ez a legfőbb gyönyörűség, minden gyönyörök gyönyöre... És lásd, ennek is a mélységes nagy tartalma az, hogy ez altruisztikus cselekedet. Nagy általánosságban: nem önmagunkért, hanem az emberiségért való. Kis körben: az önmagam kielégítése - a más nélkül való kielégülés után csupa vád zúdul rám, testemre, lelkemre, és sorvadok, de boldoggá tenni a nőt, akire vágyakozom: fölemelő, büszke tobzódás, ez: önmegerősödés. A nemi egyesülés igaz gyönyörűsége: az a gyönyör, amit a másiknak adok. Látni, tudni, érezni, magunkba szívni: hogy a másik most vonaglik a kéjtől, liheg, sír, reszket, jajgat, és ezt a kéjt én adom neki - ez a gyönyörűség. Ez üdít, edz, fölmagasztosít. Nem bűn ez, ó nem bűn, ez szent cselekedet, szent kötelesség... Sírnom lehetne, hogy mondanom kell: ez nem bűn. De pokoli átok az emberiségen: bűnnek bélyegezni az élvezetet... Mi büszkék lehetünk egymásra, mert dicsők vagyunk - és mégis mindent rejtenünk kell majd, hazudnunk kell, bújnunk kell, szenvednünk kell. De legyen vigasztalásodra az elgondolás: hogy ez szükséges, ez az életnek éppoly lényege, nagy rendje, mint bármi más, ami van, talán ez ár. Ez is az ár - és még sok más - amivel fizetünk.

...Már gyönyörűen sütött a nap, alig látható illatos ködben szállt fel a harmat, gyenge szellők röpködtek és meg-meglegyintettek puha szárnyukkal bennünket. Az ég mélységesen kék volt, könnyű fehér foszlányok mosolyogva lebegtek rajta... A ligeti kertészek már javában dolgoztak. Sétáló öreg urak érkeztek, lassan, öreg botokkal, a nap sütötte és jóságosan érlelte őket a lehullásra, és érlelte a fák reszkető leveleit... Jött egy másik szerető pár is, fiatal férfi és leány, és mi szíves nagy szeretettel néztük őket...

*

Egy esztendeig volt Grete a szeretőm. Majdnem minden nap találkoztam vele, ha hosszabb időre nem, egy negyedórára, s ha másképp nem lehetett, úgy, hogy vele voltak a gyermekek is. Két édes kis jószág voltak, nagyon megszerettem őket... Eleinte furcsa volt nekem ezeknek a gyermekeknek a kedvessége és bája. Küzdöttem a varázsuk ellen - mert gazdagok gyermekei voltak, és én szegény voltam és sokat megbántott, mint minden szegény. De hiába, úrrá lett rajtam a szelíd érzés - nem vagyok azok közül való, akik gyűlölni tudnak. Szidtam én már sokszor a gazdagokat, vallottam, hogy minden gazdag ember könyörtelen és gaz, a könyörtelenség és gazság szükségképpeni tulajdonsága a gazdag embernek. Minden gazdagot gyűlölök - mondtam -, még a gazdagok csecsszopó gyermekeit is. El kellene valamennyit pusztítani - lázongtam, és nehéz órákban, mikor az Élet a nyakamon tartotta otromba lábát, sziszegtem és bízva állítottam, hogy én magam a saját kezemmel tudnék megölni mindenkit, aki gazdag. Szöges talpú csizmában végig tudnék gázolni a földre szórt újszülött gazdag porontyokon... És jaj, dehogy tudnék! Mert íme, két kis milliomos gyermeket, egy tízéves fiúcskát és egy tízéves leánykát úgy megszerettem, mintha a testvérkém vagy a gyermekeim lettek volna. Igen, ők voltak a mi gyermekeink, én és a Grete gyermekei.

Bácsinak szólítottak, szépen barátkoztak velem, jók és finomak voltak, mert Grete erélyesen kordában tartotta őket. Nagyszerű volt Gretét látni, amikor erélyes. Persze, mégis néha "szemtelenek" voltak a gyerekek - az Editke talán nem, csak inkább a fiú, a Pista -, én akkor haragudtam rájuk és a Pistát szerettem volna képen legyinteni, és rosszul esett, hogy ezt nem tehettem meg - de azután én is csak megbékéltem.

