Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Szabó Dezső: Morál

Szabó Dezső: Morál
I.

Az Untermensch tánciskolába járt Nietzschéhez, és mikor magára táncolta egész mesterét, odament az emberek közé, elkezdett táncolni és azt mondta:

- Nincs jó és rossz, nincs erkölcsös és erkölcstelen: én vagyok. Ha gyilkolok, ne mondd: bűnt követek: hanem élek. Ha termelek, ne mondd: jót teszek, hanem: élek.

Mik vagytok ti emberfiai körülöttem? Ti nem vagytok, csak annyiban, amennyiben engem termeltetek. Én vagyok a ti értelmetek, de azért ti nem vagytok benne az én értelmezésemben. Én magam oka, célja, magyarázata vagyok.

Az én szemem nem Én, mert az nektek is van, a fülem sem Én, mert az is van nektek, egész életszívó testem nem Én, mert nektek is van testetek, érzetekből szőtt lelkem sem Én, mert belétek is szőtt ilyen lelket a világ. Semmi sem Én, amiben társ lehettek. Ami ezek fölött van, ami egyetlen, ami folytonos feladat és nem szűnő megvalósulás, az az Én.

Ez az Én abszolút magánosság, mert semmi nincs benne, ami társ volna veletek. Ez az Én az élet, a cél, létezésem értelme. Én vagyok az Uebermensch.

Én vagyok az eget-fúró sas, és nektek csak annyi értelmetek van, hogy zsákmányok lehettek. Nő, ember, világ csak annyiban vannak, amennyiben én érzem magam bennük. Mindennek csak az az értelme, hogy Én nagyon lehessek.

Így szólott az Untermensch, s még nem látott vonaglásokban táncolt. Az emberek pedig úgy néztek rája, mintha alagútban lettek volna, s az Untermensch lett volna a feléjük robogó vonat. Féltek és csodálkoztak. Ez a félelem és csodálat lassanként élvezet, majd divat és az intelligencia jele lett. A szülék meghagyták a bonneoknak, hogy ezután a pukedlik mellett tanítsák az Untermensch félelmét és csodálatát. Ploetz pedig grammatikát írt az Untermensch helyes csodálatáról, amit a droguisták a bajuszkötővel és az arckrémmel együtt árultak. Az urak kaszinói pedig Untermensch estélyeket adtak.

Az Untermensch elment a fényes gyülekezetekbe, és soha nem látott rángásokban táncolt. Az emberek tapsoltak, és csodálkozva mondták: - Milyen Uebermensch voltál ezekben a rángásokban!

Azután az Untermensch bizarr szótagokat ritmustalan ritmusba dobált össze. Az emberek megint tapsoltak álmélkodván: - Milyen Uebermensch voltál ezekben a szótagokban!

Ekkor az Untermensch megállott, s odakiáltotta a fényes gyülekezetnek a Cambronne szavát.

Az emberek hallották a szót, s mivel mindnyájan nagyon közönségesen értették, megdöbbentő csodálattal kérdezték: - Vajon mit jelenthet? Sokan pedig a szemükhöz tették a kezüket, mintha fénybe vesző perspektívába néznének, és azt pihegték: - Milyen mély, milyen mély!

A papok, szolgabírák és tanárok, gyűjtőnéven, a csendőrök, megijedtek és támadták az Untermenschet. Az Untermensch maga alá gyúrta e támadásokat piedesztálnak, és nagyon messzire látszott.

Lassanként ez a piedesztál olyan magas lett, hogy annak az országnak a trónja elkezdett törpülni. De az országnak ravasz-eszű királya volt. Elment és leadta a névjegyét az Untermenschnél.

Az Untermensch pedig eltépte és eldobta a névjegyet, de nagyon érezte Énjét ebben az eltépésben. Attól a két kis névjegydarabtól nagyobbat dobbant Énje, mint attól az oltártűztől, amit az összes újságok gyújtottak neki.

A király pedig azt mondta: - Micsoda eredeti ember! - És kinevezte az Untermenschet valóságos belső Uebermenschsé.

Az Untermensch ráköpött az oklevélre, és a vivő szeme közé vágta. És ekkor Énje a lábujjhegye tetes-tetejére állott. A király pedig azt mondta: - Ez aztán az egyén! - És ezután az emberek még jobban csodálkoztak az Untermenschen, de a királyt is jobban tisztelték.