Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Karinthy Frigyes: A rossz álom

Karinthy Frigyes: A rossz álom
II.

Ó, a rettenetes álom!

Megráztam magam és kinyújtóztam. Mint aki messzi útról érkezett és sötét tájakon járt. Ó, itthon voltam megint, én kedvesem, és kinyújthattam magam - nevetve ágaskodtam és körülnéztem. Igen, ez volt az a vidék, ahol az álom elfogott - a messze, világos tájék, távol, a térben, amint kiáradt belőlem a tér és idő, fényes gőzök gomolyogtak. Összefogtam egy marokkal a gőzökből és izzó folyadékká sűrítettem - izzó golyó lett, és ezt felraktam az égre. Még világosabb lett most... ráfújtam a gömbre, és borzongó kéreg lett belőle - hegyek, völgyek és ligetek rajzottak tarkán, mint a szappanbuborék színes rajzai.

Én e színes rajzot összefogtam, elkevertem és hirtelen kiformáltalak belőle, én kedvesem. Én kedvesem, szép és vágyakkal teli, én szerelmesem. És bolyongva kerestelek.

Azon a távoli, zöld csillagon ültél. Odaszálltam hozzád, leültem melléd, egy halk, olajhangon daloló liget szélén, és mosolyogva és fáradtan így áradt belőlem a fény és a hang:

- Én kedvesem, borzasztó álmom volt, elmondom neked. Nevetni fogsz és nem érted meg majd. Íme, én milyeneket tudok álmodni, milyen furcsákat.

- Oly soká tartott ez az álom... és oly nyomasztó volt... és érzésekkel teli, amiknek itt a világosságban és a térben szinte értelme sincs - oly sötétek, oly elnyomottak, elnyomott valóságok, gyermekes tévelygés...

- Igen ám, a Föld... Tudod-e, hogy van az álomban? Az álom sötétség és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk! Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni e fekete szörnyeteg hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld, én kedvesem...

- Rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... és a fejemen csontgolyót hordtam és két nyílás volt csak e golyóban, melyen keresztül kinézhettem a szabadba és fel a csillagos égre... És képzeld, borzasztóan féltem és azt hittem, nem szabad levetnem ezt a ruhát - ó képzeld -, alig mertem hozzányúlni ehhez a ruhához, mert attól féltem, hogy kiszakad... nem furcsa? - és még sokan, akik velem voltak, éppen így féltek...

- És ha felemeltem a lábam, egy izmos és szívós szalagot éreztem, ami hirtelen visszarántotta a lábam a földhöz, amiről fölemeltem... Ezer ilyen szalaggal voltunk lekötözve mindannyian... ó álom, álom, álom... és akkor ez úgy volt, mintha nem is lehetne másképpen...

- És egyetlen félelem lakott mindannyiunknak... a fekete szörnyetegtől féltünk, ami tele volt szájjal, és úgy volt, hogyha levetjük a ruhánk, elnyel és megesz minket... és hogy akkor mi elmúlunk és nem leszünk többé...

- Ó, borzasztó volt ez a félelem... Vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsák rólunk e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál, halál... Igen: e szó alatt: halál... ó, furcsa álom... e szó alatt nem ébredést értettem, mint itt, veled, a szabadban is, hanem ezt értettem: elmúlás. Ó, álom!

- Eleinte összeverődve éltünk, vörös és haragoszöld erdőkben és verekedtünk... Különös, zajos hangokat kiáltoztunk át egymásnak... nem belülről, az agyunkból jöttek a hangok, hanem a húsruha torkán keresztül... ó, képzeld el kedvesem! mintha kívülről vennéd a hangot, amivel hozzám szóllasz...

- És tudod-e, hogy sokan voltunk és verekedtünk és futkároztunk e kis golyó tetején... és e vizeken keresztül átszorongattuk egymást a másik féltekére... És én hol kicsike voltam, hol nagy... de mindig ebben a ruhában... és mindig azzal a rettenetes félelemmel...

- Én nem tudtam, hogy álmodom... És néha percekre megszűnt az álom, és akkor csak sötétség és üresség volt.

- És ez sokáig tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való szörnyű félelem.

- Ó, én kedvesem, rettenetes volt ez a sötétség... mert nem volt fény sehol, valami vörös borongást neveztünk fénynek, de nem az volt.

- Ó és az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem.

