Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
XIII.

- Na, látta már Lacit?

- Nem - felelte meglepetve Gyurácz. - Hát itthon van?

- Itthon bizony - örvendezett Reiner bácsi. - Lesült, meghízott, nagyszerű fiú, én mondom magának.

Közelebb hajolt hozzá:

- És rendben van a dolga, lesz pénze, amennyit csak akar. Tudja, most még csak mi hiányzik neki?

- Mi?

- Meg kell házasodnia. Meg kell házasítani a fiút.

Gyurácz sötéten felelte:

- Az a legnagyobb szamárság.

- Szamárság ám, nekünk, véznáknak, idegeseknek, de neki! Meg kell házasodnia. Az ő idegei erősek, ő bízik az asszonyban - mindenkiben bízik -, és aki bízik, annak nincs semmi baja. Mondok valamit magának: csak az ilyen embereknek szabad házasodni. Erős, egészséges, gazdag... Különben az nem tesz semmit. Azt hiszi, a szegénység baj? Szó sincs róla. Csak ez a baj. - És rámutatott Gyuráczra, aztán önmagára. - Nem való ideges embernek, töprengő embernek. No, ne haragudjék meg azért. Nem tehet róla. Azt hiszi, a munkától, a szegénységtől, a megerőltetéstől jön az, hogy az embernek mindig fáradt a térde, a feje, mindene? Szó sincs róla. Akkor nekem már kötéllé vastagodtak volna az idegeim. Mert annyit elárulhatok magának: a munkában én nem erőltetem meg magamat... Ezt nem szerzi az ember, hanem magával hozza. Ilyen voltam én már tízesztendős koromban. Gyáva, ijedős, vékonyizmú... Nekünk nem kell házasodni... Ideje már, hogy többé ne teremjenek ilyen emberek.

Reiner bácsi a korzó sarkán tartotta ezt a szónoklatot, és sötét filozófiájával éles ellentétben volt derülten villogó szeme. Gyurácz türelmetlenül hallgatta. Ahogy megtudta, hogy Császi hazaérkezett, szeretett volna rohanni hozzá. Háromnapi töprengés után az volt egyetlen zavaros reménysége, hogy Császi kisegíti valami jó tanáccsal, megoldja a csomót, amellyel ő maga nem boldogult, és ha nem, legalább kipanaszkodhatja magát, elmondhatja, mi bántja, nyomja, milyen keservesen fizetett máris egy nevetségesen rövid és kevés tartalmú pillanatért.

- Na, igazam van? - zaklatta még Reiner.

- Igen, igaza van, Reiner bácsi - hagyta rá Gyurácz, és sietve szorított kezet vele.

Császit nem találta otthon, sem a vendéglőben, tehát a Bárány bejárata előtt várt rá. Negyedóráig várakozott, míg megjött. A viszontlátás kicsit nyomott hangulatú volt. Császi minduntalan a mellényzsebébe nyúlt, és a kis ékszerrel babrált. Szerette volna összemorzsolni az ujjai között. Gyurácz arcán is meglátszott, hogy valami bántja. A homlokát összeráncolta, szemei nyugtalanul pislogtak.

- Megyünk ebédelni? - kérdezte Császi fáradtan.

- Igen... azaz már ebédeltem... vagy inkább... Nézd, nem jönnél fel egy kicsit a szobádba?

- Most, ebéd előtt?

- Valami nagyon fontosat szeretnék neked mondani, és már olyan régen tartogatom. Nagyon kérlek...

- Hát gyerünk.

A szobában Gyurácz egy székre ült, Császi a kereveten helyezkedett el. Zavaros volt a feje, nem tudott érdeklődni senki más dolgai iránt, de még így is megszánta Gyuráczot, aki feszengett, és a kezét próbálta valahogyan elhelyezni, a száját összeszorította, és egy hang nem jött ki a torkán.

- No, Jenő, hát mi baj van? - kérdezte annyi gyöngédséggel, amennyi csak mostani állapotában telt tőle.

