Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám

Halász Imre: A Széchenyi-irodalomhoz

A Széchenyi-monográfiák száma ismét eggyel szaporodott. S ez rendén van, mert sokat emlegetjük, de még mindig nem ismerjük eléggé az új Magyarország első úttörőjét. Érdekkel lapozgatom Bagyó János könyvét Széchenyinek közlekedésügyi tevékenységéről. [*] S úgy látom, hogy a Széchenyi-irodalom jobb termékei közé sorolhatjuk. Maga a címében kifejezett gondolat, hogy Széchenyi közlekedésügyi tevékenységét kiszakítja a nagy gróf összes tevékenységének keretéből, nem mondható éppen szerencsésnek, mert a kiváló agitátorok és reformátorok sorában alig akad még egy, kinek működése oly kevéssé volna részletekre szaggatható s külön-külön kategóriákba beosztályozható, mint a Széchenyié. Amiként minden nagyobb iratában zseniális rendszertelenségben összes irányeszméit összevegyítve találjuk, úgy az ő lázas életmunkájának gyakorlati fázisaiban is mindig és mindenütt mérlegbe vetette egyéniségének egészét, nagy elméjét, csudás akaraterejét, előkelő társadalmi pozícióját, tudását, agitátori képességét. Pusztán közlekedésügyi tevékenységének kiragadása ebből a komplexumból hiba volna, ha szigorúan és következetesen keresztülvitetnék. De hát legújabb monográfusa sem vitte, mert nem is vihette ezt keresztül, s ezt annál kevésbé tette és tehette, mert a közlekedésügy s ami ezzel összefügg, valóban gerince volt Széchenyi közgazdasági és politikai tevékenységének. Így tehát e munkában végre is egy, ha nem is nagy kaliberű, de minden nagyképűségtől is ment, s ha nem is történetfilozófiai mélységekbe és magasságokba hatoló, de a tényeket dicséretes szorgalommal és tárgyilagossággal összefoglaló Széchenyi-monográfia van előttünk.

Két részre oszlik a munka. Az első részben Széchenyi egész karrierjének képét kapja az olvasó nagy vonásokban. A második rész fejezetenként elmondja a Lánchíd létesülését, s azután sorban, hogy mit tett, mit tervelt Széchenyi a kőutak, a vasutak, a csatornák, a gőzhajózás, a dunai és tiszai szabályozások érdekében. Miniszter korában előterjesztett közlekedésügyi javaslata alkotja a záró fejezetet.

Nem e munka tartalmának újra elmondása végett veszem kezembe a tollat, hanem hogy ezt az alkalmat megragadjam egy-két szempont kiemelésére, melyet a Nyugat olvasóinak figyelmére méltónak tartok.

Az olvasó a könyvből elég világos képet nyer azokról a közlekedésügyi feladatokról, melyeket Széchenyi megoldott, vagy megoldani megkísérlett - elkezdve az aldunai sziklarobbantásoktól egész addig a katasztrófáig, mely ezt a bámulatos életpályát egyszerre szétrobbantotta, és ezt a pihenni nem tudó férfiút a Görgen-féle szanatórium élőhalottjává tette.

A realizmusra való törekvés visszatartotta a fiatal szerzőt a szokásos panegirista áradozások régióiba való kalandozástól, mely némely írónál néha mint valami nagyító, de egyúttal torzító tükörben mutatja Széchenyi alakját. Valóban ideje volna már, hogy tisztában legyünk azzal, hogy sem a 19. század eleji Magyarország nem volt az a rothadó hulla, aminek sokszor Széchenyi rossz kedvében föltüntette, sem Széchenyi nem volt az a félisten, ki ebbe a hullába új életet lehelt. Magyarország újjászületése merőben érthetetlen csuda volna, ha már Széchenyi előtt és fokozott erővel Széchenyi mellett és vele együtt ott nem állt, ott nem dolgozott volna az új Magyarország bölcsőjénél egy másik hatalmas tényező: az erőteljesen nekilendülő magyar irodalom. Széchenyi nem szorult arra, hogy mint valami szentet oltárra helyezzék. Egyénisége tartalmasságban és belértékben csak nyer, ha lefoszlik róla az a fantasztikus cifraság, ami a sok ditirambuszból az idők folyamán rárakódott.

