Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám

Balázs Béla: Lesznai Anna meséskönyve

A meséit vártunk kezdettől fogva. De úgy közeledtek felénk, ahogy királyok szoktak. Elsőbb hírnökök és fullajtárok dalos és tarka serege jött. Versek jöttek és furcsa, széles ritmusokban az óperenciás tenger bölcsőringatását hozták. És úgy szóltak az élethez, mint egy kíváncsi másik élet. Ahogyan egyik mesekirály a másiknak üzen: "Hát nálatok milyen világ van?"... Aztán jöttek a hímzések. Selyemerdők és selyemrétek virultak ki: meseország néma vidékei. Csoda selyemfák és csoda selyemvirágok közt jártunk három évig (három évig, teljes három napig, amint illik), amíg elérkeztünk a csodaszavakhoz: Lesznai Anna mesélni kezd.

Kétféle mese van: felnőttmese és gyermekmese. A felnőttmesének mítosz a neve, és messzi isteni hatalmakról mesélik azok, akik felnővén, kinőttek Isten tenyeréből, akik árvák és öntudatosak (mert egyéb tudnivalójuk nincsen)... vagyis férfiak. De Lesznai Anna meséi nem mítoszok.

De kétféle a gyermekmese is. Van úgy, hogy vágyva tárjuk ki karunkat gyermekségünk felé, ama másik életünk felé, melyből lelkünk kivándorolt. Bús szeretettel térdünkre ültetjük azt az elmúlt gyermeket és emlékezünk. Múltakról beszélünk, őróla, elveszett paradicsomról. Ez is férfi-szomorúság.

De Lesznai Anna meséi asszonymesék. Nem felnőtt szól itt a gyermekhez, hanem gyermek a felnőtthöz mindenttudó bölcsességgel, mint a kis Jézus, aki az írástudókat tanította vala a templomban. A gyermek veszi ölébe a felnőttet és elringatja, mint egy később kapott szomorú babát.

Csodálatos ám, hogy gyermekek voltunk valamikor. Mi! - Hogy más lények voltunk és emlékezünk rá. Mert minden azóta vélt "változása egyéniségünknek" öncsalás. Egy van csak: egy meghalás és újraszületés, mikor hat és tizenhat évünk közt egy órában "felnőttek" leszünk. Ez pedig életünk legnagyobb veresége. Hadd mondom el, hogy miért.

Ömlik ránk az élet sok látása és érzése. Mégis míg gyermekek voltunk, minden eseménye külön csoda volt. Csak nekünk szólt és magunkból és magunkért magyaráztuk. Ez volt a mesevilág. De egy napon aztán nem győzzük többé egyenként vállalni a világbeli dolgok zuhatagát, és ezért egymásra támasztjuk. Nem győzzük magunkból magyarázni, hát egymásból magyarázzuk és azt mondjuk: "törvényszerűség" van. Nem győzzük hálával és csodálkozással, ezért nem ajándékok többé a dolgok, hanem "természetes" következmények. Nincsen csoda többé: "rend" van. Nem bírjuk a felelősséget vállalni az eseményekért, hát elhárítjuk magunkról, mondván: nem a mi akaratunk. "Kényszerűség" van.

Íme a felnőttek világa: törvényszerűség, rend és kényszerűség. És az egymásból következő dolgok rohama árva hajósokként sodor bennünket is. Íme a felnőttség hipotézise. Mert hipotézis ez csak, egyszerűsítés erőspórolásból, kényelmi módszer, mint minden hipotézis.

Gyermeki életünk kevés eseményét mindnyájan tudtuk adminisztrálni a törvényszerűség rendszere nélkül is. De sokasodnak és súlyosodnak a dolgok, és most már vitalitás és erő kérdése, ki meddig bírja őket külön csudának csudálni. Vannak akik már öt-hat éves korukban megadták magukat. Vannak akik harminc éves korukig bírják. Zsenik életük végéig tudnak így élni és látni. Zsenik és néha asszonyok. Számukra a felnőtt élet minden kegyetlen rendje meglepő kalandok sora marad, és minden brutális realitása mese az ő meséik között. A felnőtt élet véresen komoly dolgait ők játsszák, amilyen komolyan csak gyermek játszani tud. Mint amaz óriás kisasszony a parasztot ökör húzta ekéjével, játékaik között játsszák ők a munkát, a harcot, a szerelmet és halált is.

