Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám

Moly Tamás: Boksz

Andrew Creed a mérkőzésre készült. Öltözőjében ott volt a tréner és két segédje, néhány barátságos idegen is ott lézengett körülötte, elég jól beszéltek angolul, a professzionista bokszoló szinte azt hihette, hogy ő most otthon van, valamelyik angol városban és nem idegenben. Az öltözködéssel hamarosan elkészült, de még nem került reá a sor. Fürdőköpenyébe burkolózott, s fejére húzta kedvenc utazósapkáját, ezt viselte mindig, ha kellett, ha nem. Azelőtt matróz volt, most már persze nem utazott annyit és nem úgy, mint amikor a hajón szolgált. Már abban az időben is, még mint matróz, feltűnően jól bokszolt, és éppen ezért határozta el, hogy inkább egészen a bokszolásra adja magát. Pénzt akart keresni, jóval többet, mint amennyit mint matróz szerezhet. - Az ember legyen okos, csinálja azt, amit tud, de úgy, hogy haszna is legyen belőle, elmélkedett Andrew Creed, amikor elhatározta, hogy nem lesz tovább matróz, hanem kiáll a dobogóra s ott fog bokszolni, nagy közönség előtt, mert neki csak így lehet pénzt keresni.

Matróz azért lett, mert vágyott a hajóra, imádta a tengert és szeretett idegen földön, idegen városban, idegen nép között járni. Amikor tengerentúl váró kikötőkben partra szállhatott, ez néki szebb, gyönyörűségesebb mulatság volt minden más megpróbált mulatságnál.

Nem szívesen hagyta ott a hajót, a tengert, ezt az egész életet, mely neki olyan kedves. Szeretett matróz lenni, bár tudta, hogy ezen a pályán nem viszi sokra. Hiába végzi a hajón a nehéz munkát, ha jobb is lesz a fizetése valamivel, de azért csak mindig matróz marad. Ezt ő nem bánta. Mert milyen szép, furcsa és kedves dolog idegen népek városaiban, utcáin sétálgatni, ahol soha nem látott emberek sürgölődnek, ahol olyan nyelven beszélnek, melyet ő alig ért, ahol minden, ami körülötte él, néki ösmeretlen, különös, megbámulnivaló, és ahol ő azoknak, akik körötte hemzsegnek, nem Andrew Creed, szegény matróz, akit a kapitány úr egy délutánra a városba engedett, hanem egy idegen, messziről jött, másmilyen lény. Ezért volt érdemes matróznak lenni, ezért a félnapért.

És mégis, amikor mások egyre azt mondták neki, hogy belőle kitűnő hivatásos bokszoló lenne, ő meggondolta a dolgot, otthagyta a hajót, az idegen kikötőket, az idegen, furcsa, zengő nyelven beszélő, másmilyen kedves embereket, otthagyta azt, amit szeretett, és bokszolni kezdett komolyan, szakszerűen, céltudatosan. Mert néki így lehet pénzt szerezni. Nagyon tehetségesen bokszolt, különösen, amióta belátta, hogy nemcsak ököllel, hanem ésszel is lehet e téren váratlanul szép eredményeket elérni. Ezzel vigasztalta magát, ha arra gondolt, hogy meggyőződése ellenére lett bokszoló. Nem is küszködik ő tovább, legfeljebb nyolc évig. Akkor lesz annyija, hogy visszavonulhat és megélhet falun. Mary King akkor huszonötéves lesz, ő meg harminc. Mary kedvéért hagyta ő ott a hajót és mindazt, amit szeretett, s az ő kedvéért csinálja most mindazt, amit nem szeret.

Azon is elgondolkozott néha, vajon Mary meg fogja-e valaha érteni azt a nagy áldozatot, melyet Andrew szótlanul, csöndesen, magától értődő módon hozott? Hogy ő most azért dolgozik, hogy azután gondtalanul élhessenek valahol falun, egy helyben, mindig ugyanott, és néki már nem lesz más mulatsága, mint Mary, akinek fogalma sem lesz arról soha, hogy Andrew mit tett, meg az utazósapkája, melyet mindig a fején tart, ha kell, ha nem. Andrew mosolygott.