Ettől a kontagiumtól egyébiránt Széchenyi legújabb monográfusa, dicséretes realizmusa mellett sem maradt egészen ment, amit érthetővé tesz az eddig Széchenyiről írott munkák sűrű idézése. Pedig éppen Széchenyinek magának tesznek rossz szolgálatot azok, kik kritika nélkül esküsznek az ő mesterszavára. Egyoldalúságai, ellentmondásai, túlzásai éppen abban találhatják föl magyarázatukat, ha beállítjuk őt a fönnforgott körülmények keretébe, mert éppen ő - inkább, mint bárki közéletünk nagy alakjai közül - a körülmények vaskényszere közepette mondotta, tette, küzdötte ki azt, amit mondott, tett és példátlan erőfeszítések közt kiküzdött vagy legalább kiküzdeni megkísérlett.

Vegyük például három nagy alapvető munkájának egyik legkimagaslóbb s legsűrűbben visszatérő gondolatát, azt, hogy egyedül magunk vagyunk okai az ország hátramaradásának. Avagy hiheti-e valaki, hogy Széchenyi komolyan meg volt győződve, hogy az 1790 után következett ún. kormányok - ha ugyan Metternich magyar kreatúráit szabad e díszes címmel illetnünk - az ország nyomorúságos állapotában merőben ártatlanok, s hogy Ferenc és Metternich kormányrendszerének még a legenyhébb megítélés mellett is legalább felerészben terhére nem írandó Magyarország akkori példátlan lezüllése - beleértve ebbe a nemességnek a középkori állapotokhoz való görcsös ragaszkodását is, melyet felülről szintén tervszerűleg dédelgettek és megörökíteni igyekeztek.

Avagy képes lehetett-e egy Széchenyi meg nem látni azt, amit egy báró Szina Simon is nyíltan kimondott, hogy a bécsi udvar Magyarországot egy igazságtalan vámrendszer és más eszközök segítségével agrárius színvonalra leszorítva tartani igyekezett? Hihető-e, hogy csak éppen ő ne vette volna észre, amit minden gondolkodó fő észrevett, hogy itt tervszerűleg egy nemzet szellemi kiskorúságban tartására dolgoztak?

Széchenyi előtt sem volt titok, hogy az írott törvények ellenére nálunk holmi alkotmányos cafrangokkal fölcicomázott abszolutizmus, éspedig nem is magyar, hanem osztrák abszolutizmus uralkodott.

Miképp magyarázzuk meg tehát magunknak, hogy mindezt tudva mégis állást foglalt a gravaminális politika ellen, hogy könyveiben a kormány hibáinak még érintésétől is tartózkodott, s hogy nem szűnt meg azt hajtogatni, hogy magunk, egyedül magunk vagyunk okai minden bajunknak?

Hát ennek csak következő magyarázata van. Széchenyi egészen bizonyosan tudta, hogy sem a "Hitel", sem a "Világ", sem az e két munkában proklamált eszmék gyakorlati és programszerű kifejtését és megokolását nyújtó "Stádium" soha napvilágot látni nem fog, ha bennök mégoly szelíd modorban is a fönnálló kormányrendszer bírálatába bocsátkozni merészelne. Az előtt az alternatíva előtt állt: vagy eleve lemondani minden reformakcióról, vagy mélyen hallgatva a kormány hibáiról, minden bűnt, hibát, mulasztást a nemzet vállaira rakni.