- Ruhában voltál te is, és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom és én a felszín felé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét... De akkor magadhoz öleltél és összeszorítottál... és a következő pillanatban már te voltál a szörnyeteg, aki elnyel... úgy hívtalak: Természet.

- Néha puhán jöttél és a fejem simogattad... és én ismét egészen kicsike lettem, és félve és szepegve elbújtam a te testedbe a szörnyeteg elől... Elbújtam, és te betakartál meleg hús-ruhádba, és azt mondtad: "kicsi fiam", és ennek az volt az értelme, mint most e zenének körülöttem és bennem - e zenének, melyet dalolok. Elnyeltél magadba - és ekkor megint te voltál a szörnyeteg, mely él, míg én elmúlok... Ó álom! Természet: így hívtalak.

- Néha elbújtam félelmemben és menekülni akartam... de a mélyből tüzes szemek figyeltek éhesen - és megint te voltál, borzasztó arccal, behajló körmökkel. Neked mentem és félelmemben megöleltelek, hogy megijesszelek és megfojtsalak - de én jobban féltem nálad akkor, és te jobban tudtál ölelni és fojtani.

- Aztán, az álom vége felé, nem bírtam tovább a rettegést, ezt az oktalan lidércnyomást. Egyszer egy templomban voltam, és az orgonában megszólalt a zene - igen, ez volt az, idekint, a szabadban szólt a zene bizonnyal, és én odaát, az álomvíz fenekén, meghallottam néhány ütemét. Ott jajveszékelt és dörömbölt az orgonában, kezembe hajtottam a fejem és hallgattam, de nem értettem egyetlen szavát se.

- Nem értettem egy szavát se, de akkor az orgona szavára egyetlen pillanatra, tompán, bután és haloványan, felrémlett előttem, hogy álmodom. De ez egyetlen villanás volt csak - és a következő pillanatban kavargó köd borult megint az öntudatomra -, s nem ébredtem fel. Csak kétségbeesett dac és nyugtalanság maradt meg az egészből és az az érzés, hogy meg kell szabadulnom minden áron...

- Ekkor különös gondolat ötlött fel a zavarból. Úgy látszik, a gyötrelmes erőlködésbe, hogy felébredjek - mert elviselhetetlen volt nekem e perctől kezdve az álom - innen, az ébrenlétből, az öntudat halvány emléke világított át hozzám s megnyugtatott.

- Ostobaság - így szóltam magamhoz. - Mindez talán csak rémkép és hazugság, a Föld kemény porával, mely elnyel és megfojt s leláncol. Rémképekkel ijeszt engem e sötétség - alkotni fogok én egy másik szörnyeteget, az ő arcára egészen, és akkor én is olyan erős leszek, mint ő, a Természet. És a lidércnyomás nincs többé. Hahó! megijesztem a Természetet!

- Én kedvesem, és akkor lehajoltam a Földre, és járkáltam megint az erdőben és figyeltem a Természet szörnyű kísértetét, mely az álomban valóság volt. És megnéztem hegyeit és völgyeit és ama kísérteteket is, melyeknek arcából az én arcom formájában rémített a kísértet.

- És dolgozni kezdtem. Egy kifeszített lapra, vagy nehéz agyagból formálva ki, alkotni kezdtem, hogy kiformáljam a természetet. Ó álom, ó rossz álom - a kezem le volt kötve, szalagokkal a Földhöz -, bénán és kínlódva kapkodtam az anyaghoz és átkozódtam és jajveszékeltem... nem lehetett! össze volt kötve a kezem, és a márvány darabokban vált le a szoborról, és a vásznon zagyva színek kavarogtak. Ismered az álmot? mikor megbénul a kéz.

- Egy este pedig ott ültem a munka előtt, és kétségbeesetten néztem, kényszerzubbonyában testemnek, leláncolva a szörnyeteg meztelen mellére. És ekkor, álmomban, megint megjelentél előttem, én kedvesem. Ekkor egy pillanatra megint hallottam a zenét - ó én kedvesem, az álom gyötrelmében, egy pillanatra, azt hiszem, megismertem az arcot és tudtam, hogy te vagy az... És ekkor gondoltam, megölellek, beléd fogózom, mert te kívülről jössz, az ébrenlétből, és belédfogózva, elrántod a láncokat és köteleket és én felébredek...