Emez óriás kisasszonyok közül való Lesznai Anna is. Gyermekmesék az ő meséi. De nem azért, mert gyermeki dolgokról van benne szó, hanem mert a felnőtt élet minden véres viharát is úgy látja meg, mint a gyermek az első születésnapjára ajándékul kapott világot. Lesznai Anna mesél, mert nemcsak azokat a dolgokat látja, melyek egymást mutatják. És akkor legmesébb az írása, mikor a valóságról szól, mert Lesznai Anna számára egy fejezet az csak a csodák könyvében. És még az is, aki csak ezt az egy valóság-fejezetet olvassa, az is érzi, hogy van még sok más... sok más.

Lám a lesznai kis, kék pillangó úgy tud elrepülni tündérországba, hogy nem repül ki a valóságból. Talán a kastély kerítésén sem repült túl. Anna néni liliomai küldik álomvirágporért. Az erkély nagy vázáinak hallgatásával találkozik és benne mindavval, amit elhallgatnak: száz év óta szavakban elcsurgott emberi életeket. És a kertben a lombok tarka álruhákba rejtőznek az őszi halál elől. Óh, őszi álarcosbálja a halálnak! És a kék hegyek felé repül a kék pillangó, de odaérve látja, hogy pillangószárnyak kékje kékíti a hegyeket. És tovább repül messzibb kék hegyek felé... és kék pillangókhoz érkezik. Istenem... hiszen ez mind igaz! Milyen csodáktól terhes a világ a lesznai parknak kerítésén belül is. Mennyi jó van. "Az emberek ott ülnek sokszor az asztal mellett, ozsonnáznak kávét és kuglófot és kalácsot és pogácsát és kiflit és vajat és lekvárt és szőlőt és almát és diót és körtét, tortát és fánkot és kenyeret is. (Ugye gyermekek, jó ott?)... és a fák közé néznek, és mondják szívükben: milyen jó itt lenni és elvágyódni innét." (Ugye felnőttek, jó ott?)

A bőségnek könyve ez. Roskadásig rakott asztal, váza, melyből kiáradnak a virágok. Mert nincsen váza, mely ezt az életet befoglalni tudja, sem asztal, mely tálalni győzi. Lesznai Anna prózában mesél, és versek ritmikus szárnycsapása emeli oda, ahova a próza nem ér. És ha kifogy a szó, Lesznai Anna fest. És ahol sem fogalom, sem kép nem használhatók, már titkos értelmű ornamentumok vonalaival beszél. Ez az áradó élet nem fér bele egy művészet vázájába sem. Próza kell és vers is, kép kell és ornamentika is, hogy magát kifejezze, dokumentálja. Talán ha ezekből is kifogy, zenét keres és táncolni szeretne vallásos táncokat. És még mindig túl sok élet neked benne: rá kell szeretnie az emberekre. És ha egy emberélet nem győz kisugározni ennyi vágyat, akkor szülni kellene gyerekeket. Tízet! És a harmadik fiú asszonyelsöprő Don Juan legyen, mert ez is valami, amiből kimaradt, és a hetedik találja meg az új építészeti stílust, mert az nagyon kell. Ez Lesznai Anna.

Van ebben a bőségben, sokfelévágyásban és sokat tudásban valami dilettantisztikus. De nem abban az értelmében a szónak, mely rosszultudást jelent. Hanem abban, mely szerint Goethe is az volt és kicsit Leonardo da Vinci is. Súlypont kérdése ez. Mi vagyunk-e a műért, vagy a mű miértünk? Mert vannak, akik úgy érzik, hogy valamely mű létrejöttéért születtek a világra, és annak formáit megtöltik agyukkal és vérükkel és egész életükkel, hogy eltűnjenek benne, mint a bronz a szoborban. De vannak, akik csak lenni akarnak, megvalósulni, ahogy lehet, mert halálukig sem érzik magukat végképp megszületettnek. Ezekből kicsattan az élet gesztusban, szóban, tettben, hét művészetben és száz tudományban, és mindez csak az ő megvalósulásuk. Ezek az igazi, a nagy dilettánsok, és azt hiszem, minden tehetséges asszony ilyen. Ami nem jelent rosszat. Mondom, Goethe is az volt.

Lesznai Anna meséskönyve ilyen hét csapon ömlő életforrás. Ő élte, írta, festette, díszítette. Akik hallatlanul karakterisztikus betűit ismerjük, csak azt sajnáljuk, hogy nem kezeírásának fakszimiléjével jelent meg. Ez az egyetlen igazi lehetősége annak, hogy legrejtettebb lírájától a bekötési táblájáig mindenben összehangolt, stílusos könyv jöjjön létre.

Ez a könyv az első hírnöke csak egy dús mesevilágnak, sőt alig is mese. A lesznai kis kék pillangó ebben az első mesében még nem repül túl a valóságon, csak keresztüllát rajta, mint a festett üvegen. És a földi tárgyak világosodó ablakain keresztül egy másik világ csodája dereng.