A "Hitelnél" és a "Világnál" ez a taktikai fogás bevált. Ezeket, jóllehet törlésekkel, a cenzúra még áteresztette, s ezt megtehette annál is inkább, mert eleinte Bécsben Széchenyit csak veszélytelen projektánsnak tartották. De mikor első két nagy munkájának a közvéleményre gyakorolt hatását észrevették, szigorúan utasították a cenzúrát, hogy a "Világ" után nyomban megírt Stádiumot, mely pedig semmit sem tartalmazott, mint az előbbi két munkában proklamált irányeszmék kifejtését és megokolását, még törlésekkel se engedje megjelenni. A cenzor először jóhiszeműleg megengedte a munka kinyomatását, de a helytartótanács felsőbb parancsra a már kinyomott íveket elkoboztatta, s a cenzor ellen fegyelmi eljárást indított. Széchenyi három éven át kilincselt a helytartótanácsnál, sőt magánál az őt személyesen jól ismerő József nádornál is könyörgött könyve megjelenhetése érdekében, de üres frázisoknál egyebet nem kapott. Végre rászánta magát, hogy könyvét kiadja külföldön. Ekkor a behozott példányokat elkobozták, s a munkát a tiltott könyvek listájára helyezték.

A mondottakból világos, hogy Széchenyi munkái nemcsak megtűrik, de egyenesen megkövetelik azt a korrektívumot, melyet csak a komoly kritika nyújthat, kiegészítvén azt, amit ő könyveiben elmondott, azzal, amit kényszerűségből elhallgatott.

S az a Széchenyi, aki a föntebb jelzett elbánást és még sok mást tűrni kényszerült, az a Széchenyi, aki hónapokon át Bécsben koldulni volt kénytelen, hogy külföldre szóló útlevelet kaphasson, s aki azt is tudta, hogy minden léptét kémek figyelik, mégis kímélte a kormányt, sőt időnként hízelgett neki, mert méltán tartott attól, hogy különben a gazdasági és társadalmi állapotok javítását célzó akcióját még csírájában eltapossák. Ismerte az ország kétségbeejtő gyengeségét, s ezzel számolva, első föladatnak tartotta az erőgyűjtést minden lehető eszköz megragadásával. Ezért hagyta oldalvást a politikai kérdéseket, ezért irányozta a benne rejlő fékezhetetlen tetterőt mindenekelőtt a társadalmi faktorokkal megvalósítható célokra, ezért irányította még a feudalizmus ellen irányzott ostromát is a legkirívóbb s közgazdaságilag legkárosabb oly intézmények (pl. az ősiség) ellen, melyek a bécsi kormány hatalmi körét nem érintették.

A besúgók állításaiban, kik Metternichet arra figyelmeztették, hogy ne higgyen Széchenyinek, mert ez szemtől szemben sima és hízelgő, de valóságban messzebbmenő terveket forral, mint aminőket bevall, volt egy szemernyi igazság.

Mikor végre 1840-ben maga Metternich is belátta, hogy a megcsontosodott stabilizmus eddigi rendszerén valamit tágítani kell, s gróf Apponyi György kancellársága idejében a kormány maga vette kezébe a reformoknak - szerény méretekben kontemplált - megindítását, illetőleg ígérte ezt, de csak az akkori legértékesebb alkotmánygarancia, a megyei önkormányzat föláldozása fejében: akkor Széchenyi valóban túlbecsülte e fordulat jelentőségét, s elérkezettnek hitte végre az időt arra, hogy eddig ezernyi gátló torlasz által föltartóztatott tettvágyának nagyobb érvényesülési tért keressen. Késznek nyilatkozott kormányhivatalt vállalni. Pályájának e nevezetes fordulópontjáról legújabb monográfusa olyanformán ír, mintha Széchenyinek a helytartótanácsban szervezendő közlekedési osztály élére állítását maga Metternich kezdeményezte volna. Ez azonban nem így volt. Maga Széchenyi erre a klasszikus tanú. Miután már jó ideje tüntetőleg a kormány pártjára állt, s 1845 tavaszán szolgálatait gróf Apponyinak fölajánlotta, először úgy tapasztalta, hogy ezeket igénybe venni nem szándékoznak. 1845. április 9-én ezt a groteszk megjegyzést írta naplójába: Oh Gott, welche Abnegation! Ich trage mich an, pour sauver notre pauvre pays. On ne veut pas de moi!