Mondom, szerettem ezeket a milliomos-fajzatkákat, és sokat elgyönyörködtem bennük. Szépek voltak, egészségesek voltak, vidámak, általában jómodorúak voltak. Mindig nagyon tiszták voltak, szép és finom volt rajtuk minden. Emlékszem, mikor tavasszal derűs délelőttönként tiszta, hófehér ruhában, hamvas-piros arcszínnel megjelentek a ligeti parkban a szőke Gretével - Grete is nagyon szép volt -, olyanok voltak, mint a fehér galambok. Gyönyörűség és lágy szeretet öntött el engem a láttukra... Négy esztendő óta nem láttam a gyerekeket. Azóta nagyobbak lettek, bizonyosan vesztettek a bájukból. Majd egyszer egészen nagyok lesznek, akkor is szépek, egészségesek, nagyon tiszták lesznek, okosak lesznek, új és finom lesz rajtuk minden, de gőgösek és zsarnokok lesznek... Mostanában, ha nagyritkán valamiről eszembe jutnak, már inkább csak ilyeneknek képzelem el őket, és úgy érzem, hogy amikor ezeket a gyerekeket szerettem, mégiscsak megcsaltam azokat a sápadt, sovány, rongyos ruhákba bújtatott, porban játszó kis piszokfészkeket, akik ócska törött-kopott játékdarabokkal bíbelődnek, neveletlenek, egymással marakodnak, civódnak, illetlen szavakat kiabálnak, kis butik, nem tanulnak, akik földes, sáros kenyérdarabkákat esznek, sok verést kapnak, nagyon sokat és nagyon keservesen sírnak, ezeket az én forrón szeretett igazi édes testvérkéimet. Minden bizonnyal megcsaltam őket...

*

A gyermekek anyját, a Grete úrnőjét, sokszor láttam, mikor a házuk előtt Gretére vártam, s ő a férjével kocsiba szállt és elhajtattak. Hol az asszony szüleihez, hol máshová, vendégségbe... Kellemes, sőt szelíd arcú dáma volt, nem látszott meg rajta, hogy erőszakos és durva személy. Magas, erős és szép testalkata volt, nagyon elegánsan és drágán öltözködött... A férj csúnya, szőrösképű kövér ember volt, tipikus bankáralak. Gretére vágyakozott, lopva nézdegélte őt, de semmi közeledő lépést nem mert tenni. Így mondta el ezt Grete. Többet aztán nem beszéltünk róla. Engem a bankár a Grete miatt egyáltalán nem érdekelt. Tudtam, hogy olyan ember, akit nő soha nem szeretett és soha nem is fog szeretni. Tehát Grete nem lesz az övé soha. Ha megesett volna az, hogy Grete más férfival szeretkezett volna - ez csak érdemes férfi lehetett volna -, azt sem bántam volna. Közben nekem akadt egyszer-kétszer pillanatnyi barátkozásom más nővel, nem rejtegettem Grete elől, egyet-mást, mert kedves és érdekes dokumentumok voltak, el is beszéltem neki. Ő nyájas szívvel hallgatott meg és szerette azokat, akiket én is szerettem. Egy édes, naiv, igen mulatságos kis leánykával szeretett volna megismerkedni, véletleneken, némi hanyagságon múlt, hogy ez nem történt meg.

A Grete asszonyának is volt szeretője. Egy ügyvéd. Ezt a komornától tudta meg Grete, akinek álkulcsa volt az asszony leveles fiókjához, és az ügyvéd minden levelét elolvasta, néha - nem tudom már hogyan - az asszonyét is. Én ezt az ügyvédet később személyesen megismertem. Szép szál ember, duzzadt, férfias arcú, barna bőre és fekete haja, bajusza van, és keménytekintetű szeme. Mindenesetre sokkal impozánsabb hímpéldány, mint a bankár. Erős basszus hangján egész komikus lágysággal tud hízelgő ostobaságokat mondani a nőknek. Az ügyvéd jó barátságban állott a férjjel, az asszonyt még leánykorából ismerte. Ők csak a bankár pénzén keresztül szerethették egymást.