- Nagy baj van, Lacikám. Nagyon nagy baj. Én nem is tudom, mit csináljak, neked kell segíteni, neked kell valamit mondani.

- De fiam, hisz tudod...

- Tudom, hogy jó vagy hozzám, és éppen azért. Hát nézd... én három napja nem voltam Gábrieléknél...

- Mondták... éppen onnan jövök.

- Pedig el kellett volna mennem, és meg kellett volna magyarázni a dolgot... valamit mondani kellett volna, de nem tudok...

- Mit nem tudsz? Mit akarsz mondani?

- Ezt nem tudom, éppen ezt nem tudom, ezért szorítom, töröm, tépem hiába a fejemet.

Császit most már nagyon érdekelte a dolog.

- De Jenő, szedd össze magadat, és mondd el, mi ez? Hiszen ebből egy szót se érthetek.

Gyurácz nagyot sóhajtott, és gyorsan, mintha félne, hogy valaki megakadályozza a beszédben, egy lélegzetre hadarta el:

- Hát nézd... én gyakran voltam náluk az utolsó időben... sokat beszélgettünk, mindenféléről... szamárságokról... én olyan egyedül voltam, megint felmentem, aztán... hát ez volt három napja, vagy négy napja - sokáig sétáltunk... megint beszélgettünk, és akkor én... én megcsókoltam Arankát.

Császi felugrott a dívánról, ökölbe szorított kezeit előre lökte, és elváltozott arccal ordított:

- Te! Te megcsókoltad? Te!

- Igen. Én - felelte Gyurácz, és egy pillanatig természetesnek találta, hogy valaki ennyire felháborodjék ezen a kétségtelenül vakmerő cselekedeten.

- Én - ismételte megint. De most már megdöbbenve és értelmetlenül nézte, hogy rohan fel és alá a szobában Császi, hogy ütögeti dühében a saját combjait. A szája lefelé görbült, és panaszosan sírta:

- De Laci, ha te is így fogadod... ha így kezded, akkor én nem mondok, nem szólhatok egy szót se.

Császi újra leült a pamlagra, szemébe nézett Jenőnek, tágra nyitott, fenyegető szemekkel:

- Nem igaz. Ugye, nem igaz?

- De kérlek - siránkozott Gyurácz -, hát azt hiszed, azért hívtalak fel, hogy hazugságokat mondjak neked? Hát most már nem kell semmi, de hallgass végig.

Császi haragjába, dühébe, kétségbeesésébe újra egy kis szánalom vegyült.

- Hát mondd. Mondj el mindent. Hát szóval megcsókoltad, mert belészerettél, mert el akarod venni. Hát halljuk...

Mint egy panaszos sikoly, úgy tört elő Gyuráczból:

- De nem! Éppen ez az, hogy nem! Én nem akarok semmit. Én... én nem tudom... azt hiszem... én nem is vagyok talán szerelmes...

Császi újra felugrott.

- Hát ez mi? - harsogta. - Csókolózol egy lánnyal, akitől nem akarsz semmit? Egy szép, egy fiatal, egy hófehér lánnyal, jóhiszemű, derék öreg emberek egyetlen gyermekével, és aztán ide jössz sírni? Hát ezt is lehet? Tönkretenni, aztán eldobni, rárontani, tudatos, elhatározott gonoszsággal?

Gyurácz hátralépett.

- Laci - mondotta -, miket beszélsz? Igaz, én gyónni jöttem, de hogy tőled kapok morálprédikációt...

- Ez nem morálprédikáció - mondotta Császi halkabban, de annál fenyegetőbben -, én nem voltam erénycsősz soha, de az sem voltam, lelkiismeretlen gazember se voltam...

Gyurácz sápadtan, reszketve nézett a szemébe. Úgy látta, hogy összeomlik körülötte minden. Rekedten jött ki a torkán a hang:

- Jól figyelj ide, Laci... én nem vagyok hős... én szegény, gyáva, ijedező ember vagyok. De mondok valamit: ha a végén te azt mondod, hogy lőjem főbe magamat, akkor én megyek és revolvert veszek... De addig hallgass meg, ha már elkezdtem, és ne beszélj így... ne így...