Csakis május 1-én írta Metternich Széchenyinek azt a levelet, mely őt a majd szervezendő közlekedési osztály élére meghívja. Az ő bevonását a kormányzatba tehát nemcsak hogy nem kezdeményezték fölülről, de ajánlkozását - melyen kapva kapniok kellett volna - el sem fogadták mindjárt. Apponyinak jó három hétre volt szüksége, míg a mindenható kancellár jóváhagyását kinyerhette.

Elmondjuk-e, mekkora kiábrándulásokban volt része ebben az új állásában? Nem népszerűségének elvesztésére célzunk, hisz erre el volt készülve. A főbaj az volt, hogy pénzt nem adtak rendelkezésére. Hatmillió forintot kért, és egymilliót helyeztek neki kilátásba. Ha pénzre volt szüksége, mint mondani szokás, Pontiustól Pilátushoz küldték. A nádor Bécsbe utasította, Metternich vissza a nádorhoz. Ha Kolowrath-nak szólt, ez Lajos főherceghez, a főherceg Gervayhoz, a császári kabinet főnökéhez, ez viszont a kincstárhoz utasította.

Kétgarasos adóterve, még mielőtt hivatalt vállalt volna, az országgyűlés mindkét táblájának szűkkeblűsége folytán elbukott. Széchenyi indítványa szerint a holdanként két garas adóból, melyet a nemesek is fizettek volna, mintegy hatmillió forintra lehetett volna számítani. Erre az összegre egy 100 milliós hitelműveletet akart alapítani. A 100 millióból 80 milliót szánt vasutakra, a többit más közlekedési célokra. Első tekintetre világos, hogy ebből az összegből nagyobbszabású közmunkákat csak megkezdeni lehetett volna, de befejezni nem. Azonban ez az elég szerény terv is elbukott, pedig az a kétgarasos adó nem is volt állandó adónak tervezve, hanem csak 35 évig kellett volna azt fizetni. Ennyi idő alatt lett volna ugyanis a fölveendő 100 milliós kölcsön letörlesztve. A rendek a 35 éven át fizetendő 6 1/2 milliót csupán 4 éven át fizetni kötelezett 2 1/2 millióra redukálták. A két kamara hosszas meddő küzdelme után az egész terv a lomtárba került.

A hivatalba lépett Széchenyi a kormánnyal sem boldogult sokkal jobban, mint előbb az országgyűléssel. Működése a közlekedési osztály élén mindvégig egy nagyrahivatott tetterő kínos vergődésének képét nyújtja.

Hogy még oly nyomorúságos pénzeszközökkel is, amilyeneket a kormánytól kikönyörögnie sikerült, mégis valamit létesített, az csak az ő tüneményes tetterejének volt köszönhető. Alkotásainak oroszlánrésze: a Lánchíd és a Duna-gőzhajózási társaság részvénytársulati alapon létesült. Hivatalos szerepében elért legjelentékenyebb eredménye a Tisza-szabályozás megindítása volt, melyet az érdekeltségek bevonásával társulati alapon szervezett. A királyhoz intézett emlékiratával elért annyit, hogy a kormány a sóalapból a munka tartamára évi százezer forintot, s ezenkívül az államkincstár két éven át ötvenezer forintot bocsát majd rendelkezésére. Ő maga 400 ezer forint kölcsönt biztosított bécsi bankházaknál. A Tisza-szabályozáshoz az első kapavágás 1846. augusztus 27-én történt meg. A birtokosok addig mintegy 100 000 forint lefizetésére vállaltak kötelezettséget. Széchenyi a legnagyobb súlyt helyezte az érdekeltségek bevonására. A csongrádiaknak azt mondta: ha szabályozni akartok, zsebetekbe nyúljatok. Debrecen városával is alkudozott, melynek 58 ezer hold ármentesítendő birtoka volt.

