Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Bárdos Artur: Első felvonás

Bárdos Artur: Első felvonás
egy készülő drámából
II. jelenet

Graziano (gyors mozdulattal belép s egy pillanatig lihegve megáll az ajtóban).

Pietro, Beata (feszülten nézik).

Graziano (egy lelkes mozdulattal előrelép és megöleli Pietrót): Győztél Pietro. Annibale Bentivoglio köszönti Pietrót, Graziano mesterét.

Pietro (akin csak most nyilvánul meg az izgalomnak minden jele): A fejedelem...

Graziano: A fejedelem tapsolt, és Estei Lucrézia kipirult arccal üdvözölt.

Beata: Milyen? Mondd milyen... Estei Lucrézia?

Graziano: Monna Beata, nem is köszöntöttelek... bocsáss meg! (Elfogulatlanul testvéri módon megöleli és homlokon csókolja.)

Beata (ránéz, majd tágranyílt szemmel eltűnődik).

Graziano: Az idegen fejedelmek is elragadtatással tapsoltak, és a velencei doge megkérte uralkodónkat, hogy rövid időre engedjen át neki.

Pietro (boldogan): Tudtam, édes fiam, tudtam... Ennek így kellett lennie. (Hirtelen intenzív elmélyedéssel és akarat-koncentrációval, súlyosan ejtve minden szót.) Ennek így - kellett - lennie... (Csendesen.) Ó, Graziano, te nem is tudod, nem is tudhatod, milyen küzdelem, milyen embernyi küzdelem volt ez! Önmagammal és veled. Amíg át tudtam adni neked, mindennek legjavát, minden eltemetettet és minden szunnyadót... az egész parázsló, izzó és mardosó mindenséget... (Ismét felderülten, szélesen.) Most végre, végre - itt vagyok! Hosszú fájdalmas kerülővel, de önmagamnál! Így - más testén keresztül - de végre: teljes, egész! Ó, van isteni erő, Graziano, az embernyi léleknek isteni ereje! Ha a Szépséget felfogni és akarni tudja... Ó, akkor van, Graziano!

Graziano: Mennyit is köszönhetek én Neked, messer Pietro!

Pietro: Szép vagy Graziano: ez a te zsenid... ezt csak önmagadnak, sorsodnak köszönöd. De én rút vagyok, és mégis, sorsom ellen is, szép tudok lenni! A fukar sorstól mégis ki tudtam kényszeríteni a nagy, a teljes ritmust, életem teli kicsengését... Gyer ide fiam, Grazianóm, és te is, Beata, hadd ölellek át mindkettőtöket, együtt, egy mozdulattal... (Graziano vállát jobb karjával átöleli, aztán balkarját Beata felé tárja: Beata azonban nem mozdul helyéről.) Nos, Beata?... (Beata kedvetlenül közelebb lép, Pietro fürkészve nézi, és lassan balkarral magához öleli.) Lám, Beata... mi lelt? (fölényesen, derülten.) Pedig most kell csak igazán szeretned, Beata, mert én csak most lettem igazán ifjúvá, délceggé, széppé, most vagyok csak erőm igazi, harmonikus delelőjén... most, hogy Graziano tökéletes művésszé teljesült... Most... Graziano által...

Beata (maga elé, csodálkozó, különös mosollyal): Graziano által?...

Pietro: Látjátok így, együtt... ha így látlak benneteket, aki által én a korcs nyomorék (Graziano tiltakozó mozdulatot tesz) igen, Graziano, én, a korcs nyomorék egész férfivá és azt, aki által egész művésszé tudtam lenni: akkor úgy érzem, hogy most már nem érhet többé semmi, semmi jó és semmi rossz... (kissé elgondolkozik, aztán lassan leveszi karját Graziano és Beata válláról s lassan leereszti).

(Rövid szünet.)

Pietro (leül előbbi helyére, friss érdeklődéssel): És most beszélj. Mondd el körülményesen, hogy volt, melyik részletnek volt nagyobb, melyiknek kisebb hatása? Beszélj, Graziano!

Graziano (hirtelen elkomorodással hallgat).

Pietro: Mi bánt Graziano?

Graziano (szünet után): Giacomo Vanucci meghalt.

Pietro: Meghalt?

Graziano: Megölte magát.

(Szünet.)

Graziano: Én öltem meg. Miattam ölte magát. Az én diadalom miatt. Tudod, hogy milyen becsvágyó volt. Nem tudta elviselni, hogy az antik tragédiában enyém volt az első diadal, elhagyta az arénát és megölte magát. (Szünet után komoran és dühösen.) Ostoba! Megrontotta az ünnepem örömét!