Azon mosolygott, hogy ő ezt a dolgot már egynéhányszor végiggondolva magában, és mindig arra az eredményre jutott, hogy Marynek fogalma sincsen arról, hogy Andrew milyen nagy áldozatot hozott őérte, és Mary ezt sohasem fogja megérteni - talán nem is tudná megérteni. Az asszony nem erre való.

Mary nagyon csinos kedves leány. Andrew mindig örül, amikor látja, és Mary is egyszer egészen odavolt a boldogságtól, amikor Andrew megmutatta neki a balkarját, melyre egy szív van kitetoválva, és e szívben egy szép cifra M betű: Mary. Ezt Mary rögtön megértette, és nagyon el volt ragadtatva, és megcsókolta Andrew karját, ahol a rajz van. Nem is üt oda senki, ha még úgy akarna is!

Mary megvárja, míg Andrew befejezi ezt a munkálkodását, amikor együtt lesz az összeg, melyre szükségük van, s akkor majd megveszik azt a kis házat, meg a hozzávaló telket, falun. Mary már tudja is, hogy hol, és akkor ő ott fog élni, tudj' isten, hányszor tízesztendeig, Maryvel, és lassan múlnak az évek, lassan múlik az élet, csöndben, gondtalanul, és lassan elmúlnak ők is, Mary meg Andrew, falun... Este meg, ha rágyújt kedves kurta matrózpipájára, eszébe jut majd a hajó, meg az a mindenféle tengerentúl élő város, melyeknek olyan szép idegen nevük van, meg az a sok-sok hemzsegő idegen ember - de kár, hogy nem tudja helyes szavakkal elmondani, hogy mit érez, amikor erre gondol: szabad volt, egyedül volt, idegen volt, valahol messze - van ember, aki helyesen el tudja mondani, ez milyen jó?

Andrew vállat vont, s lehúzta a szája szélét: ezt igazán nem lehet elmondani, hogy mit hagyott el az ember, a maga belső igaza ellenére, valaki másért - Mary? Mary!... Hol az a Mary, aki ne becsülné magát mindennél többre?

Andrew az arcába húzta sapkáját, melynek ernyője most mintha az orra tövéből nőtt volna ki. Szerette ezt az ócska barna utazósapkát.

- Menjünk, Andrew! - szólt Mohun, a tréner, aki már kis ideje beszélt neki, de ő nem tudja. - Rajtunk a sor, öregem, menjünk.

Andrew magában kissé elcsodálkozott. Két percre teljesen kiment az eszéből, hogy őneki most mérkőznie kell Ritchie Fletch-csel, a híres négerrel, akiről azt mondják, hogy jobb, mint ő, akit sohasem látott, de akiről eleget hallott. - Ritchie sem fog az M betűre ütni - gondolta Andrew magában -, én meg kapok ezért a kis munkáért kétszáz fontot, félretehetek belőle talán százharmincat.

Felállt, mosolygott, és amikor az öltözőből kiment volna, az ajtóból visszanézett, három-négy másodpercre meg is állt, mintha még akarna valamit... de nem tudta, hogy mit is akart, vállat vont, és ment ki, föl a dobogóra, melynek kötélkorlátja van. A tréner a balsarokba vezette, ő leült a székre, egy segéd levette róla fürdőköpenyét, fejéről az utazósapkát, Andrew végigsimított a haján, és most hárman kezdték el masszírozni.