Még néhány szót Széchenyinek a közteherviselés és a robotmegváltás nagy kérdéseivel szemben elfoglalt álláspontjáról.

Sem a közteherviselést, sem a jobbágyoknak politikai jogokkal való fölruházását, sem a robot megszüntetését, sem végül a kormányfelelősség megvalósítását Széchenyi nem vette föl belátható időben megvalósítandóul kitűzött programja keretébe. Konkrét reformprogramját először "Stádium" című munkájában formulázta.

Az akkori idők szokása szerint ő is tizenkét törvénytervezetbe foglalta össze reformprogramját. Abban az időben az emberek kedvelték a tizenkettes számot. Kilencet a "Stádium"-ban foglalt törvénytervezetek közül részletesen megokolt e munkájában. A többi három közül az első arra vonatkozott volna, hogy Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, ítélet kötelez. A másodikban kimondatott volna, hogy a megyék csak a helytartótanács közbenjárásával (tehát direkte a fejedelemtől, az osztrák kormány közbeeső beavatkozásának mellőzésével) hallják a fejedelmi szót. Ebben tehát a helytartótanács bizonyos önállósításának, az osztrák minisztérium és államtanács illetéktelen befolyása kiküszöbölésének gondolata csillan föl halványan és félénken. A harmadik a nyilvánosság biztosítását célozta volna.

E három javaslat a "Stádium"-ban csak megérintve van, de sem formulázva, sem megokolva nincs. Szembeötlő, hogy ez a három javaslat par excellence politikai és alkotmánybiztosítéki jellegű lett volna. Éppen ezért mellőzte Széchenyi erre vonatkozó eszméinek kifejtését a "Stádium"-ban. Egy második kötetet tervezett e munkájához, abban ígérte e három javaslatának kifejtését. De e második kötetet sohasem írta meg. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Biztos volt benne, hogy e par excellence politikai jellegű javaslatok még oly óvatos tárgyalása mellett is, munkáját irgalom nélkül elkoboznák. Talán jobb időkre várt.

Egyelőre tehát a többi kilenc, kevésbé kényes természetű javaslatok bő kifejtésére és megokolására szorítkozott. De, mint már említettük, bármennyire kerülte a politikai vonatkozásokat, azért könyvét mégis elkobozták. A "Stádium"-ban megokolt kilenc javaslat közül csak röviden érintem a legfontosabbakat. Ezek következők: korszerű hiteltörvények, az ősiség eltörlése, a fiskalitások eltörlése, ami abban állott volna, hogy a magvaszakadt nemesi családok birtokának a kincstárra visszaszállását (1% örökösödési illeték fejében) szüntessék meg. További javaslata a tulajdonbírhatási jognak minden honpolgárra való kiterjesztése. Igen fontos javaslat volt a magánjogi és büntetőtörvények előtt való egyenlőség kimondása (azonban a jobbágyok mérsékeltebb botoztatásának egyelőre fönntartásával). Megjegyzendő azonban, hogy politikai jogegyenlőségről, vagyis minden honpolgárnak a politikai jogokban való részesítéséről itt szó sincs. Szintén fontos törvény lett volna az is, mely kimondotta volna, hogy a megyék házi pénztárához és az országgyűlés költségeihez a nemesek is aránylagosan adózzanak. Széchenyi e javaslatában, mint látjuk, a nemeseknek az államadóhoz való járulásáról, vagyis az általános közteherviselésről szó sincs.

Tehát Széchenyi aktuális programjából, azaz abból, melyet ő belátható időben keresztülviendőnek tartott, a jogegyenlőségnek két legsarkalatosabb alapelve: a politikai jogegyenlőség és a valódi közteherviselés hiányzott.

Még feltűnőbbnek fogja találni a mai kor gyermeke, hogy e programban egy szó sincs a robot megszüntetéséről. Éspedig azért nincs benne, mert Széchenyi a robot megszüntetését, vagyis a jobbágyterhek megváltását kívánatosnak tartotta ugyan, de azt csak igen távol jövőben vélte keresztülvihetőnek, éspedig közelebbről nem definiált terv szerint, mindenesetre olyféle hitelművelettel, melynek terhét egészen a jobbágyok fizették volna.