*

Grete hetenként egyszer az egész éjjelt nekem szentelte. Ilyenkor mindig elkéredzkedett hazulról és ígérte, hogy tizenkettőre otthon lesz, persze reggel került haza. Az asszonya ezt nem is sejtette. A gyermekeket este a komorna fektette le, és ő maradt éjjelre a szobájukban. De a komorna nem tudta sokáig elviselni Grete örömét. Neki senkije nem volt - csúnya, sovány vénleány volt és oktalanul, betegesen szemérmes. Elárulta tehát Gretét az asszonyának. S nehogy gonosz árulkodónak lássék, mentegette magát az asszony előtt, hogy csak azért panaszkodik, mert ő nem tud aludni, hozzá van szokva a rendes helyéhez, az ő kis szobácskájához és az ő ágyacskájához, s az egész éjjelt álmatlanul vergődi át a gyerekek szobájában a "Grete" rosszasága miatt... Az asszony fölháborodással hallotta a rettenetes leleplezést. A leányt szigorú felelősségre vonta. Erkölcsös szemrehányásokkal illette, mondta, hogy nagyon csalatkozott benne, ezt nem is merte volna róla feltételezni, ez valóságos gonosztett, talán elvesztette az eszét, térjen magához és soha többé ilyen eset elő ne forduljon.

Grete türelmesen hallgatta végig a példás beszédet, a végén pedig egyszerűen megmondta az asszonynak, hogy a "szerelmeséért" maradt el néha-néha. A kötelességét elvégzi - mondta -, a gyerekeket gondosan tanítja, ápolja és szereti őket, arról pedig, hogy becsületes - a szó egyetlen igaz értelmében -, már meggyőződhetett az asszonya. Be kell tehát látnia, hogy amit tesz, az szent joga.

Az asszony elsápadt a megbotránkozástól. És éktelenül megtámadta gonosz asszonyi elméjével és nyelvével - az álnok, megvásárolt, prostituált némber fekete indulatával - a szegény leányt. Gyalázatos szavakkal illette és megfenyegette, hogy azonnal kikergeti a lakásból. Ilyen "szemérmetlenségről" még regényben sem olvasott - mondta az asszony. A házát nem engedi "fertővé aljasítani". A gyerekeket többé még látnia sem szabad - "mi lesz azokból a szegény ártatlan kicsinyekből ilyen elvetemült személy mellett". Ha egy óra alatt el nem hagyja a házát, rendőrrel viteti el.

Grete vérvörös haragra lobbant. Kétségbe is eshetett volna ettől a támadástól, de - szerencsés gondolat! - egy szóval leteríthette ellenfelét. Szemébe vágta az ügyvédet. Nem szégyenéül az asszonynak, mert a Grete nemes gondolkodása előtt az nem volt szégyen, hanem mint egyetlen súlyos argumentumot, mely az asszonyt a "morál" talapzatáról döntötte le. Az asszony megrémült és elhallgatott. De Gretét magával ragadta a tüze, szinte kegyetlenné vált. Porig alázta az asszonyt. A diadalmas "meggyötört" fékezhetetlen erejével bántalmazta. Megérdemelné - mondta neki -, hogy a haját a kezére csavarva végighurcolja őt a szobán és gonosz és ostoba fejét a falhoz verje...

Az asszony helyzete valóban rettenetes lehetett, könnyekre fakadt, és már sírva kérlelte a leányt, hogy el ne árulja őt.

Grete tehát diadalmaskodott az asszonyi harcban. De keserves diadala után fél éjen át sírt. Hogy milyen nyomorult sors: a legdicsőbb vágyaival és a legszebb érzéseivel az értelmetlenség és gonoszság vádlottjául állani!

Az asszony a komornát végkielégítéssel azonnal eltávolította a háztól. Grete maradhatott, meg is maradt. Értem maradt.

*

Buja éjszakák után néha vidáman és elégedetten kísértem Gretét hazafelé... néha meg fáradtak voltunk és oktalanul szomorúak. Néha kétségbeejtően megéreztük az egész életnek minden dolgaival, minden gyönyöreivel való rettenetes haszontalanságát.

