Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Kuncz Aladár: Corniquet és a fia

Kuncz Aladár: Corniquet és a fia
1.

Az öreg Corniquetnek, a híres és roppant gazdag clermonti pneumatikgyárosnak egyetlen gyermeke volt Róbert, kit az öreg az egygyermekes apák szeretetén felül élete megváltójaként bálványozott, mint nyomora napjainak olyan akaratforrását, mely züllött helyzetéből kiemelte, s azzal, hogy a világra jött, olyan apai felelősséggel terhelte meg, mely már veszendő akaratát vassá keményítette, életkedvét újra felvirágozta, s olyan lázasan dolgozó munkakedvvel áldotta meg, mely csakhamar busásan megtermette gyümölcsét.

Corniquet annak idején a technikát látogatta Párizsban, de mikor apját megütötte a guta, s munkaképtelen élőhalottá nyomorította, visszautazott Perpignanba, s átvette apja virágzó borkereskedését. Alig volt huszonkét éves, mikor apja meghalván, egy igen jól jövedelmező üzlet tulajdonosa, s mint ilyen, Perpignan egyik legjobb partija lett. Jó módja mellett előnyszámba ment teljes árvasága, nem is szólva arról, hogy atlétatermete, szenvedélytől csillogó szemei már önmagukban véve is könnyű és gyors hódítást ígértek neki a hamar hevülő perpignani hajadonok közt. Egy jól bevált spekulációja után nem is sokat habozott a fiatal borkereskedő, s mint kérő kopogtatott be a perpignani polgármester házába. Ott nagyon rokonszenvesen fogadták, s a polgármester minden habozás nélkül hozzáígérte szerelmes pírba borult lányát, nem kevesebb, mint százezer frank hozományt helyezve kilátásba. Ily jól ment a sora a fiatal, és irigyelt borkereskedőnek, mikor egy mámoros este véletlenül betévedt a Délices de Perpignanba, egy füstös táncos lebujba, hol éppen az este debutált Donna Dolorčs, egy bolondul szép, tüzesvérű, tizenhatéves spanyol táncosnő. Corniquetben felforrott ki nem tombolt ifjúsága dőre, követelődző vére, kosarakkal szórta a virágot a lányra, ki sokat ígérő mosollyal viszonozta azt, s két keze között kifeszített piros kendőjére hajtva hátra fejét, egyetlen, gyönyörű táncos mozdulatba felejtkezve, félig lesütött szemhéja alól csak őrá nézett hívó, magához húzó, szédítő tekintettel. Corniquet kalandja e kis hisztérikával nem volt futólagos, s nem volt veszélytelen annyira, hogy ez este után két hétre könnyelmű áron túladott üzletén, s a kisváros hullámokba tornyosuló megbotránkozása közepett, otthagyva szép jövőjét és aráját, megszökött a táncosnővel Párizsba. Itt két év után, mely alatt esztelen pazarlással elverte vagyonát, egy szép tavaszi reggel nagyon szomorú dologra ébredt. Nemcsak a zsebe ürült ki teljesen, de a kis kalitkából, melyet sok ezer frankkal bensőségessé és művésziesen pazarrá párnázott ki, megszökött drága, színestollú madara is, a kis spanyol táncosnő, ki már akkor egyik párizsi orfeum elsőrendű attrakciója volt. A kicsi idejében megérezte a nyomorszagot, s kellő gyöngédséggel, minden búcsúszó nélkül otthagyta barátját. Corniquet pénzzé téve bútorát, egy nagy, utolsó erőfeszítéssel megpróbálta őt visszahódítani. Hasztalan volt minden erőlködése, kifogyott utolsó frankjából is, és lakástalanul, pénz nélkül, elerőtlenedve és elgyávulva magára maradt teljesen. Hiába futott kínzó lelkifurdalásaitól, egyetlen, vádoló, ijesztő érzéssel mindig csak elpazarlott életére kellett gondolnia s vad, féktelen szerelmére, mely most gyáva gyűlöletté változott benne. Nem tudott már csak a bosszúra gondolni, s napokig éhezve, teljesen lerongyolódva lesett szeretőjére, hogy az arcába vágjon, hogy letépje ruháját, hogy magához rántsa a nyomorba, a piszokba. Egy este végre meglátta őt előadás után, amint barátja karján nevetgélve ment kocsija felé. Felemelt ököllel állt elébe, de a nő nagyot sikoltva menekült tőle kocsijába, míg barátja egyetlen lökéssel földreterítette őt. Legyengült teljesen, s még fel sem bírt emelkedni, mikor a fogat megindult. Egy szép fehér kar nyúlt ki ablakán, s egy ötfrankost dobott feléje. A színházból kijövők ide-oda taszigálták őt, s nagyokat rúgtak rajta. Ő pedig remegő kézzel nyúlt az ötfrankos után. Zsebretette, nagynehezen felállt, s úgy érezte, hogy most már ezzel a nővel teljesen végzett. Amint annak idején szerelmét viszonozta, úgy fizette most vissza a pénzt, amit ráköltött. S ő elfogadta mind a kettőt, mert rá volt éhezve mind a kettőre. Ez az ötfrankos utat mutatott neki a sötét éjszakában - a pálinkás bolt felé, hol egypár souért leihatta magát teljesen. Az absinthe felmelegítette összezsugorodott beleit, s rózsás ködbe burkolta múltját.

