Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A rózsaszínű hó
Szini Gyula novellái

Amit Szini Gyula csinál, az lényegében véve ötvösművészet. Kicsiny, finom, egyszerűsített formák, filigránba hajló vonalak, szinte észrevehetetlenül apró árnyalatok észrevevése, az előadásban is a kicsiny eszközök biztos használata. Mintha az író a régi nagy ötvösmesterek módjára, nagyítóüveggel a szemén forgatná kezében azt a parányi kis ércdarabot, amelyből valami művészit kell kialakítania, olyat, amiben minden kicsisége mellett benne van a művész lelke a maga egész nagyságában, és benne van az élet s a művészet egész gazdagsága. És könyve olyan, mint valami nagy vitrina, amelyben szépen sorjába vannak rakva a finom ötvösmunkák, amelyekben elgyönyörködik a laikus és különös, rejtett szépségeket talál a műértő. Látszatra egyszerű és szerény kicsiségek, csak a figyelmes és szeretettel teljes szemlélőnek mutatják meg a maguk értékét, rejtőzködők és zárkózottak, mint minden igazán művészi munka. Játékra valóknak látszanának, ha nem volna meg rajtuk félreismerhetetlenül a művészet komolysága, színes szétpattanó buborékoknak nézhetnők, ha színeik gyöngéd csillogása mögött ott nem éreznők az élet szomorúságait és szépségeit, ha nem volnának láthatatlan szálakkal belekapcsolva az emberi sors tragikumába.

Egy kicsit mese Szini minden novellája. Nem a vaskos realitások körül forog, amelyeket csak ki kell teregetni az olvasó elé, hogy aztán magától meglássa mindenki, amit ezzel az író mondani akart - hanem azok körül a szubtilisebb, nehezebben megfogható és közvetettebb realitások körül, amelyek messzebb, a szemmel látható jelenségek mögött rejtőznek, és csak szimbolikus ábrázolásban válnak mások számára is felfoghatókká. A történet érdekessége és szépsége nem a benne végbemenő események érdekességében vagy szépségében rejlik, hanem szimbolikus tartalmában, abban, amit sejtetni tud, és aminek meglátására réseket nyit a külső történéseknek a lényegest elfödő sötét falán. A külső valóság nem is fontos a mesében, bízvást elkalandozhatik a szeszélyes, fantasztikus területeire, foroghat az ötlet kacsalábán, a fődolog az a belső jelentőség, ami mögötte rejlik. Az alakok is mozoghatnak sziluettek módjára, testetlenül és súlytalanul, az a fő, hogy abból, amit tesznek és mondanak, kialakuljon a mondanivaló, amelynek kedvéért az egész mese keletkezett. Ők is csak eszközök arra, hogy segítségükkel az író közölni tudja, ami közlendője van, s mikor ez megtörtént, bátran eltűnhetnek örökre.

Fokozza ezt a mesehatást az is, hogy az író legszívesebben a normális, polgári világrendtől eltérő körökből szedi össze alakjait, s olyan emberek sokaságát vonultatja fel, akik más, külön világban élnek, mint az átlagos emberek, más, külön törvények szerint. Furcsa, különös, bizarr alakok: artisták, nagyvárosi csirkefogók, nyomorék újságárusok, fantasztikus hercegek és fejedelmek, angol lordok és ladyk, mind olyanok, amilyenek rendes, mindennapi körülmények között nem is szoktak a tisztes polgárember szeme elé kerülni. Olyan alakjai is, akik a mindennapi élet normális köréből valók, valami a normálistól elütő, ritkán előforduló helyzetben lépnek elénk - ami mindig és mindenkivel megtörténhetik, az nemigen érdekli az írót, mert ő nem realista, ő nem pszichológiát akar adni, nem társadalmat akar rajzolni -, az ő világnézete valami sajátságos romantika, amely az életigazságokat nem kisebb-nagyobb adatok összeszerkesztésével mutatja fel, hanem sejtelmes, hirtelen felvillantásokkal, s melynek a szokatlan, a váratlan dolgok a fontosak és jelentőséggel teljesek.

Az ilyen dolgozásmód nagyon kényes és érzékeny, rendkívüli biztosságot kíván meg az írótól. Legtöbbször szavakon múlik a hatás: egy-egy jól megtalált és a maga helyén alkalmazott szó tartja össze egy egész novella struktúráját, s egy rosszul alkalmazott szó rombadönthet mindent. Sehol nem oly fontos a kompozíció művészete, mint itt, egy milliméternyi eltolódás, a hangnak alig észrevehető elvétése elrontja az egészet. Színinek nagyon finom és kifejlett a kompozíció-érzéke, legtöbbször teljes biztonsággal vezeti a novella vonalait, s nem egy novellája meglepő példája a hajszálra dolgozó komponálásnak.