Andrew nézte a közönséget. - Idegenek, mondja magának, idegenek, akiket én sohasem láttam. Nem jártam köztük soha, nincsen kikötőjük. Rosszképű emberek - de nem, nem rosszképűek, csak az arcuk kissé furcsa. Talán nem szeretem őket. Többen is lehetnének. Ezek talán nem is tudják, mi az a bokszolás - talán nem is értenek hozzá. Az nem jó, mert akkor az embernek nincsen meg az igazi kedve, nem tud szépen, érdekesen dolgozni. Majd kiderül, ha bemutatom az első Andrew-féle dobpergést a néger fején. Kár, de most úgy érzem, hogy ezek itt nem sokat értenek hozzá - elmélkedett Andrew. - Kíváncsian nézik, Mohun hogyan simogat. Ahá, egy alak ott már meglátta karomon az M betűt, tán nem tetszik neki? Szívesen orronvágom, ha nagyon akarja. Idegen, csupa idegen, és én magam vagyok, ez nem jó - így állapította meg magában a helyzetet Andrew.

A tréner és két segédje gondosan masszírozták.

Egyszerre csak a nézőközönség tapsolni kezdett. A dobogón megjelent a néger. Óriás, de arányosan épült test, hatalmas válla, pompás karja, vastag lábszára, az óriási öklök, a ragyogó fekete bőr alatt minden mozdulatára mindenütt csak úgy futkároznak az izmok - mintha valami különös sötét csillogó fémből lenne remekbe gyúrva ez a néger.

Andrew érdeklődéssel néz rajta végig, azután elmosolyodik: jó, jó, hatalmas legény, de a feje - hm, az ökle nagy, de a feje kicsiny! És hogy illegeti beretvált koponyáját, nagyon mulatságos! Tapssal fogadják, lám, lám, népszerű a fiú ezen a dobogón. No, fekete barátom, majd meglátjuk, akkor is így fogsz-e vigyorogni, ha egy-kettő ráütök a te kis leberetvált fekete koponyádra.

A néger barátságosan bólogatott feléje és tovább vigyorgott. Fekete arcából kivillogtak hófehér, széles nagy erős fogai, melyek egymás mellé sorakoztak hibátlanul, gyönyörűen.

Andrew is mosolygott és bólogatott. - Majd kiverek a gyűjteményedből kettőt-hármat, fekete barátom! - mondotta magában. - De figyelmeztetlek, én nem oda szoktam vágni, ahova nézek, én az eszemmel dolgozom, édes öregem. - Andrew nem volt igazságtalan. Ha az ember már belenyugodott abba, hogy négerek is vannak a világon, elismerte, hogy a fiú nem hat rosszul narancssárga kacér dresszében. - Az ismerkedés folyamán, félek, hogy majd megered az orrod vére, édes öregem - beszélt vele gondolatban Andrew -, és piros rózsákat rajzol majd arra a szép sárga takaródra, aztán moshatod.

Csak dörzsöljétek - folytatta magában Andrew -, dörzsöljétek gondosan, hadd legyenek az izmai ruganyosak, engedelmesek! De a vigyorgást már igazán elhagyhatnád, fekete barátom, mert hatástalan és unalmas lesz. A fogaid szépek, jól van, azt is sejtem, hogy nem a világ legjobb fogpasztájától ilyen kiválóan fehérek, de a vigyorgásod buta, és ha rám hallgatsz, abbahagyod.

A masszírozást befejezték. - A bíró a mellényzsebéből kivesz egy pénzdarabot és felhajítja. A pénzdarab leesik, Mohun megnézi és kesztyűt választ, melyet Andrew két kezére húz, a néger is kap egy pár hatalmas kesztyűt, a bíró zsebrevágja a pénzdarabot, a küzdők felállanak, a bíró bemutatja őket a közönségnek. Aztán mindenki visszavonul, a néger meg az angol egymással szembe állanak. Az egész nagy helyiségben feszült csend, mindenki érzi, hogy most történik valami.

