Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám

Ignotus: A politika mögül

A politikának most már mögéje nézni is siralom, de a Berchtold gróf szomorú expozéja s a mi ellenzékünknek hozzátett széljegyzetei egy kicsit kötelezik a Nyugatot, mely másfél éven át, kivált elejével, meglehetős magában mutogatott rá mindarra, esetről esetre és pontról pontra, ami most mind kiderül, amit maga Berchtold sem tud titkolni, amin nevet az egész világ, s magunk is nevetnénk, ha az árát betű szerint nem mi adnánk meg. Hogy micsoda siralom volt a Berchtold világpolitikája, az még az Andrássy ragyogó bírálatából sem derül ki annyira, mint az ő expozéja ossziáni homályosságaiból. A balladák szűkszavúsága eposzi terjengősség ahhoz képest, amilyen stichwortokban Berchtold gróf a nagy epopeián végiglovagol, melyet mint világtörténelmet nemzedékünknek megélnie és megérnie adatott. Gyerekkoromban, emlékszem, mélyen meghatva olvastam az olyan újsághíreket, melyek a legöregebb emberekről szólnak, hogy él Virginiában egy öreg néger, aki a legöregebb néger, 125 esztendős. Istenem, gondoltam, 125 esztendős - ez az ember még látta Napóleont, még beszélt Goethével és végigharcolta a krími háborút. Később jöttem csak rá, hogy ez nincs egészen így, hogy a legöregebb néger egyszerűen csak legöregebb néger, aki nem látta Napóleont, nem beszélt Goethével és sejtelme sem volt arról, hogy Krímiában háború folyik... egy világ élete és története zúgott és zajlott le vele egy időben, s ő mindezektől illetetlen ült kunyhójában vagy vesződött a cukornáddal. Ilyen legöregebb néger a Berchtold gróf expozéjában Ausztria-Magyarország, csak éppen hogy következések nélkül nem múltak el feje felett az események, melyek illetetlen hagyták. Határigazításoknál volt régen úgy, hogy miután a szomszéd birtokosok előbb hajbakaptak és majd megették egymást, a végén pedig kiszállt a komisszió, hogy az új határt megvonja, a megyei urakra bámészkodó gyerekek közül a hajdúval előránttattak egyet, lekapták a húsz körméről, és jó huszonötöt húzattak rá, hogy késő öregségéig megemlegesse ezt a helyet, s így legyen valaki, aki az új határra emlékszik. Mind a két balkáni háború határigazításokban végződött, s mindkettő végén a mi monarchiánk az az ott őgyelgő gyerek, kit rettenetesen elvertek, hogy legyen, aki megemlegesse az idei világtörténelmet. S Berchtold gróf oly diszkréten sasíroz el ezek előtt az emlékek előtt, mint akinek jobb szeret eszébe nem jutni mindaz, ami ezek kapcsán eszébe jut.

Az isten tudja, hogy most már nem mindegy-e, hogy szabad-e nálunk a sajtó, s hogy élet-e az élet ebben a monarchiában, melynek az élete kezd kérdéssé lenni. Mindenesetre szép az újságíróktól, hogy olyan komolyan törődnek a sajtószabadsággal, holott mindenkinek nagyobb érdeke van benne, mint éppen őnekik. Én nyugodt lélekkel állíthatom, hogy mint polgár elkomorodom a változáson, amit az új sajtótörvény fog okozni, de mesterségemben alig hiszem, hogy megérezném. Legfeljebb ügyesebbnek és tehetségesebbnek kell lennem, s ez csak haszon az olyannak, aki ügyes és tehetséges. Én meg szoktam érteni minden reakciót és erőszakot, s megértem a sajtótörvényt is, ha csakis bosszúállásul készül az újságok ellen, mert tiszteletlenek és kellemetlenek voltak. De ha könnyebbséget várnak tőle a kormányzatban, akkor végzetesen tévednek. A gondolat, a nyelv, az írás-olvasás és a nyomtatás útján a sajtó a kollektivitásnak nem metaforice, hanem valósággal olyan szervévé fejlett, aminő az egyes embernél a tudat. Minden nem illik, nem lehet és nem szabad, ami sorompó azelőtt, hogy valami a tudatba jusson, hisztériát, neurózist, kényszerszokásokat nevel, melyekkel semmi hatalom nem tud megbirkózni, éppen mert nem szándékosak és nem tudatosak. A társadalommal is úgy vagyunk, hogy a fejével még lehet beszélni, de az idegeivel nem. Paradox, de úgy van, hogy zsarnokoskodni lehet egy teljesen szabad, tehát egészen tudatos társadalmon - aminthogy nincs is nagyobb zsarnok a világon, mint az angol miniszterelnök, ki amíg meg nem buktatják, feltétlen ura és parancsolója a hármas-királyságnak. Ellenben ki bír az orosz társadalommal, s van-e tehetetlenebb és kiszolgáltatottabb úr az ő császárjuknál? Rettenetes nehézségeket nevelnek a maguk számára, akik azért nyomorítják meg nálunk a közszabadságokat, mert könnyebben akarnak kormányozni. Tulajdonképpen, ha majd minden fegyvert kicsavartak a társadalom kezéből, már csak ez az egy mód van ellenük: hagyni, hogy az utolsó fegyvert is kicsavarják. S hisztériát neveljenek a magyar társadalomba, s belebolonduljanak abba, hogy e hisztériával nem tudnak megbirkózni.

De azért szép az a kilátástalan föllendülés, mellyel a magyar társadalom a pandúrság ellen védekezik. S megható az érdeklődés, mellyel a nagy világgondolatok felé fordul, melyekhez az új fejlettségének alig van köze. Rabindranath Tagore, a csodálatos költő, kinek megkoszorúzásával a stockholmi akadémia rehabilitálta az akadémiákat, írt egy kis mesét, melyért magáért is megérdemelne minden Nobel-díjat. A mese címe: Az ifjú herceg.

Anyám, így kezdődik, az ifjú herceg ma bevonul városunkba, s elmegy házunk előtt. Taníts ki, anyám, hogy tűzzem fel a hajamat, milyen köntöst öltsek, s milyen kösöntyűt húzzak a karomra. Csodálkozol, anyám? Tudom, hogy az ifjú herceg nem is tudja, hogy ez a ház itt van, s hogy ki él ebben a házban. De az ifjú herceg elvonul a házunk előtt, s én szép akarok lenni... Anyám, az ifjú herceg elment házunk előtt, s én odaszaladtam az ablakhoz, és visszavetettem a fátylam, és letéptem mellemről rubintomat, s kocsija felcsillant a napfényben, s én odadobtam a kocsija elé. Csodálkozol, anyám? Jól tudom, hogy az ifjú herceg nem látott meg, nem látta meg s a kocsija kereke összemorzsolta a rubintot, s vércsíknak maradt a kerék nyomában. De az ifjú herceg elment az ablakom előtt, s én odaszaladtam az ablakhoz...

Az ifjú herceg, a gondolat, elvonul házunk előtt, s nem tudja, hogy ez a ház itt van, s hogy mi benne lakunk. De az ifjú herceg elmegy az ablakunk előtt, s mi odaszaladunk az ablakhoz.