Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Figyelő

Szabó Ervin: Löhnert Mátyás: Terra incognita

Melyek a mai vendéglői (köz)élelmezés hátrányai, és hogyan lehetne azokon segíteni? - A Magyar szakácsok köre kiadása. 1913. 60. oldal.

Nem szeretek írással belekotnyeleskedni dolgokba, amelyekhez nem értek, s ezért nem szólok hozzá e füzet tulajdonképpeni tárgyához (mert fölötte fontosnak és érdekesnek is tartom, s bár azt hiszem, hogy a szerző alapos elméleti tudással igen okosan beszél arról).

Nem is jutott volna eszembe, hogy írjak róla, ha amikor postán kézhez vettem, nem esett volna szemem először a bevezetés néhány sorára, amelyben a szerző haragos önérzettel fakad ki egy újságíró ellen.

A dolog úgy történt, hogy Glück Frigyes pályázatot hirdetett a szakácsok körében erre a kérdésre. S akkor a Pesti Naplóban valaki kiváló szellemességgel tréfálkozott azon, hogy a szakácsok "nem elégesznek meg az egyszerű bővített mondattal", hanem "még az ételek tápláló erejére és emésztési idejére is gondolnak", bár ahhoz "semmi közük", de hát csak foglalkozzanak "illetéktelenül" a kérdéssel, mert hiszen "pályadíjat nyerni vagy kiosztani nem bűn", s így tovább.

Bizonyára nem kell a humor ellenségének lenni, hogy ezt a fajta humorizálást elég együgyűnek tartsuk, s megértsük a szerző temperamentumos kifakadását ellene. "Pályadíjat nyerni vagy kiosztani tényleg nem bűn - írja. - De már bűn az, ha egy hivatásos újságíró a nyilvánosság porondján minden hozzáértés, meggondoltság és alaposság nélkül, igazán indokolatlanul és igazságtalanul..." "Nem szépirodalmi társaság vagyunk, tehát nem is pályázunk retorikai babérokra. És, ha írásainkon ma még nagyon meglátszanék a helyes kifejezések gyötrelmes keresése - úgy érzem -, hogy még ezzel a gyötrődéssel is magyar kultúrmunkát végzünk, de egyben bizonyságát szolgáltatjuk annak is, hogy az egyszerű bővített mondatok silány szellemi niveauján már ma is majdnem annyira fölötte állunk, mint amennyire a cikkírónak a helyes táplálkozásról való ismeretei a megkívánható normáliákon alul maradnak".

Mondhatom, jól esett ezt a talpraesett és szellemes rendreutasítást olvasni. Viszont el kell ismerni, hogy az a jámbor újságíró nem tett mást, mint amit száz meg száz intellektuel mindennap megtesz: a szellemi munka monopóliumát védelmezte a gyakorlati emberek ellen.

Ha ma filozófiai irányok az intellektualizmus túlhajtása ellen foglalnak állást, a bölcselet magas régióiba hangos visszhangok szállnak a legköznapibb élet köréből. Bergson tanai és egyéb cselekvésfilozófiák erős gazdasági és politikai mozgalmakkal találkoznak.

A dolog könnyen megérthető. A szellemi munka a társadalom kezdeteitől fogva különleges kiváltságokban részesült. De ami kezdetben sem jelentett mindig teremtő munkát, hanem sokszor csak átöröklött ügyességek gyakorlását, az később, és kivált napjainkban, mind kevesebb intuíció s mind több iskolázás és rutin eredője lett. Akiket ma szellemi munkásoknak neveznek, azok jó kilenctized része ugyanolyan sablonok, normálék, előírások szerint végzi dolgát, ugyanúgy mechanikusan, mint az ipari és kereskedelmi foglalkozások végzői. Gondoljunk a hivatalnokok - éspedig köz- és magánhivatalnokok - százezreire, az átlagos orvosok, ügyvédek, tanárok stb. tömegére. Ezek ma még mindannyian megbotránkozva tiltakoznának olyan osztályozás ellen, amely az ipari munkások felső rétege és a közöttük szigorúan húzott határvonalat eltörölné, s féltékenyen őrködnek azon anyagi vagy társasági kiváltságok fölött, amelyeket a "szellemi munkás" cím társadalmunkban még mindig biztosít viselőjének.

Azok a kevesek viszont, akik valóban szellemi munkát végeznek, vagyis: új erőket tudatosan teremtenek és mozgósítanak - ha a konvencionális osztályozás szerint is intellektuelek, vagyis iskolát végzett és iskolai vagy egyéb könyvekből szerzett tudást váltanak át másféle energiára, nagyrészt abban a hitben vannak, hogy a megismerés legfőbb forrása - a mások régebbi megismerései és a maguk logikai dedukciói ezekből.

Az előbbiek valóságos kasztként szervezkedve kézzel-lábbal védik helyzetüket, amelyet a birtokos osztályok és a munkásosztály között korábban szükségszerűen elfoglalva tarthattak. Ameddig a szellemi munka kevésbé volt differenciálva, a mindenféle szellemi munkára alkalmasok kellettek mindazon funkciók elvégzésére, amelyeket a gazdálkodó vagy csak járadékot élvező földbirtokosok, a vállalatukkal elfoglalt kereskedők és iparosok osztálya üzleti jövedelme vagy élvezete csökkentése nélkül nem végezhetett. Ma e szellemi munka nagy részét ugyanúgy adják és veszik a piacon, mint a testi munkát: piaci áru lett. Vagy előbb-utóbb azzá válik, kiváltságai lerombolása útján. De az áru tulajdonosai még mindig úgy viselkednek, mintha ők mindenre képesek és minden szellemi munkára egyedül volnának alkalmasok.

