Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
XIV.

Hogy szerette máskor a tavaszt! Amikor egész télen görnyedt a rajztábla fölött, számokkal vesződött, négy fal közé volt zárva, tárgyalt, jó képet vágott kellemetlen emberek előtt, alig várta az első száraz napokat, amelyek megengedték, hogy kint dolgozhasson. Vastagtalpú cipőben, valami rossz bekecsben járt a sáros, rögös földeken. Az emberek, akik a műszereit, a mérőlécet, a piros-fehérre festett jelzőrudat cipelték és azok, akikkel odakünn találkozott, nagy tisztelettel nézték titokzatos munkáját. A mezőn mindig akadt valaki, aki felékiáltotta:

- Valami új adó készül, mérnök úr?

- Bizony, jó lesz barátságot tartani velem - fogadta el a régi tréfát.

Reggel csípős volt a levegő, delenként azonban már felmelegítette a nap, és a bekecset le kellett dobni. A magával hozott ennivalót hatalmas étvággyal fogyasztotta el, és akkora darab kenyeret evett hozzá, mint akármelyik napszámosa. Aztán kikeresett egy szárazabb helyet, és lefeküdt a puszta földre, a feje alatt se volt semmi, és boldog fáradtsággal aludt el egy félórára. Este visszatért a városba, átöltözött, elindult valamerre, és többnyire annak megállapításával tért haza, vacsora után, hogy nincs jobb szórakozás, nincs nagyszerűbb élvezet, különb dőzsölés, mint a jó, a korai, a hosszú alvás.

Mikor Császi most visszaemlékezett ezekre a boldog időkre, nem tudta megérteni régi lelkesedését. Még a télen vállalt néhány apróbb munkát, és ezek miatt ki kellett mennie néhányszor a határba, el kellett látogatni egy-egy szomszéd faluba is. Minden ilyen látogatás valóságos kínszenvedés volt számára. Megfosztotta attól, hogy délben, vagy délután, hosszú sétái alkalmával láthassa Arankát, ellátogathasson valahová, ahol találkozik vele. Mert ez volt egyetlen igazi foglalkozása. Mikor Gyurácztól megtudta, hogy Aranka nem akar a felesége lenni, magának se merte bevallani, mennyire örül, mennyi örömmel teljes tervet nyit meg számára ez a határozott és elintézett nem.

Ezer örömteljes, de határozatlan terv kóválygott az agyában. Napok múltak el azonban, anélkül, hogy találkozott volna a lánnyal. Azután együtt voltak valami zsúron és közömbösen beszélgettek. Közömbösen és nyugodtan, anélkül, hogy csak jelezni tudta volna azt, ami szakadatlanul foglalkoztatja. A lány határozottan megváltozott, öntudatos lett, most veszítette el a kislányos ügyetlenség utolsó maradványait, és Császi érezte, tudta, hogy számos hódítási elméletének egyikével sem próbálhat szerencsét. Hogy is próbálhatna? Ezek az elméletek asszonyokhoz voltak mérve, asszonyokhoz, akikben benn lappang már a tűz, a vágy, csak lángra kell lobbantani. És ő most nem ilyen hódításra vágyott, most átültetni szerette volna a saját nagy és becsületes és örökkévalónak hitt érzelmeit.

Szerelmes diák lett a vakmerő, az élet minden terén vállalkozó szellemű, magabíró Császi, szerelmes és gyáva. Amikor megpillantotta az ablakban, boldog volt, és az utcán sokszor nem mert hozzájuk csatlakozni. Tudta, hogy cselekednie kellene, de halasztgatta, mert félt a kudarctól, és amellett valami balszerencse üldözte, azóta, hogy visszatért és hogy ajándékát, amelyet annyi szeretettel választott ki, visszautasították, szinte egy percig se volt egyedül a lánnyal.

Kifárasztotta ez a várakozás, pedig szüksége lett volna az erejére. Nagynehezen, hosszas sürgetésre megcsinálta az Apolló-gyárral együttes ajánlatát, és most itt volt a döntés ideje. A kilátások elég jók voltak, ellenfél nem volt, de a főszámvevő még mindig a nyilvános árlejtést emlegette. Néha megemberelte, megerősítette magát, a felé integető pénz nagyon felvillanyozta, de általában nem sokat törődött a dologgal. Május első napjaiban volt az új közgyűlés. Császi az irodában maradt, csak a segédjét küldte el, hogy várja meg az eredményt. A nyitott ablakon meleg jött be és a szél szénaillatot hozott. A téren már lekaszálták a kis park füvét, és ez a csalóka illat most olyanná tette a környéket, mintha nagy, dús rét venné körül. Császi úgy érezte, hogy a rét közepén fekszik, a nap fejére süt és virágokat szór reá. Mikor felnyitotta a szemét, a hotelszobában látta magát, a nyitott ajtón át megpillantotta az üres, rendetlen irodát, és szeretett volna felugrani és elrohanni innen, messzire, ahol nyoma sincs mindannak, ami erre a helyre emlékeztetné.

