Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXIV.

A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyű csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlított vödör vize tollas német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba, a hosszú vályúban szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses szájú nehéz lovak. A diófa padján gőgös, vörös arcú, fáradt, fehér képű tisztek beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyújukkal a sarat kapargálva, s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország... ronda élelem, savanyú bor... dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber... ide mennek, oda mennek, minek ez?... Bécset nem fenyegeti veszedelem... no, csak vége lesz valahogy, jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség művelt városokban, meleg kastélyokban... Körülöttük zsúfolt némaságban állt, tolongott Montecuccoli leib-kompániája.

A templom tornyában nagyot reccsent az innen és túl elfekvő két tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányaveti, előkelő ifjú fodorított haja lebbent, s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva verték maguk elé két kézre fogott, bíbor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A délkeleti országúton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassú fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényű pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét, a magyarok rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik össze-vissza fogadjisten-ét, s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.

Füst, trombitaszó elült, Zrínyi délceg alakja begörnyedt az alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak, s a fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.

A földes szoba rég meszelt falának kakaskedélyű, vasba, szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a parasztfenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörösbor-, tintafoltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyú, két tornyú épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrű feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét, föléje göndör fekete paróka, sima, merev szálú, kopott hosszú fürtök hajoltak.

Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd újra térképe fölé hajolt, s óvatosan közeledő hosszú, finom mutatóujját egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája húzogatását, s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé, és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.

Zrínyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. Montecuccoli mutatóujjával még mindig a papírlaphoz láncolva, másik kezével odébbtolta az alkalmatlan süveget, és keskeny nyílású szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe ereszkedett:

- Hat mérföld... az hat mérföld... - morzsolta fogai között. - Nunc Domine Bane! - fordult aztán hangos szóval Zrínyihez.

- Utolszor jöttem kegyelmességedhez!

- Úgy? - villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.

- Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem újra?

- Valóban! - szólt komolyan a Feld-Marschall.

Zrínyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrínyi feje lehajlott agyonunt, szecskacséplő tárgyalásuknak új fordulatot keresve húzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél vércsatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai, s betű betű után csúszott lassan a türkizörves bársony mögé: nihil... bona... ors... S.

- Optime generalissime! - csattant a szablya ütközője -, nem Zrínyi beszél a császári fővezérhez... de magyar nemzet ausztriai házhoz... ha jobban tetszik: könyörög... hát könyörög, igen, nem Zrínyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében van szablya... én kihúztam nem egyszer... húzza ki excellenciád is!...

A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett, s lassú görbülése ökölszorításba temetkezve bújt el a gőgös karfonás hóna alatt.

- ...védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját... a keresztény ököl a keresztény szüzet... mert félő, hogy császár birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull, és mert végre is...

S míg a büszkeségét két kézzel alányomó Zrínyi izgatottan kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazan hangzott fel Montecuccoli szava:

- Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk, s ha nagyságoddal együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.

Zrínyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kívülről vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.

- Egy döntő harc - csikordult össze a bán foga - erőt vehetne a gyülevész csordán... A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az Isten!

- De kérem, bán úr, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem tehetem föl egy kártyára! - fűszerezte most már az előkelő unottság is a szenvtelen szavakat.

Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszítés fékezte le üktözése helyén:

- Generalissime dux!... S ha mint cavalier cavaliert, kérem én kegyelmességedet...

Montecuccoli felállt.

- Hát... hát akkor! - derült szét a májhizlaló gúny az érdes arcon -, mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.

Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt, s az asztalon álló ezüstpántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott papírlapot, szétbontotta s a bán elé terítette.

- ...utasítom... egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen... de hozzá semmiképpen ne csatlakozzék... Tehát komédiát játszunk? - ugrott végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.

- Pardon, a mappám! - nyúlt csöndes mosollyal Montecuccoli a görcsös marok alatt zizzenve gyűrődő térkép után.

Zrínyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszú, selymes pillája megrebbent, s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrínyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott, s szitkot morzsolt szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.

- És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? - hangzott szelíden a búcsú nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.

- Nach Comorra? - toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi főkapitány.

- Lehet! - s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.

Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája szárnyai:

- Hahaha!... Der Hungarn ihr "passama, passama"... Der ötschem urrám als mit Ballem zu spielen vermeinend... hahaha!... so ein jämmerliches Volck!