Nem is ült, hanem szinte leesett a székre. Császi leeresztette ökölbe szorított kezét. Valami hideg borzongást érzett, ami lehűtötte. Mintha veszendőbe indulna valami, egy élet, s őt tennék felelőssé érte.

- Nem is tudok beszélni - törölgette Gyurácz a homlokát - ...hol hagytam el?... Én megcsókoltam, nem tudom, mi volt velem, nem tudom, hogy történt, ő néma és mozdulatlan volt, és csak annyit mondott, vagy intett, hogy nem haragszik. Aztán...

- Aztán?

- Aztán nem történt semmi. Ez az. Én láttam mindjárt, hogy vallomásnak vette, és most már jegyesének tekint...

- Hát minek veheti? Hát mit gondolhatott egy lány, aki már nem gyerek, egy érett férfitől? Talán azt higgye, hogy próbálkozol vele, hogy felcsaptál hódítónak, aki elszédített lányok fejét tűzi a gomblyukába?

Egy könyörgő tekintet némította el a nyers kifakadást. Gyurácz folytatta:

- Én vergődtem és tépelődtem, és nem tudtam szólni, nem tudtam cselekedni, és nem tudtam megmagyarázni, hogy az egy szédület volt, és én nem viselhetem egész életemen át egy pillanat következményeit, és ő is megbánná. Tőled pedig azt akartam kérdezni, hogy mit tegyek, hogyan álljak elé, hogyan magyarázzam meg.

Fájdalmas és keserű mosoly rándította meg Császi száját. Tőle kérnek tanácsot, ő, éppen ő legyen a bíró ebben a zavaros, lelkét háborító kalandban. Fogcsikorgatva hallgatott egy darabig. Hát jól van, bíró lesz, igazságos bíró. Felkapta a fejét:

- Itt nem lehet magyarázgatni! - mondotta. - Te szabad ember vagy, felnőtt ember vagy, te csak egyet tehetsz. Te odamégy, rögtön, még ma, ebben az órában odamégy, és megmondod, hogy elintézted a dolgaidat, azért voltál távol... mondasz valamit... és megkérdezed, akar-e a feleséged lenni.

- Nem. Nem tehetem.

- Megkéred a kezét.

- Nem beszélsz komolyan, Laci. Én, a nyomorúságos fizetésemmel, az adósságaimmal... tudod, hogy már adósságaim is vannak... és ha még egy parancsoló, minden kétséget elnémító, megsemmisítő nagy érzés volna... De nem, egy pillanat volt, a vérnek egy fellángolása, amiről én nem tehetek, és mondd, hát mindig nyögnöm kell ezt a pillanatot? Hát felelős vagyok érte?

- Az vagy, felelős vagy. Ha a véred volt, ha meggondolatlanul cselekedtél, annál rosszabb, de most vállald. És - folytatta csendesen, önmagát kínozva - miért ellenkezel annyira? Hát nem szép a lány?... Nem okos, kedves, szelíd... hát vak vagy te?

- Éppen ez az - pattan fel Gyurácz -, az a lány nagyon szép, nagyon is szép, most a feleségem lenne, de talán megbánná, talán már meg is bánta. Hát mondd, nem ez volna a természetes, ha már megbánta volna?

- Nem. Nézd, ez egy érett és okos lány, aki tudja, mi a szerelem, és mégse tudja. Még nem ért a közelébe senki, még vár és gyűlik benne a feszültség, a villamosság. A közelében van egy férfi - nem kell eszményi hősnek lennie, csak épnek és férfinek, és neki adja át minden varázslatos fiatalságát, minden tüzét, minden ragaszkodását. Az a lány kész rá, hogy becsületesen, forrón és hűségesen hozzátapadjon egy férfihez. Annak nem kell többé senki más. Te mellette voltál, úgy tettél, mintha akarnál. Most nem lehet visszafordulni.

- Szerencsétlen lesz...