A segédje rontott be:

- Megkaptuk! - harsogta széles örömmel, és a sietéstől fulladozva mondotta el a közgyűlés részleteit. Ment minden, mint a karikacsapás. Hetyei ugyan akadékoskodott, hivatkozott a törvényre is, de Reiner bácsi bebizonyította neki, hogy nincs igaza, és rosszul citálja a paragrafusokat. A szavazás pedig egyhangú volt.

Császi bánatosan legyintett. Ez is elkésett. Minden elkésik. Néhány hónapja csak, és kitörő örömmel fogadta volna, és azt hitte volna, hogy övé az egész világ. A segédje aztán elrohant, és újra egyedül maradt. Felkelt. Egy kicsit mégis felelevenítette a dolog. Nem volt igazi hajlama a tragikus tétlenségre, nem tudott végképp belémerülni a töprengésbe. Mit is kell most csinálni? A vármegye most nem fog ellenkezni a várossal, a belügyminiszternél kisürgetik a jóváhagyást, ez bizonyos. Tehát azt fogják kívánni, hogy rögtön kezdjék meg az előmunkálatokat. Talán ez lesz a legjobb. Minden perce el lesz foglalva, nem térhet ki a dolog elől, nem ér rá semmiféle meddő álmodozásra. Először is elköltözik innen, nagyobb iroda kell, rendes lakás. Talán legjobb volna építeni. De minek neki a ház? Hogy egyedül ődöngjön benne? Eh, nem épít. Megcsinálják a telepet, ez két esztendő, és akkor felköltözik Bécsbe, itthagyja még az országot is. Ebben megnyugodott, az íróasztalához ült, és mint régen, amikor hadvezér gyanánt indult meghódítani a világot, jegyzőkönyvébe sorra felírta, mik a legközelebbi teendői.

Javában dolgozott, amikor Reiner perdült be hozzá. A szeme villogott, ragyogott, hadonászott a karjával, mozgott minden porcikája, és újra, teljes részletességgel elbeszélte az egész közgyűlést.

- Fiam, Laci - mondotta neki ünnepélyesen -, te leszel ennek a városnak az igazi megalapítója, emlékezzél reá. Te életet hozol ide, vállalatokat, munkát, pénzt.

Császi nem lelkesedett vele. Reiner elhallgatott.

- Apropos pénz - mondotta később -, nincs szükséged pénzre?

- Nincs - felelte röviden Császi.

- No, nem úgy gondoltam, hogy tíz forint kell-e, hanem a vállalathoz... a részesedés...

- Tudod, hogy az Apollóval társultam. Te csak tudod.

- Mit változtat ez a dolgon? Az Apolló, az megint más.

- Hát van megállapodásod az Apollóval?

- A megállapodás, az is más. Ezen felül jön a részesedés.

- De nem jön.

- Bolondokat beszélsz, Laci?

- Mindjárt meglátod, hogy nem. Nekem tőkére már nincs szükségem, mert az Apollónak van, amennyi kell. Hát minek vegyek be mást? Hogy még kevesebb legyen a hasznom, amit már úgyis meg kell felezni?

Reiner elváltozott arccal ugrott fel.

- Hát mi ez? Azt hiszed, hogy engem ki lehet semmizni?

- Nem arról van szó. Te nagyon is naivnak tetteted magadat. Gondoltál rá valaha, hogy komolyan előállhatsz egy követeléssel, aminek nincs semmi alapja?

Császi írást mutatott a kezével. Reiner magánkívül volt.

- Írást? Írást akarsz? No, majd kapsz írást. Olyan fellebbezést adok be a határozat ellen, hogy két esztendeig töri rajta a fejét a belügyminisztérium.

- Te nem fogsz beadni semmiféle fellebbezést, mert azt még Révparton se lehet, hogy az ember szónokol, agitál, szensálkodik, csakhogy nyélbeüssön egy határozatot, aztán ugyanaz az ember bebizonyítsa, hogy az egész határozat nem ér egy fabatkát.

- Majd beadatom mással.

- Azt se teszed.

Reiner szinte hisztérikusan sikoltott.

- Én nem teszem? Ki akadályozhat meg engem?