A néger barátságosan vigyorog, az angol hideg, tartózkodó. A néger sötét szeme csillog, az angol élesen figyeli tekintetét. A néger hirtelen támad, döf és sújt, nagyon szorgalmas, a két ökle, két ádáz pöröly, ostromolja az angolt. Az angol csöndesen, nyugodtan védekezik. Az ökle elhárít, az alsókarral fed, majd kissé oldalt lép, szelíden elhajlik, finoman homorít. A néger minden iparkodása hiábavaló. A néger barátságosan vigyorog, az angol rideg arca megenyhül, jóindulattal figyeli az iparkodó szorgalmas négert, és kitalálja minden gondolatát. Látja, hogy a néger most a fejére akar ütni, hatalmas ökle már repül is, már sújt, de Andrew lehajlik, az eddig nyugodt, csöndes ember káprázatos gyorsasággal mozdul, mozdulata meglepő, fejjel ront a néger gyomrának, nagy lendülettel, tudatosan, biztosan, és feje a néger testébe vág. A néger meg se billen, arca se rándul, hangot sem ad. De üt: egyik öklével az angol fejére vág, a másikkal az angol gyomrába, és barátságosan vigyorog. Az angol felhördül. Ez volt az első menet.

Andrew Creed a helyére ül. Az az érzése, hogy jobb lenne kimenni, künn a ligetben most illatozik a langy tavaszi este, idegen emberek járnak-kelnek, mindnyájan örülnek a szép tavasznak - jó lenne kimenni. Andrew a fejéhez nyúl, mintha a sapkáját akarná kissé jobban a homlokába húzni, a sapkát nem találja, és végigsimít a haján - mélyen lélegzik, és eszébe jut a tenger... egészen fiatal gyerek volt, amikor beállt hajósinasnak... A bíró int, a küzdők felállanak.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew ránéz, és érzi, hogy ezt az embert nem szereti. Gyorsan határoz. Cselt mutat, és kiváló tudással löki balkezét a néger jobb füle alá. Az ütés elsőrangú. A néger lehunyja mind a két szemét, mintha megtántorodnék. Ezt várta Andrew, és most nekiszegzett fejjel ront a néger gyomrának. A néger felriad, elkapja az angol fejét, elfordítja, és hatalmas öklét az angol gyomrának irányítja. Az ököl üt, az angol bőg, térde megcsuklik, arcán a borzasztó kín, a székéhez iparkodik, tántorog - milyen hosszú ez az út! - a tréner és segédei körülfogják. Ez volt a második menet.

Masszírozzák. Az angol fájdalmában búg, de dühöng is. - Az ütés szabálytalan! - mondja, elmondja vagy tízszer. A bíró megnyugtatja, a tréner a fülébe sugdos, hogy most annál inkább oda kell néki ütnie, a néger barátságosan vigyorog. Andrew szeme végigszalad a nézők sorain - idegenek, idegenek, az arcuk is más, a nézésük is más, a viselkedésük, a beszédük is más - látták, láthatták, hogy az ütés szabálytalan, s ők ezt tűrik?! Idegenek, és nem értenek ehhez... Hol van Mary? hol van a kis falu? ott most rügyeznek a fák... furcsa, mintha az orra tele lenne vízzel, ivóvízzel, s annak a szagát érezné, ez nem jó - Andrew szédül. A tréner pompásan dolgozik, ez a kis gyöngeség nem tartott soká, tizenöt másodpercig. A bíró int, a küzdők felállanak.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew nagyon szeretné kiütni ennek a fickónak három fogát, ő megelégednék ennyivel, és szívesen hozna érte egy kis áldozatot, akármit. Három fogát szeretné kiütni! s ez a kis akarás új kedvet ád neki, felvidítja. Fellélegzik! Mit bánja ő az idegeneket! Minden néző idegen... Lássuk csak azt a kis fejet, gondolja magában. A néger most Andrew fejére akar ütni, az angol félresiklik, s rögtön, váltakozó kézzel, négyszer vág a néger arcába, aki erre azzal felel, hogy megint az angol gyomrára vág. Andrew visszahőköl, de nyomban hatalmas két ütést mér a néger fogsorára. A fogak meg se moccannak. A harmadik menetnek vége. Pihennek.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew a vödörből iszik. Leül, a tréner és segédei ápolják. Andrew végiggondolja, hogyan csinálta ezt a menetet. Nem tudja megállapítani, hogy hol hibázott. Végre elszánja magát, és megszólal:

- Rossz voltam? - kérdi a trénertől.