*

A Grete édesanyja megbetegedett. Grete nagyon aggódott érte és gyakran búslakodott. Egyszer nehézre fordult a baj, akkor meg is látogatta az anyját. Özvegyasszony volt az anyja, Berlinben (Charlottenburgban) lakott és a nyugdíjából éldegélt. Grete négy napig volt Berlinben. Mikor visszajött, valamivel nyugodtabb és vidámabb volt, mert az anyja betegsége javult. Pár hét múlva aztán megint csak rosszabbul lett az öregasszony. Írt a leányának, hogy azonnal menjen hozzá, hagyja el az állását és maradjon mellette, mert nincs senkije, aki ápolja. Gretének mennie kellett. Egyszerűen, kevés szóval váltunk el. Fájt az elválás, de reméltük, hogy nemsokára látni fogjuk egymást, ismét egymáséi leszünk. Majd hosszú leveleket írunk egymásnak - beszéltük. Ha tehetem, meglátogatom Berlinben. Ha felgyógyul az anyja, vagy - Isten ments! - meg találna halni, és ő ismét nevelőnő lesz, megint csak Budapestre jön... javulást kívántam az édesanyjának és ismeretlenül is tiszteletemet küldtem neki. Ó, már jól ismer az édesanyja - mondta. Mikor első ízben otthon volt, mindent elmondott az anyjának - rólunk. Sokat beszélt rólam - hisz mindig az eszében voltam -, és az anyja nagyon megszeretett és látni kívánt.

A vonatablakból kinézett és biztatóan mosolygott. Mikor aztán elrobogott a vonat, s elvitte őt, mélységes fájdalom szállt meg.

És ezek a mélységes fájdalmak nem csalnak: megéreztem, hogy már vége mindennek.

*

És úgy lett. Öt esztendő múlt el azóta, hogy Gretétől elváltam. Eleinte leveleztünk és képeslapokat váltottunk... Az anyja meghalt, ő egy kis francia faluba került, Budapestre hirtelenében nem kapott állást és - sietnie kellett!... Egy levelére hosszú ideig nem válaszoltam. Akkor képeslapot küldött, én nem küldtem. Újabb levelet írt, pár sort, ez ajánlva érkezett, kérdezte, hogy megkaptam-e az előbbi levelét s a képeslapot - és ha igen, miért nem írok neki... Nem írtam. Talán azért, mert meglepett a rombolás ösztöne, mert már nagyon jól tudtam, megtanultam, hogy úgyis nyomorultan kell végződnie mindennek a földön.

Pedig mégis szánva-bánom már, hogy néha-néha nem cserélgethettük teleírt fehér papiroson a lelkünket...

*

Ha csak még egyszer láthatnám! Ha csak mégegyszer szelíden szólhatnék hozzá!... Vagy máshoz, aki vele fölér. Egy másik berlini leányhoz, olyanhoz, amilyent én óhajtok, aki leány és mégis ember, ember úgy, ahogy az vagyok én, aki boldog és szomorú és megadó mosollyal mondaná: "tudnék is én ilyen ostoba játékot végigjátszani".

Már egy év óta készülök Berlinbe, és menni nem tudok. Magyar fához kötöttek az én rabszolgabilincseim. "Ez az a hely, ahol mindhalálig kell élnünk!"... Pedig milyen jó volna elmenni bárhová. Elmenni és soha vissza nem jönni. Mert "itt rossz nagyon"... Vagy máshol sem jó? Akkor menni tovább! Mindig csak menni, futni önmagunk elől, futni és azt hinni, hogy majd csak elmarad tőlünk valahol az élet... Elindulni így, akár mindjárt az Oktogon térről, akár egy forinttal, és menni gyalog a tengerig, ott hajóslegénynek állani és elmenni Afrikába, és mindig csak menni, mindennel végképp leszámolni, semmit őrültül nem remélni, elhaladni a piramisok és a szfinx mellett, és nem emlékezni, magára Napoleonra is csak egy fél gondolattal gondolni, csak egy fél pillanatra látni őt ostoba és konok és akarnok katonatisztnek, és bemenni a Szaharába, ahol már nincs ember - nem látni silány embert egyetlenegyet sem -, és még akkor is menni elszántan, lezárt ajkakkal, sápadtan, lihegve, ahol már csak eget és forró homokot látni és fáradtan összeesni, vonaglani a porban, beleharapni a porba, vergődni, minden jajt még egyszer és utoljára elsóhajtani, azután egyet vonaglani és megmerevedni, örökre és végleg megdögleni.

Így szép lenne, így jó lenne!