Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé, fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha megcsördült a sűrű, nyihogó röhögésük az urat kereste, s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros búcsújában, a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen, s a mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett, s a paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor megingott, s csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult vad.

- Osztán? - kérdezte a hosszú lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve Zrínyi Péter.

- Osztán ez az egész! - felelt a bán.

- Ejh! bátyám uram! - suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet Péter -, meddig várunk?

- Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!

- Mán úgy lészen! Kosz egy élet!

- Nem én mondtam!

- Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

A bán fölnevetett.

- Illyen uraságos úr! Ládaszám ül várában az arany, mezein, erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát, magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

- Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!

- Nem is vagyok Bécs komája!

- Péter! - búgott a fenyegető rendreutasítás.

- Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!

Amint az erdőből kiértek, s az est kékjében fölfeketéllett előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal emelte magasba fejét, s prüsszentve kapott volna már ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve figyelő bán átnyúlt öccse kantárához, s Péter visszafogta a bolondos állatot.

A nyugati égen már rég letűnt a mindennapos játék bíbortüze, a kék takarón csillagragyogás fúrta már magát keresztül, a keleti ég éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő mély hallgatásba fúló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes pirkadást.

A híd fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál újra megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hídra, s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszkaútnak folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrínyi egyszerű, nyugodt szava:

- Kanisa ég!... Fújjad!

Vidáman rikkant a kürt, s csörögve szállt alá az éjben a vasalt híd a dobogó lovak előtt.

A mély kapubolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerekszavával, asszonyhangjával összevissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták bástyán, falon, toronyablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.

- Fűlött kazlak lángja az! - Török süt szalonnát falvaink lánginál! - Csuda égi jel: háború lészen! - Kotor-ban van az veszedelem! - Ha mondom, az Mura nádasa ég! - Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! - Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! - szálltak a vélemények csoportról csoportra.

A torony fegfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók mögött:

- Ott, ott, látja kegyelmetek? Kétfejű sas jütt ki amaz kis fölyhő alul...

- Teve az! - fordult hátra valaki.

- De sas, kétfejű penég!

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, fedeles falépcsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha... S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczi, magyarság, mindnek jó lenne... csak Bécsnek tekerné el orrát... hát öreg ágyúk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!... ejh, majd meglássuk!

- Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban maradnak! Urunk rendölte! - hangzott éles kappanhangon a parancs a vár kútjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és bóbiskoló íródeák.

Múlik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! - Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát, s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra, két mély lélegzetvétel susog, kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek, s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy értesítsék! A paraszt úgyis tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet minden hírt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most...

Fölugrott fektéből, s úgy ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák kiürülten tűntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bújt. Szabad, de hátha... - mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujjemelő. Nem csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére, s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát fáklyacsillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó sötétség.

- Mit látott kegyelmetek? - fordult vissza a bán hirtelen szóval.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét levette, és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

- Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tűzben lenni láttató égen egy kis fölyhő alul egy kétfejű sas jütt ki, annak utána egy patyolatos fejű ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára kétfelé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mindkét részrül láttattak elesni, úgyhogy az ég miatta mind veresnek látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrűn bólogattak, s egy-egy halk "bizonyosat beszél" is mordult föl itt-ott.

Zrínyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit bosszantott, hogy míg ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan aludni ment, hogy "égi jel, doctorok rágódjanak rajta!" - eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.

- Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? - kérdezte bizalmatlanul.

- Nem álom! Nem részeg egyikünk is! - morogtak körül a borgőzös kis szobában.

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályosítja be, s a levegőben járók, kiknek szimpátiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy őrizzük magunkat!... Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tűz volt az!

- Az égi veresség tűztől lén? - kérdezte hangosan.

- Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tűzben volt volna, holott tűz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?... A németet a török, a törököt... Ki?... Kardos oroszlán? Hm! Hollandus címer hordja... Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, de...

- Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! - búgott lent egy idegen kürthang.

- Kik vagytok? - bődült le a mélybe a vigyázó.

- Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.

- Hidat! - szólt Zrínyi, s maga már indult lefelé.

A torony alatt kétoldalt a réseken fáklyák nyújtották ki kormos üstökű tűzfejüket: csakugyan kis csapat.

A híd nyikorogva dörömbölt le, s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai között benyúlt az igazoló ismert kézirat, de a kapuőrzők azért föltekert puskákkal állták körül a nyíló szárnynak fordított kis ágyút, amely mellett égő kanóccal állt pattantyúsa: ki tudja!?

A földön koppanó agyú muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposótalp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott, s a bán ott helyben, az ágyúnak támaszkodva fogott a csodamód sürgős levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó kíváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:

- Sto je novo?

- Smrt! - suttogta lázas elmerülésben a bán.

- Ki?

- Rákóczi! - s míg egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó keresztvetésre emelkedett...

- Bécsúsztál, paraszt? - fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. - Török vagy, parasztbőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lúdlopó, igaz szakáll-é ez? - rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

- Nagyságos uram! - könyörgött sírva az agg Zrínyi felé terjesztett kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve, s Erdélyre zúduló török tüzet... vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?... a duxszal szerződésem... tenni kellene valamit...

- Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bújj! Okszgeldem! - viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

- Uram! Uram! - sivított a paraszt kétségbeesése.

Zrínyi rezzenve ébredt gondolataiból:

- Barmok!

A gúnyolódók kínos grimaszba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg elől, aki Zrínyi lábához rogyott:

- Uram! Ez vitézek után lopakodtam... félős az mezőben éjjel... jüttem, hogy mondjam... én láttam hajnallal... osztán mind megemésztette az tűz Kanisát.

Zrínyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel emelte fel a parasztot a földről, s ősz haját simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

- Kanisa ég, mondod?

Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.

- Ég tahát?

- Égett... uram, uram... megemésztette... mind földig...

A hajnal finom kíváncsisággal surrant be a kapubolt alá, s a fáklyafény nem érte sötétet szürkerózsaszínre festette.

- Lovakot! - harsant a bán szava az udvar felé, s visszafordulva kinyújtott karral mutatta sorba: - Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, te...: mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fújass!... No, Péter, ez lészen üdőm!

A vigyázó harangja keményen kongatott, s a trombita recsegésén megbolydult a vár.