Pietro (gyöngéden): Ezt nem ronthatja meg semmi sem, Graziano. A művészet ünnepét - apró ügyes-bajos emberi dolgok... nem ronthatják meg.

Graziano: Fiatal volt... Giacomo Vanucci.

Pietro: De te voltál az erősebb, és neki pusztulnia kellett. Sokan elpusztulnak, amíg egyvalaki jő és elhozza a művészet teljességét. Csakugyan, miattad pusztult el, hogy te azzá nőhess, amivé megnőttél, és te nem volnál méltó önmagadhoz, ha csak egy borongásnyi felhőt is megtűrnél miatta ezen a napon.

Graziano (eltűnődve): Szegény, szegény - ostoba Giacomo!

Pietro (Graziano vállára teszi kezét, és szemével Graziano tekintetét keresi): Graziano, térj eszedre! Mosolyt akarok látni ajkadon, diadalt homlokodon! Én diadalmas Apollóm, te lángszekeren robogó...

Graziano (Pietro szavai alatt lassan felderül és mintegy hipnotizáltan - de nem feltűnő mozdulattal - a belvederi Apolló arckifejezését és gesztusát ölti föl.)

Beata (csendes gyönyörködéssel nézi Grazianót).

Graziano (Néhány pillanat múlva, mintegy eszmélve, megrázkódik, mélyen lélegzik és lecsüggeszti két karját.)

(Rövid szünet.)

Pietro: Gyere Graziano, ülj ide mellém, és beszélj, beszélj!

Graziano (ismét zavartalan vidámsággal): Felejthetetlen volt, Pietro, ott voltak mind, kiknek nevét áhítattal hallotta gyermekkorom. Ott voltak mind, most láttam őket színről színre. Alessandro Medici, az igazságos és ellenfele, a fiesolei győző: Vincenzo Strozzi. A rettenetes Cesare Borgia és don Gonsalvo, a nápolyi alkirály. A francia király követje: Guido Rangone fővezér. Ferrara őrgrófja: Estei Niccolo, akiről azt mondják, hogy háromszáz törvénytelen fiával győzött a Pó melletti ütközetben...

Beata: Az, aki fiatal feleségét a mostohafiával érte házasságtörésen és fejét vétette mindkettőnek?

Graziano (bólint): Aztán egy Saluzzo grófnőt vett el feleségül harmadiknak. Most hosszú hófehér szakáll fedi mellét a tisztes aggnak... És a nők, donna Beata! A pompás fejedelmi asszonyok! Skócia szentéletű királynője talpig aranybrokátban, izmos fekete rabszolgák őrzik átszellemülten karcsú testét... Aztán Lucrézia Borgia, a pápa leánya és kedvese, liliomfehér selyembrokátban, oly angyali szelíd...

Beata: És a menyasszony!

Graziano: Arany hajával, kék szemével, messer Perugino sem álmodhatta volna vászonra szebbnek! Harminc pompás apród kísérte Ferrarából... És könnyet sírtak és tapsoltak mind. És mind nekem tapsoltak. Giovanni Sarto, szegény bárgyú Giovanni úgy hajlongott, mintha csak parányi része is őneki szólna. Persze nyomban lehűlt aztán, mikor Bentivoglio és új asszonya csak engem szólított meg, csak engem üdvözölt... Mért mosolyogsz, Pietro?

Pietro: Gyermek vagy Graziano, hiú nagy gyermek! De hiszen nem értheted át, te sem értheted át, hogy mi történt ma... Arról beszélj, hogy a tragédia hol lendült legmagasabbra? Hol érezted, hogy megfogod az emberek szívét? Hol érezted, hogy a tied mindenki, aki hallgatód?

Graziano: Ó, nagyszerű volt! Világosan éreztem, hogy csodálkozva és habozva hallgatnak eleinte, új volt a mű, a hang, új voltam én... aztán lassan lelankadt éberségük, átadták magukat az új pátosznak, úrrá lett fölöttük mámoros szavam, átadták magukat, s én összefogtam őket eggyé, egyetlen érzésbe, egy közös mámorba... Ott, ahol Hérát ösztönzöm Heléne ellen...

Pietro: Heléne ellen?

Graziano: Igen. Annál a versnél, hogy: "Királynő lesz az emberek szívében..."

Pietro: Heléne ellen? De hiszen ott Afrodité ellen szólsz...

Graziano (riadtan, tágranyílt szemmel néz Pietróra, mint a csínján ért gyermek).

(Szünet.)

Pietro (kissé felülkerekedő mosollyal, de szeretettel simogatja meg Graziano vállát): Nem baj, Graziano. Eleven szépséggé, valósággá váltani: mégis te tudod csak, megcsinálni mégis te tudod csak...