- Dehogyis voltál rossz, öregem - mondja Mohun. - Az a négy ütés tempós volt, precíz, kifogástalan. Nincs az a gép, mely jobban tudná leadni.

- Látod, nem volt hatása. A fogára is tapintottam, de hiába! - panaszolja Andrew halkan.

- Ritchie elsőrangú anyag, de azért nem kell a munkát abbahagyni - mondja Mohun, és gondosan ápolja Andrewt.

Nem kell abbahagyni, persze - felesel epésen, de már csak gondolatban, Andrew. - Én meg úgy érzem, hogy ez az egész okoskodás hiábavaló. De hát mit csináljak? A pénz kell, mondta Mary, aki nagyon okos leány, a pénz a fő, mondotta, ha nyugodtan és boldogan akarunk élni... ó, de szeretném most a "Hattyú" fedélzetét súrolni, olyan szép, kedves hajó... A bíró int, a küzdők felállanak.

A néger barátságosan vigyorog. A fogak! - gondolja magában Andrew, és ötletszerűen, váratlan mozdulattal, gyönyörűen, lendülettel a néger arcába vág. A néger erre hármat üt az angol gyomrára, gyorsan egymásután. az angol megtántorodik, a szája íze keserű, a szemére halványszürke fátyol borul. - A veszedelem! mintha ezt kiáltaná valaki a fülébe, de ez a valaki ő maga - rajta, Andrew! És Andrew vadul nekiront a négernek. De a néger csakhamar átveszi a tempót és támad. Nyűgözi az angolt, romlatlan szívós erővel esik neki és sarokba szorítja. Andrew a hátán érzi már a kötelet, szellemes fordulattal kétszer a néger szeme közé ver, az ütés vállból jön, a néger hátrál, s amint hátralép, megcsúszik és térdrerogy. - Megvagy! - kacag fel Andrew szívében a diadal -, most legázollak! És Andrew mind a két kezét nyújtja ellenfelének, fölsegíti, s amikor a néger megint erősen áll, Andrew kedvesen megrázza a néger kezét. A néger barátságosan vigyorog. Andrew tele van jókedvvel, úgy tesz, mintha a néger gyomrára akarna ütni, de rögtön a fejét keríti hatalmába, s a kopaszra beretvált kis négerfőre rászakad a híres Andrew-féle dobpergés. Andrew két ökle, mint két dobverő zuhog a néger fejére. Ez volt a negyedik menet.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew tudta, hogy a most bemutatott dobpergés milyen lehangoló hatással volt azokra, akiken eddig eljátszotta, és megdöbbent, amikor látta, hogy a néger vigyorog. Ez talán nem is vigyorog - gondolta magában -, ennek a fickónak mindig ilyen az arca. Milyen felületes az ember, hamar gyanúsít és máris ítél.

- A dobpergés elsőrangú volt - dicsérte Mohun -, ilyen jól talán még sohasem csináltad. Ha annak az átkozott Ritchienek csak egy csöpp esze van, erre agyvelőrázkódást kap.