Ami a közteherviselést illeti, ezt még a szabadelvű illetéknek 1847-ben Deák Ferenc által szerkesztett programja is csak kerülgette, a nemeseknek csakis a megyei pénztár terheibe való bevonását mondotta ki, a nemesek adózásának az állami adóra való kiterjesztését követelni nem merte. A valódi, azaz az állami adóra is kiterjedő közteherviselést még Kossuth is csak 1846-ban vette föl programjába.

A közteherviselés kérdése a 40-es években még a szabadelvűek táborában is annyira embriójában szunnyadozott, hogy mikor a nemeseknek a lánchídon való vámfizetését a törvényhozás kimondotta, ezt korszakos vívmánynak tekintették. A föntebb már említett, tisztán közlekedési célokra kontemplált, tehát némileg a mai útadóhoz hasonló kétgarasos adónál, melyet Széchenyi indítványozott, roppant súlyt helyeztek arra, hogy ezzel, a pénzügyi cél elérésén kívül, rést törnének a nemesi adómentesség bástyáiba. Ezeket az egykrajcáros, illetőleg kétgarasos réstörési kísérleteket, melyek közül az utóbbi fölülrá meg is bukott, még manapság is oly nagyszerű vívmányokul szokták odaállítani, melyek révén Széchenyit a közteherviselés rettenthetetlen úttörőjének lehet kikiáltani. Kétséget nem szenved, hogy ebben e kicsinyes és részleges kísérleteknek erős túlbecsülése rejlik, s hogy ezen az úton és ebben a modorban haladva még máig sem jutottunk volna el az igazi közteherviseléshez.

Széchenyi nagy szenvedélyességgel kelt ki a doktrinairek (Eötvös, Szalay stb.) reformakciója s méginkább a Kossuth által hirdetett reformeszmék ellen. A doktrinaireket, kik felelős kormányról ábrándoztak (de a "miniszter" szót ezek sem merték kimondani), Széchenyi álmodozóknak, utópistáknak tartotta. Kossuthot, mikor 1846-ban egyik cikkében először lépett föl a valódi közteherviselés mellett, veszedelmes izgatónak nyilvánította, ki forradalomba viszi az országot. "Forradalom" alatt Széchenyi a parasztoknak a földesurak, a vagyontalanoknak a vagyonosak elleni támadását, az utóbbiaknak kifosztását és legyilkolását értette. Az 1847-ben írt Politikai Programtöredékekben foglalt híres jóslata, mely miatt egyenesen látnoki erőt szoktak neki tulajdonítani, ilyen forradalomra célzott. Az Ausztriával való konfliktus veszedelme csakis 1848-ban tűnt föl a láthatáron. A rettegés a társadalmi forradalomtól Széchenyiben végre monomániává fejlődött ki, s ez volt közvetlen oka elméje elborulásának. Ilyen forradalomra gondolt Széchenyi akkor is, mikor 1846-ban Kossuthról azt írta, hogy "Hora és Kloska korát" akarja fölidézni izgatásaival, melyekben pedig az Ausztriától való elszakadásnak nyoma sem volt, s nem is lehetett, hisz ilyesmit a cenzúra kinyomatni nem engedett volna. "Azzal, hogy az örökváltságot a közös adóteher viseléséhez mint sine qua nonhoz fűzi, a parasztot és nemest egymásra uszítja, s ily módon, midőn reformra vágy, a forradalom alapjait veti meg" - írja Széchenyi.

A közszellemnek a közteherviselés és a jobbágyfölszabadítás kérdéseivel szemben való fölfogását semmi sem jellemezheti jobban, mintha ide iktatjuk Kossuthnak azt a cikkét, mely Széchenyinek most érintett szenvedélyes támadását provokálta:

"Én, ki 1842-ben a házi adó (megyei adó) közössége mellett izgattam, mikor ez megbukott, gróf Széchenyi telekdíját pártolám, most, mikor ez is megbukott, általános közös adózásra emelem szózatomat." (Tehát még Kossuth is csak 1846-ban vette föl programjába az általános, azaz valóságos közteherviselést, és még ekkor is, mint látni fogjuk, csak föltételesen.)