Az igazi szellemi munkások viszont: tudósok, írók, hivatásos politikusok és az újságírók egy része is - korábbi kiváltságos állapotuk korából szintén magukkal cipelnek egy fikciót: azt, hogy a szellemi termelés valami suigeneris, más, magasabbrendű fiziológiai funkciók által föltételezett folyamat, és csupán spekulatív munka terméke. Amennyiben tapasztalás is járul hozzá, az mások tapasztalata, amelyet ők analógia és indukció útján értékesítenek megismeréseik számára.

Innen van, hogy (a természettudósok kivételével) ők is minden tudományos vagy erőket szervező föladat elvégzésére ugyanúgy képesnek tartják magukat, mint az első kategória. Hisz minden csak a gondolkodás, logikai továbbfejtés dolga. És ugyanúgy megkülönböztetik magukat a gyakorlati emberektől, a közvetlen gazdasági funkciókat végzők alsóbbrendű kasztjától, mint amazok.

Néhai Szivák Imre panaszolta nekem egyszer, hogy a délvidéki német városok polgárai (Temesvárról volt szó) azt kezdik hangoztatni, hogy a parlamentben ne lateiner képviselje őket, hanem kereskedő vagy iparos, márpedig - úgymond - a törvényhozó munka olyan, amelyhez csak iskolázott elme érthet: hivatalnok, író, de leginkább ügyvéd.

A törvényhozó urak, a hivatásos politikusok csakugyan hiszik ezt, s egyforma szakértelemmel intézik el az iskolák, a hadsereg, az egyház, a lótenyésztés, a vasútépítés és az építőiparosok zálogjoga ügyeit. Semmi kételyük az iránt, hogy mindezt ők okosabban és jobban végzik el, mint végeznék a tanítók (és szülők), a katonák (és szülők!), a papok (és hívők), a gazdák, a mérnökök, az építőiparosok stb. És ugyanúgy a mi jó újságírónk egy pillanatig sem kételkedett volna abban - mert bizonyára eszébe sem jutott, hogy gondolkozzék erről - hogy a közélelmezéshez ő ugyan nem ért, de írni írhat arról, sőt csakis ő írhat és legkevésbé a szakácsok írhatnak a vendéglői kosztról.

Ezt az intellektualizmust és intellektuel monopóliumot ma minden oldalról kikezdik az élet és a tudomány új fejleményei.

A tudósok intellektualizmusát a mindjobban előtérbe nyomuló természettudományos módszerek szorítják háttérbe, és legfőként a személyes tapasztalás legfontosabb tudományos eszköze: a kísérlet. A kísérlet cselekvés, az ebből származó megismerésérzéklés útján keletkezik. Nem puszta spekuláció.

Szellemi imperializmusuknak gátat szab a tudás tömege és differenciálódása A mai emberek bizonyára nem ostobábbak, mint a régiek voltak (ha nem is okosabbak), de nincs az a szellemi kapacitás, amely képes volna mindazon ismeretek befogadására, amelyek ma minden téren egyformán otthonossá - s így egyformán illetékessé - tennék birtokosát. Azelőtt ez, ugyanazon szellemi kapacitással, lehetséges volt, s ezért az intellektuel könnyen érezhette illetékességét egyetemesnek és határtalannak. Ma csak szaktudósok lehetnek.

Az elme iskolázottságát követelő egyéb, szelleminek nevezett munkaeljárások mechanikusok lettek. Vagyis nagyjából minden normális ember által elvégezhetők. Napról napra látjuk - és látják és tapasztalják a legközvetlenebbül érdekeltek: a munkások - a szellemi és testi munka összefolyását: az irodai hivatalnok, a művezető a nagy gyárak gépezetében még annyi egyéni invencióval dolgozik, amennyit a géppel dolgozó munkásnak is már ki kell fejtenie, ha meg akarja állni a helyét. És megállja.

Megváltoztak némely szellemi funkciókra az elméleti kiképzés módszerei is. Nem kellenek föltétlenül iskolák, amikor vannak könyvtárak és könyvek. A munkásból ugyanolyan jó szervező (organiser), újságíró, képviselő, ügyvéd (munkástitkár) lesz, ha olvas és tanul, mint az érettségit tett vagy éppen egyetemi grádussal dicsekvő intellektuelből. Sőt százszor jobb. Mert amit tanul, azt az átélés termékeny talajába ágyazhatja.

Hogy a munkást megzavarja az elmélet, hogy ijesztő és undorító a félműveltség terpeszkedése!

Ha bizonyos külső formaságokon által tudunk nézni, erre csak azt mondhatjuk: az okos ember okos, ha munkás is, és az ostoba semmivel sem okosabb, ha érettségit tett. Vannak ostoba emberek a munkás-intellektuelek közt, természetesen. Nem is kevesen. De nézzen bárki körül ügyvéd és orvos és hivatalnok és író ismerősei közt: hány közöttük a zavaros, a félművelt, a butaságában gőgös és pöffeszkedő.

Örüljünk ezért, amikor egy szakács joggal írhatja egy újságírónak, "hogy az egyszerű bővített mondatok silány szellemi niveauján már ma is majdnem annyira fölötte állunk, mint amennyire a cikkírónak a helyes táplálkozásról való ismeretei a megkívánható normáliákon alul maradnak". Az okosak győzelme ez a kivénültek és az ostobák fölött.