Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám

Allan Edgar Poe: A holló
(Kosztolányi Dezső)

Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
"Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.

A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem".

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem,
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -"
A madár szólt: "Sohasem".

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
Hogy már többé "Sohasem".

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: "Sohasem".

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, Sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
"Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!