Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXVII.

A széles keréknyomban szőke víz pihent, s az út kétoldalán sötét falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi hang zümmögött, s előtte az erdőnyílásban, lebegő kárpitként, öreg , mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrínyi agyában, míg szeme a földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.

Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem... ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyújtotta, seregek sáskafoltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti, vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön, és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén... Utálat! Erdély szívét, szép Váradot, török handzsár metszette ki, s jó Zrínyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi köze...

Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy gyökérkoronája, s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.

A bán leült.

Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája... Ejh! kidül a büszke tölgy, s törzsére ki-ki rápihen... Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja, s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet... Hejh, Várad, váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt törésed...?

Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csík csörtetett feléje a bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel, föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek, s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vér-futotta szeme fölpislant, aztán jobbra csapott, s röfögő dühvel vágta át magát a száraz lombkoronán.

Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szívét... ó, ha vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat...

De a kínzó seb tovább marta csurranó vérpórázán a halál elől menekülő néma dühöngést.

A bán elfordult... de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt, s halálba rúgta a felkalimpáló erdei kant.

- Elhittem, halált hoz ez fekete kan - nyugtatta lábát Zrínyi a vonagló dögre -, s én adám néki aztot. Ki-kinek csak igyen!... Ejh, verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod vala hozzá!... Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának... fajának?... Ha Kanisa alul el is fújt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mindgyárt...? Hejh, azért sem!... Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem veszedelmedet!... Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől.

S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg hirtelen ijesztő barlangcsudákat, elrettent ihlettel kiáltott:

- Ó, bátorságos s az mennykű félelmétül gond nélkül való tengerimedve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát... az bécsi laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!... Imé kiáltok, imé üvöltök: Ne bántsd az magyart!

Vadászainak tülke még sokáig hítta szólongva az urat le a Dráva füzeseig, de Zrínyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orrú tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapír téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé... Innen a magyar, túl a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben, s ott már csak korbácsütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török, s vérharmat hull a pernyétől fekete síkra... Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrínyi!

- Antidotum az békesség ellen... - morogta a bán, s a bamba toll szárnyra lebbent a születő sorok fölött:

"Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt írja az história, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni, Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala..."

A némáknak nyelve megnyílik, rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből. Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától, gazból lesz főember, s a becsületesben lázadó üvölt!!

"Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vízben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával."

Az idegesen összebarázdált papírmezőn megállt a penna... a futó törökök helyén szaladó németség tolla libeg, s a népszavazat választotta új király nevét Zrínyi Miklósnak ordítja a tömeg.

"...de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára semmit nem bizakodhatunk... az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő természetet visel, valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz... De miért kelljen elvesznünk, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég újonnan megvirágoztatni?"

Hó hullott a hegyekre, s éjjelenként riadót búgott a szél a kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót, s meredten feküdt eléje a mező. táncban kerengett a nyugati szél, s fütyülve űzte maga előtt bozontos felhőnyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hídján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá, szekér siránkozott elfelé belőle... egy fordulás még, s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt.

A vár ura, mint aki végrendeletét írja, gyertyavilágnál görnyedezett... Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!... Kicsinyes részletek s világhistóriát lendítő eszmék, lelkes fajimádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagy-akarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezés-szegénység csodás szövevényű Tankréd-erdejében.

Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével fröcskölni tele a papírt, s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele s maga hadd bukjék sírjába... fenébe!

Mit ír?

Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa, s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.

"Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk csak az másoktul való segítségkoldulás, nincs magunknak népünk, kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit hová tehetnénk."

A havon varjúfolt nagyszemű, fekete esője csapott le itt-amott, és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek krokodiluskönnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szelíden.

A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papírok fölé, s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:

"Úgy hallom, Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy colóniát, legyünk polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöpp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum, benedicite Domine... Amen. Amen. Amen."