- Ha elhagyod, akkor lesz szerencsétlen... a szégyen, a megaláztatás...

- Nyomorogni fogunk...

- Nem fogtok nyomorogni. Gábriel Dénes nagyon sokat költ ugyan, de azért nem szegény ember. És te. Majd próbálsz valamit.

Gyurácz izzadt arcát törülgette. Császi konokul, kegyetlenül hallgatott.

- Nézd, Laci - szólalt meg a másik -, én az előbb azt mondtam, hogy a te szavadra főbe lövöm magam. Én komolyan mondtam. Én most is megfogadom a szavadat, ha azt mondod, hogy nem lehet másképp...

- Nem szabad.

- Jól van. Én megteszem. De mondd... mondj meg még valamit... Amikor hozzákezdtem az elbeszéléshez, akkor te szokatlanul, félelmesen felindultál. Azt akarom hát kérdezni, hogy... ha más lányról volna szó...

- Én mindig, feltétlenül ugyanígy beszélnék, ugyanezt mondanám, hasonló körülmények között - előzte meg gyorsan Császi.

- Igen, igen de a felindulásod... azok a rettentő szavak, ahogyan engem, a barátodat megsemmisítettél... ugyanígy lett volna?

Császi két kezével támasztotta meg homlokát. Nyugalma, energiája, ereje egyszerre elhagyta. Nyögdelő és panaszos lett, mint Gyurácz.

- Ne, ne kínozz... nagyon kérlek, hogy ne. Nem tehetsz másképp. Oda kell menned.

Gyurácz vette a kalapját. Némán fogott kezet, lassan, tétovázva indult ki.

Császi végigfeküdt a díványon. Nagy ürességet érzett, a fejében valami ostoba orfeumi dal zakatolt, és nem tudott szabadulni tőle, pihenni szeretett volna, és nem tudta kinyújtani a lábát. Eszébe jutott, hogy ebédelni is kellene, és ott maradt fekve, tehetetlenül.

...Gyurácz fél óráig járta a tízperces utat, és nagyon szerette volna, ha valami láthatatlan kéz végtelen hosszúra nyújtja az utcákat. A földszintes ház azonban ott volt, be kellett mennie, hiába próbált visszafordulni. A családot még az ebédlőben találta, még Gábriel Dénes is otthon volt, és csak ekkor jutott eszébe, hogy mentegetőzni is illenék, amiért ilyen szokatlan időben beállít. Csak zavart dadogásra nyílt azonban a szája. A két öreg jelentősen nézett össze.

- Talán - mondotta az asszony -, menjenek be a szalonba. Szégyellem ezt a rendetlenséget.

A terített asztalon még ott voltak az ebéd maradványai, a szobalány rakosgatni kezdett, Gábriel az újságjával foglalkozott.

- Csakugyan, jobb lesz bemenni - mondotta Aranka.

Nyugodtan, könnyű léptekkel ment előre. Sima fehér nyaka és vállának egy darabja a sötét pongyolából szinte világított. A fiatalság és az üdeség illatát terjesztette, és Gyuráczot ugyanaz a kábultság, ugyanaz a lángolás fogta el, amely nemrégen arra kényszerítette, hogy csókkal közeledjék felé. Egyszerre elmúlt reszketése. Hát mitől fél? Övé lesz ez a szépséges fiatal lány, övé lesz a tekintete, a csókja, és meg fogja erősíteni, neki fog menni az életnek. Érdemes. - Érdemes - ismételte, amikor Aranka elhelyezkedett egy karosszékben, és kinyújtotta apró lábait. Közel húzta hozzá a székét, és leült. A keze után nyúlt, a kis fehér kéz azonban csendesen elhúzódott tőle.

- Aranka - kezdte fojtott hangon Gyurácz -, azt szeretném, ha nem húzná el a kezét... ha mindig itt hagyná... mindig... nem tudom, ért-e engem?

- Értem - felelte nyugodtan.

- És... és...