- A megállapodás - felelte Császi, akinek pokoli örömet szerzett ez az emberkínzás, a bosszúnak, a megsejtett árulás miatti bosszúnak ez a jól végrehajtott műve. - A megállapodás csak akkor esedékes, ha a határozat jogerős.

- És ha én lemondok az egészről, ha fütyülök rá?

- Ezt ugyan te nem fogod megtenni, de abban az esetben, ha megtennéd, egy levelet fogok mutatni néhány embernek. Egy levelet, amit az Apollónak írtak.

Reiner bácsi kinyújtott mutatóujjával hadonászott:

- Abban a levélben nincs semmi.

- No, ezt éppen nem lehet mondani. Ez a levél elég óvatos ugyan, de az én céljaimnak egészen megfelel.

Reiner taktikát változtatott. Könyörgésre fogta a dolgot.

- Fiam, Laci fiam, hát mivel érdemeltem én ezt? Hát nem én álltam melletted? Nem én jártam le érted térdig a lábamat?

- Igaz, ezt is megtetted. És én nagyon szeretnék hálás lenni neked. De nem tehetem, mert rájöttem, hogy elárultál. Te hoztad a nyakamra az Apollót, te csináltad a zavart is.

- Laci! - sikoltott kissé hamis felháborodással Reiner.

- Enélkül most egyedül volnék, most úr lehetnék igazán. Ez a te műved.

- Ne folytasd - szólalt meg méltóságteljesen Reiner. Nem kell az egész. Tudni se akarok rólatok. A megállapodás...

Itt csuklott egyet és más hangon folytatta:

- Ha pedig a megállapodással is be akartok csapni: vigyázzatok magatokra.

- Ne félj, semmivel sem fogunk becsapni.

Reiner nem szólt többé. Egy rövid és megvető szervusszal dühösen, magából kikelten távozott.

Császi megelégedetten állt fel. Kicsit sajnálta ezt a rosszmájú, de kitűnő eszű embert, nagyon örült azonban annak, hogy ő, aki oly megalázottnak, tehetetlennek érezte magát az élet legfontosabb dolgában, sovány elégtételül most letiporhatott, meggyömöszölhetett, lehengerelhetett valakit.

A korzón, ahol estefelé végigment, gratuláló, mosolygó, hízelgő emberekkel találkozott. Eddig csak erős és délceg és fiatal volt, most hatalmas, gazdag lett, most végképp elismerték, kézdörzsölgetve álltak előtte a férfiak, lányos mamák olvadozó pillantásokat vetettek rá. Csakhamar megunta, otthagyta a korzót. A Templom utcán hiába ment át, az ablak betéve, elhagyatottan nézett vele farkasszemet. Tovább ment, elhagyta a házakat. Egy alacsony, kissé görnyedt embert látott, aki unottan, lassan sétálgatott a fák között. Gyurácz volt. Amióta meghallotta tőle, hogy Aranka kikosarazta, alig egyszer-egyszer találkoztak, rövid időre. Elhidegedtek, eltávolodtak egymástól. Egyikük se változott meg, alapjában nem bántották egymást, de nem is próbáltak újra összemelegedni. Mikor most meglátta, elhagyatottan, egyedül, nagy, meleg szánalmat érzett. Odament hozzá, vállára tette a kezét, magához ölelte. Gyurácz hálásan nézett reá. Arról, ami történt, nem beszéltek. A Császi mozdulatában és Gyurácz tekintetében benne volt minden, a kölcsönös megbocsátás, a feledés, a megértés. Két óra hosszat járkáltak együtt - két bánatos ember -, megbeszélték, megmérték és elintézték a világot, mint régen. Amikor elváltak, azt mondta Gyurácz:

- Most már nem sokáig leszek itt. Elmegyek vakációra és őszre elhelyeztetem magamat. Nem nekem való. Kikeresem a legkisebb fészket, ahol még iskola van, olyan helyet, amely egészen falu, egészen primitív, odamegyek. Bebújok egy barlangba, kifizetem az adósságaimat és... és tanítom a díszítő rajzolás elemeit. Ez az én dolgom... csak téged sajnállak... téged igazán sajnállak itthagyni.

...Estére hatalmas pezsgőzés volt a Bárányban, az immár megvalósulásához közeledő új villamos telep tiszteletére. A város uraiba szinte félelmesen folyt az ital. Császira, a házigazdára felköszöntőket mondtak, Crausz, a kövér főkapitány az arcát csókolta, Tari, az Apolló-gyár jelenlevő képviselője, aki nem szokta meg a szeszt, szép, fényes fekete szakállába temetkezve zokogott.