Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XVI.

- Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!

- De, nagyságos uram, nemigen felette jó nekünk, ha Péter gróf haragszik.

- Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé - zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrínyi.

Migliani páter nem mozdult, kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.

- Hallom atyaságodat - jelentette türelmetlenül Zrínyi a társalgás folytatásába való beleegyezését.

- Iszonyatos nagy infámia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz kétlelkű, alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczi valamely hajdúja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.

Zrínyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.

A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be, de urával nem mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szóáradatot, s dohogva köszönt el.

Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola, kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának, mely meg nem hajolhat, mint tengerhab sziklának, melyet meg nem ronthat... Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrínyi! Zrínyi elől vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe, Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.

Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt, ez könyökölt melléje, ha olasz és latin könyveibe merült, ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni, ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért, ez fogta a tányérját magános ebédein, ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött, ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.

Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrínyi Miklós tele. Mit ért a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte, mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította, mit a légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt, mit a császári ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott, mit az egész izomőrlő, idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfújta, mint az őszi vihar a friss avart, ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem, ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az ősök múltja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?

Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok, mily örökkévalóságok a hosszú éjszakák? Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt kíváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj, a gerincfeszítő testi vágy, a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett vergődése.

Mi lesz ennek a vége?

Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom - mint a repedésig fűtött katlan - mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes öbölben árboc, deszka, vitorla - mikor könyvére könyökölve hallgatta magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.

És Klenovnik?

Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől, tömör dühvel nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt, bántotta Borbálának feléje forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat nap melege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava, s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kínálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.

Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt, s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.

A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe az országot, s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!

A király? Távoli kegyes idegen...

A harc? Patkány-marakodás!

A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!

Az élet? Rongy, rongy, rongy!

Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon keresztül, s este a csatakos hazatérés után a váltott ruha melegében ellágyulva ült a gyertya mellé, s papírnak dűlve burkolt, halvány idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek nyersesége át-átütött a sima, divatos mázon.

Közben múlt a tél, a hó leolvadt a hegyekről, s hófoltos pocséták borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a pára-pólyás csecsemő tavasz.

Zrínyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:

- Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő, mint fára az komló?

Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az eseményeket. De vajon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.

(Folyt. köv.)