Andrew nem felelt, csak szomorúan mosolygott. Mohun dörzsölte, meg ápolta, és most Andrewnak váratlanul egy dal jutott az eszébe, egy dal, melyet egyszer valamely furcsa nevű messze kikötőben hallott, egy kávéházban, ahol zene volt, ő meg az ablaknál ült, sört ivott, szivarozott, nézte az idegen embereket, és hallgatta a zenét. Igen, ezt a dalt játszották... milyen szép volt az, hogy szerette azt a zenét hallgatni! Tompa düh szállt fel benne, s a torkát szorongatta: miért kell neki azt csinálni, amit nem akar? Miért kell neki itt verekedni, amikor nincsen meg benne az az erő, hogy legázolja ezt a buta négert, amikor tehetné, aki mindjárt a küzdelem elején szabálytalan ütéssel megkínozta! De nem, ő felsegíti! Ő azokra hallgat, akik azt mondják, hogy nagyszerűen bokszol, ő Mary Kingre hallgat, aki gondtalanul, meg boldogan akar élni, s aki őt le fogja telepíteni valahová egy faluba, ahol ő mindig ugyanazokat a teheneket, disznókat meg kecskéket fogja látni, mintha ő sohasem járt volna messze kikötővárosokban... Miért nem hagyja itt ezt a népséget, most, e percben, miért nem megy a rakodópartra zsákot hordani, miért kell neked, Andrew Creed, vén szamár, azt csinálnod, amit nem akarsz?! Menj! - A bíró int, a küzdők felállanak.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew határozottan unja a dolgot. Ez a néger őt nem érdekli. Itt hiábavaló minden ötlet, minden okosság, hiába minden meglepő fordulat, hatástalan az ütésbe gondosan beleadott nagy erő, a foga nem mozdul, a szeme nem dagad fel, az orra vére nem ered meg, hát akkor minek az ilyen négert döngetni? Andrew csak áll, és már nem is néz rá. A néger üt, otromba kedveskedéssel, igen ám, de ő az M betűre üt és vigyorog. Andrew kiegyenesedik, nagyot lélegzik, gyönyörű mellkasa nő és tágul, szürke hideg szemét belevájja a néger csillogó fekete szemébe, s amikor ez újra ütni akar, talán megint arra az M betűre, Andrew melléje szökik, s váltakozó ököllel a néger füle tövére sújt, hatszor. A néger feléje fordul. Andrew most már nem bán semmit, nincsen se ötlete, se cselfogása, se terve, már nem mutat meglepő változatokat. Ő most a néger fejét üti, arra zúdítja két fürge öklét, s üti-veri, a fekete bőr alatt kigyullad a néger arca, mintha izzanék.

A néger szeme kerekre nyílik, villog a fehére. A fejét nem kapja félre, az ütéseket nem hárítja el, nem védekezik - ő is üt. Lassabban, mint az angol, de irgalmatlan erővel üt, és ütéseit mindig az angol gyomra táján helyezi el. Andrew néha megtántorodik s kissé hátralép. Ezek az ütések veszedelmesek, mélyen kell lélegzenie, hogy leküzdje bénító hatásukat. A szája megint keserű. De ő újra ráront a négerre s üti a fülét, szemét, orrát, a fogát, üti, üti gyors lendülettel. A néger sújt, ökle az angol baloldalát éri, kissé magasan, az alsó bordák között, Andrew támolyog. Ez volt az ötödik menet.

A néger izzó arcát a vizesvödörbe dugja. Andrew fáradtan leül székére, Mohun szeretettel fogadja, ecetes vízzel dörzsöli gondosan, és úgy fogják körül ő meg a segédek, hogy Andrewt takarják, hadd pihenjen nyugodtan. A néger feje előbukkan a vödörből. Andrew látja: semmi baja, a szeme nem dagadt, az orra nem vérzik, a foga nem mozog, a füle sértetlen. - Nem jól csináltad ezt az ügyet - bírálja önmagát Andrew -, ezt nem így kell. Te nagyon sok mindenfélét tudsz, ezt is próbáltad, azt is csináltad, csakhogy ezt nem szabad. A négerrel szemben ezt nem szabad. Nem jó, ha az embernek sok mindenféle gondolata van. Egyetlen gondolata legyen, mint a négernek. Lám, ő egyre a gyomromat tapogatja és igaza van: elgyöngített. Ha én elejétől kezdve mindig csak a fogát piszkáltam volna, most már talán kiszedtem volna egynéhányat, de én ebbe is belefogtam, abba is belekezdtem, ügyesen, ötletesen. Hozzáértő közönség igaz, megtapsolt volna, de nem ez a helyes út. Milyen okos ez a buta néger. Mindig a gyomromra üt, milyen ostoba, ötlet nélkül való munka, s az ötletet is tőlem kapta a hitvány, amikor az első menetben fejjel belerohantam a gyomrába. De amikor én csináltam, az szép volt. Mit érek vele - sóhajtott Andrew -, érzem, tudom, neki van igaza, jó, tanulok tőle, s meglazítom a fogát, csak ezt fogom csinálni.