Most már megvolt napjainak célja. Mindenfelé vállalt munkát, hogy megkereshesse esti mámora bérét. Így tengődött egy évig, megismerve a nyomort teljesen. Voltak napjai, mikor a szemetes kosarakban turkált étel után, s nem volt még két souja sem, hogy a kemény hideg elől a legolcsóbb éjjeli menedékhelyre vonulhasson, hol bűzös, fojtó melegben legalább leülhetett volna, s kipihenhette volna magát. E napokban ismerkedett meg egy tejkereskedésben, hol néha kapott munkát, Jeannette-tel, a kiszolgálólánnyal, ki nagy jóakarattal ereszkedett szóba vele, s szánalommal érdeklődött sorsa iránt. Együtt töltötték a szombat estéket, s lassanként megbarátkoztak. A férfi meggyónta múltját a lánynak, könnyített lelkén, s hosszú idő óta akkor érzett először valami nemesebb felbuzdulást magában, mikor a meghatódott parasztlányt könnyezni látta az ő végzetes, szerencsétlen szerelme miatt.

Jeannette barátsága kétségtelenül jó hatással volt rá, s legalábbis azon estéken, mikor együtt lehettek, tudta pótolni az absinthe-t. Corniquet lassanként kezdett magához térni, tudott már gondolkozni ama érzései fölött, melyek szerencsétlen szerelme óta rajta uralkodtak. Most már nem tekintette egyetlen életértéknek volt szeretőjét, s nélküle is el tudta képzelni életét. Bátran szembe mert nézni érzelmeivel, melyektől azelőtt gyáván az italhoz menekült. Végre is mi történt vele? Elvesztett egy existenciát. De vajon nincs elég erő karjában, s nem lettek-e igényei oly szerények, hogy egy új existenciát játszva megteremthet magának? Mint a lábadozó beteg, újra felfedezte magának a világot, apró és igénytelen dolgokban kereste örömét, s múltja csak néha sajgott át lelkén. Attól az időtől fogva, hogy Jeannette-tel összeköltözött, szerény munkáséletet élt, s minden vágya az volt, hogy valamiféle állandó mesterséghez jusson. A gépek körül szerzett régi ismereteire való tekintettel elhatározta, hogy jelentkezik egyik legnagyobb párizsi lokomotívgyár igazgatóságánál. Ott hamarosan fel is vették őt munkásnak. Ilyenformán egész nyugodt és megelégedett lévén, talán soha többre nem törekedett volna, ha időközben Jeannette nem örvendezteti meg őt egy kis fiúgyermekkel. Ez apró, szerencsétlen kis jószág, kit az orvosok alig tudtak megmenteni az életnek, felébresztette benne apáitól öröklött vagyonszerző hajlamát. Kemény elszánással fogadta meg, hogy boldoggá és gazdaggá teszi. Minden szabad idejét arra használta fel, hogy abbahagyott tanulmányait tovább folytassa, s nagy buzgalommal tanulmányozva az akkor még meglehetősen kezdetleges gőzturbinákat, nyomorában erősen kifejlett találékonyságával sok ötletet tudott termelni, melyekkel úgy hitte, hogy a gőzturbinákat tökéletesíteni lehetne. A gyárban ügyessége, szorgalma és intelligenciája nem kerülte ki igazgatósága figyelmét, s megtörtént az a szokatlan dolog, hogy belőle, az alig egyéves újoncmunkásból csakhamar contremaître-t csináltak kétszeres bérrel s oly munkakörrel, melyben kitűnő alkalma nyílt a gőzgépek és gőzturbinák tanulmányozására. Kétévi megfeszített munka után egyszercsak beállított a gyár vezető-igazgatójához egy új gőzturbina-tervvel. Három hétig kellett várnia, mialatt az igazgató több szakértővel megvizsgáltatta a tervet s a modellt, amit Corniquet készített. Ez idő alatt alig bírt magával. Jeannette, ki nem tudott a dologról semmit, s csak azt látta, hogy barátja nem tud aludni, s ha el is szendereg, nyugtalanul forgolódik s hangosan kiabál, magyaráz előtte teljesen ismeretlen szavakat, valami nagy katasztrófától tartott, de nem mert szólni neki, mert azt hitte, hogy a táncosnőről van szó. Egy este azután kipirulva, homlokába csapzó hajjal rontott be hozzá Corniquet, s mintha megőrült volna, egyebet sem tudott mondani:

- Megvan! Megvan! Jeannette, megvan! - s fáradtan hullva le egy székre, hangosan felzokogott.

Szegény kis Jeannette fehérré vált e jelenetre, s odamenve hozzá, szerető dédelgetéssel simogatta haját:

- Akkor hát menj el hozzá... Hisz' őt szereted... Én nem tartlak vissza... Majd megélünk valahogy a kis Róberttel. Csak te légy boldog...

Corniquet felemelte fejét, hosszan, lassan-lassan megértve nézett Jeannette szemébe, s most már kacagott:

- Ó te kis bolond!... Ide nézz! - s egy csomó ezerfrankost dobott elé az asztalra. - Holnap megesküszünk!

S mint a gyermek, ugrándozva futott kisfia bölcsőjéhez, s ölbe kapva a kis bámulószemű Róbertet, szinte kiabálta a fülébe:

- Te kis apró jószág, ki akkor fogantál, mikor apád a szemétkosárban keresett ételt magának, gazdag leszel és boldog, minden vágyadat teljesíteni fogom, igen, nem nyugszom addig, milliomossá teszlek... - s addig-addig kiabált a kisgyermek fülébe, míg az egyszercsak keserves sírásra fakadt.