"Hogyha a közteherviselés kérdésében - írja tovább - a fokozatos szoktatás, melyet a praktikabilitásnak balul úgynevezett emberei 4 év előtt rámdisputáltak volt, ha mondom, a fokozatos szoktatás ebben a kérdésben valaha célszerű lehetett, a házi adó közös viselésének, de csakis ennek, 1843-ban elfogadása adhatott volna időt az egész közteherviselési pohárnak nem egyszerre, hanem kortyonként való kiürítésére. De nyíltan vallom, hogy 1847-ben a házi adó közös viselésének elvállalása már nem elégséges. Kár volt engednünk a temporizálók sugallatainak. Én nem késtem nyomban 1843. január 21-én kijelenteni, miszerint én megkísértem az igazságnak 1/4-edrészét, a házi adó engesztelő lépését - a nemesség többsége visszaveté, egy magasállású hazafi (Széchenyi) megkísérlé a teherviselés elvét még engesztelőbb alakban - a telekdíjjal. Ha a nemzet ezt is visszaveti, úgy nem marad semmi hátra, minthogy minden adóteher közös legyen."

Egy másik cikkében Kossuth kifejtette, hogy a kibontakozás föltétele az általános adózás, mert enélkül a nép semmi esetre sem lesz képes ama roppant terhet elviselni, melyet az úrbéri általános örökváltság végett viselnie kellene. Ekkor ugyanis még azt volt a fölfogás, hogy a paraszt egészen maga viselje az örökváltság terhét. Kossuth eszméje az volt, hogy az általános adózás, vagyis a valóságos közteherviselés könnyítene a jobbágy adóterhén, s így képesebbé tenné őt az örökváltságból eredő nagy teher elviselésére. Erre mondta Széchenyi, hogy Kossuth azzal, hogy az örökváltságot a közös adóteher viseléséhez, mint sine qua nonhoz fűzi, a parasztot és nemest egymásra uszítja, és a forradalom alapjait veti meg.

Így állott a közteherviselés és a jobbágyfölszabadítás kérdése a közvélemény előtt 1846-ban.

Széchenyi ezúttal rossz prófétának bizonyult, mert az a forradalom, melyet ő jósolgatott, s melytől való rettegése őt végül Döblingbe juttatta, sohasem tört ki. A szerbek és oláhok 1848-iki kegyetlenségei egészen más természetűek voltak, s más lapra tartoznak.

Midőn a fentebbi tényeket teljes tárgyilagossággal leszögezzük, egyáltalán nem csorbítjuk Széchenyi valódi érdemeit. Az ő rajongó hazaszeretete, s talán még inkább az ő csudálatos tettereje, mely ugyan részben sziszifuszi küzdelmekben merült ki, de részben - a mai kor gyermeke előtt szinte megfoghatatlanul mostoha viszonyok közt is - jelentékeny eredményeket mutatott föl. Széchenyi nem szorult arra, hogy a demokrácia és a jogegyenlőség heroszává, vagy éppen prófétává tegyék meg. Ily hamis epitetonok nélkül is, melyek a politikai olcsóságok piacán mindenkor könnyen kaphatók voltak, nagy ember ő, ki lángeszével és páratlan akaraterejével mozgást hozott a magyar közszellem tespedő vizeibe, megindított egy folyamot, mely a politikai küzdelmek szirtjein és kataraktáin keresztül, miként az általa szabályozott Duna, végül csakis a teljes jogegyenlőség tengerébe torkollhatott.

 

[*] Gróf Széchenyi István közlekedésügyi reformja és tevékenysége. Írta Bagyó János. Budapest, 1913. Athenaeum. Ára 5 korona.