- És - hangzott a halk, megfontolt válasz - azt felelem, hogy ez nem jó lesz. Nem lehet. Ne haragudjék, de azt felelem, hogy: nem. Magyarázatot is vár, ugye.

Gyurácz hangtalanul bólintott.

- Megadom, kérdezés nélkül. Amit ma mondott, azt én vártam. Rögtön vártam, amikor... amikor megcsókolt, aztán vártam, mikor eljött vasárnap. Ekkor kezdtem nem érteni a dolgot, és vártam egy napig. Megvallom, fájdalmat éreztem, szégyent is.

Gyurácz egy tiltakozó mozdulatot tett, a lány azonban zavartalanul folytatta:

- Magam is csudálkoztam, milyen hamar elmúlt ez a fájdalom, és tegnap már én körülbelül tisztában voltam a dolgokkal. Félreértés volt. Én azt hittem: ez az ember beszélt velem néhányszor, elég hosszan, elég sok mindenről, és csendben, anélkül, hogy egy mozdulattal is elárulta volna - bocsásson meg az önhittségemért -, megszeretett. Egy szép, ragyogó tavaszi napon megcsókolt, és eljegyzett magának. Én azt hittem, de nem így volt. Én kétségtelenül tetszettem magának, annyira tetszettem, hogy megfeledkezett magáról, és aztán megijedt a következményektől, és töprengett, gondolkodott mostanáig, amíg végre arra az elhatározásra jutott, hogy aki egy leányt megcsókol, annak el is kell vennie. Engem nagyon meghat a ragaszkodása, de nem akarok visszaélni vele. Én felmentem minden következmény alól.

Gyurácz megdöbbenve hajtotta le a fejét:

- Nem beszélhet komolyan. Hiszen úgy tett... azt gondolhattam... mintha szeretne...

- Mert nem háborodtam fel?

- Azt mondta, hogy nem haragszik.

- Igaza van. Nagyon meg voltam hatva, ismétlem. Én olyan jelentéktelen kis lánynak éreztem magamat - most is annak érzem -, és azt gondoltam abban a pillanatban, hogy egy okos, derék, szimpatikus férfi hozzám akarja kötni az életét, azt mondja nekem egy néma csókkal, hogy nélkülem nem élhet. Miért alakoskodtam volna? Miért adtam volna a megsértettet? Ez nagyon meghatott, és higgye el, nagyon jó, hűséges - nem: szerető felesége lettem volna. De én láttam az arcát, mikor hazajöttünk, láttam másnap, amikor arra kért, hogy ne szóljak senkinek, és láttam, amikor most bejött becsületesen, kötelességet teljesíteni...

- Nem. Higgye el, hogy nem - mondotta Gyurácz -, és e pillanatban maga is őszintének vélte ezt a kijelentését.

- Hát azt állítja, hogy semmi kétsége nem volt? Egy pillanatig sem habozott? Azt állítja, hogy szerencsétlenné teszi az én visszautasításom?

- Hallgasson meg... nekem nagyon fáj...

- Elhiszem, Gyurácz - vágott közbe a lány. - De ne folytassa tovább. Én nem akartam megszégyeníteni, csak a magam utolsó kétségeit oszlattam el. Én sok mindenről gondolkodtam ezalatt a három nap alatt, és egy kicsit megváltoztam.

- Nagyon megváltozott... - szólt közbe halkan Gyurácz.

- Egy kicsit. Én nem voltam romantikus. Sok mindent láttam az életben. - Ne mosolyogjon. - Láttam forró szerelmeket, amik csendes ellenszenvvé hűltek. Láttam néhány házasságot, amit rút alkudozás előzött meg. És amikor ott azt mondottam, hogy nem haragszom, és azután még egy ideig - rövid ideig - azt gondoltam: ez így nagyon szép lesz. Nagy szavak, hangos esküdözések nélkül elevezünk a csendes, nyugalmas élethez. Ez való szerény filisztereknek. Ezt láttam én itthon is. Meg voltam elégedve, és készen voltam a boldogságra.

- És mi változott meg azóta? - kérdezte keserűen Gyurácz. - Miért nincsenek meg ugyanazok a kilátásai?