- No mi az, öreg, hogy vagy? - kérdi halkan Mohun. - Ne hagyd, hogy az a fekete barom folyton a gyomrodra üssön. Hiszen te tudsz!

Andrew mordul egyet, feje, válla rándul, mintha belülről hangtalan nevetés emelné, de nem az: keserűség. Talán felel, kinyitja a száját, mégse szól, magában ismétli: hiszen te tudsz!

A bíró int, a küzdők felállanak. A teremben ideges csönd. A hátsó tömegcsoportban valaki nagyot tüsszent, két-három oktalan ember nevet, rövid, erélyes pisszegés - újra csönd.

A néger barátságosan vigyorog. Andrew áll és nézi. Nem is tudja, ki az ott előtte: finom szürke fátyol borul a szemére, megint érzi az ivóvíz furcsa szagát, most már a száját is ellepi, nyelve száraz, fején kiüt a verejték, gyorsan lélegzik, melle zihál, szíve erősen dobog, halántékán az ér hangosan kalapál. Andrew kiegyenesedik, szemét tágra nyitja, erősen a néger arcába néz, hirtelen előre lép, s mindkét öklével egyszerre a néger arcába csap. E pillanatban a néger lehajol, s fejjel az angol gyomrának ront: Andrew hátrabukik.

Ez az élet - mondja magának -, a könyörtelen élet, mely most legázolt. Eltanulta tőlem, hogy mit kell csinálni, és most legázolt. Elég volt! Nem bokszolok tovább. Fölkelek, sarkonfordulok s elmegyek. Hadd mondják, hogy a néger a győztes, nem törődöm vele. Én tudom, hogy ez az élet. Mindjárt fölkelek, megyek és elszegődöm a "Hattyú"-ra. Ó, de szeretem azt a szép, kedves hajót! És a tengert és a távoli, nagy idegen kikötőket... Zúgás - a tenger? a tengert hallom? Ah, a bíró számol. Ostoba! nékem ne számoljon, én már nem verekszem többet. De jó itt feküdni. Énekelni szeretnék... Ó, az a szép dal! Nem tudom elénekelni. Ha most azt játszanák, először rendesen, mint akkor ott abban a kávéházban, de azután lassan, egyre lassabban, ünnepélyesen, mint a zsoltárt, így szeretném, és vele búg a tenger - így, igen, ah, már játsszák - ó, de szép - hogy zúg -

A bíró végigszámolt, és mert Andrew nem kelt fel, kijelenti, hogy a néger győzött. A közönség lelkesen tapsol. A néger hajlong és barátságosan vigyorog. Mohun a fekvő Andrewhoz siet, az arcába néz és orvosért kiált. Odasietnek Andrewhoz, köréje sereglenek, a bíró, a tréner két segédje, a néger, a néger emberei. E tömegen most átfurakodik az orvos, Andrew mellé térdel, ráhajol, nézi, vizsgálja, hallgatózik - és kijelenti, hogy Andrew meghalt.

A néger rögtön annak a megállapítását kéri, hogy szabályszerűen dolgozott, nem tehet róla, és barátságosan vigyorog.