- Mert maga habozott. Egyedül hagyott engem.

- Két nap. Két napon múlik egy egész világ?

- Két vagy három nap elég. Mellettem kellett volna lennie, és én boldog lettem volna. Most már késő. Most már én azt mondom, hogy így nem megy. Most már én nem megyek senki felé csendes, nyugodt elhatározással, én nem leszek többé azé, aki kinyújtja felém a kezét, hanem megvárom, amíg kényszerít valami... Innen belülről.

- Ahol még nem mozdult meg semmi.

- Magán állott. Nekem nem tehet szemrehányást.

- Nem teszek - felelte Gyurácz -, könyörögni szeretnék... és azt se tudok.

- Tudja, miért nem?

Gyurácz félénk kíváncsisággal nézett rá. Egészen össze voltak kuszálva a gondolatai, megaláztatást érzett, látta, hogy itt őt befejezték, elintézték, és most nem tudott nagyon örülni annak, amit egy órával ezelőtt óhajtott volna, a felszabadulásnak. Már szerette volna valami szép és lendületes mondattal befejezni, és nem jött ki szó a torkán. A lány újra kérdezte:

- Tudja, miért nem? Mert belé tud nyugodni minden nagyobb megrázkódtatás nélkül... Én is. És ez jól van így.

- Nem jól van - ellenkezett Gyurácz.

- Hát jobban szeretne hangos jelenetet? Drámát? Nézze, az apám és az anyám odabenn azt hiszik, hogy a lányuk most menyasszony lesz, és ez örömet okoz nekik.

Gyurácz elvörösödve ugrott fel.

- Hát tudják?

- Igen. Az anyámnak megmondtam, és én nem hiszem, hogy elhallgatta volna az apám előtt.

- Nem jól tette... nem ezt ígérte nekem.

- Igaz. Azaz tulajdonképpen nem is ígértem... De nem erről van szó... Azt hiszik, hogy menyasszony leszek. Ők kicsit naivak, mint én - voltam. És én tudom, hogy meg fognak nyugodni abban, ami történt, és nem fognak haragudni még reám sem, nemhogy önre, aki nem oka semminek. Akkor hát... önnek sem szabad haragudnia. És ahogy ilyenkor mondani szokás: azért jó barátok maradunk.

Még mindig valami szépet, lehetőleg valami tragikus színezetűt szeretett volna mondani Gyurácz. A lány nyugalma azonban halálosan megzavarta. Az utolsó mondatoknál mintha egy kis gúnyt is vett volna észre a szája szélén. Nyelt egyet, csuklott, s szinte szó nélkül botorkált ki. Le volt forrázva, meg volt semmisülve. Aztán megrázta magát, és mire hazaért, megkönnyebbülve gondolt végig a történteken, mint valami futó kalandon, amely szépen indult, veszedelmesnek ígérkezett, de jól végződött. Az apró ablakos, rosszul szellőzött szoba most egészen kellemesnek tűnt fel előtte. Egyedül volt, szabad volt. Kitört belőle a kicsi és gyáva ember diadalérzete. Azért mégis az enyém volt az első csókja, és csak rajtam múlt, hogy a karjaimban nem tartottam: ezzel a gondolattal dobta le magát a kanapéra.

Egész délután tétlenül heverészett. Mikor besötétedett, Császi lépett be hozzá.

- Igazam volt - mondotta neki kurtán.

- Mi az, hogy igazad volt?

- Nem kellek neki. Visszautasított... Mit tudom én, talán rossz információkat kaptak rólam.

A hetyke és affektált hang előbb visszariasztotta Császit. De mikor megértette, hogy miről van szó, valami hirtelen jött jóleső forróságot érzett, és szerette volna hálásan megölelni az egész világot, és ezt a fiút is, akihez néhány óra alatt olyan idegen lett, akihez most csak a szorongató, magát kínzó kíváncsiság, a bizonyosat-tudás ellenállhatatlan vágya vezette el.

(Folyt. köv.)