Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám

Braun Róbert: Községi üzemek [+]

Bernard Shaw, kiről bizonyára sokan meglepetve hallják, hogy kitűnő kis könyvet írt a községi üzemekről (The common sense of municipal trading. Westminster: A. Constable & Co. 1904), így nyilatkozik a bevezetésben e tárgyról:

"Remélem, senkit sem fog e könyv olvasásától visszariasztani annak tudata, hogy e tárgy száraz. Inkább: az irodalom óriás területén egyike a legélvezetesebbeknek. Ha én, ki foglalkozásom és hajlandóságom szerint színműíró és filozófus vagyok, nemcsak lehetőnek, de érdekesnek is találtam, hogy hat éven keresztül délutánjaimat egy külváros kerületi és városi bizottsági üléstermeiben töltsem, hogy megszerezzem a gyakorlati tudást, melyen e kis könyv alapul, akkor irodalmi fogyasztóim legromantikusabbjai is békés türelemmel hallgathatják meg, ahogy négy órán át levonom tapasztalatom tanulságát."

Ugyanezt mondhatni Basch Imre könyvéről is: még a legromantikusabb témához szokott olvasó is érdekesnek fogja találni. Sietve tesszük hozzá, hogy ezt a gazdag témát úgyszólván csak megdézsmálta - hagy belőle bőven az utánajövőknek és a böngészőknek is.

A könyv első része, mely az egésznek túlnyomóan nagy része, Budapesttel foglalkozik. Rövid áttekintését kapjuk fővárosunk üzemei általános fejlődésének. Ez az általános rész mindenesetre legnagyobb érdeklődésre tarthat számot az egész munkából. Helyesen állapítja meg, hogy a községi üzemek tulajdonképp természetes folyományai a nálunk mindig uralkodott patriarchalizmusnak. Nagyjában ráillik ez minden európai városra, Amerikával ellentétben. A városoknak kezdettől fogva volt földjük, és már nagy és régi hagyományon alapuló gyakorlatuk volt gazdasági ügyek intézésében, mikor a modern város közegészségi, közlekedési és egyéb problémái fölmerültek. Ha mégsem gondoskodtak kezdettől vízről, gázról, villanyról stb.-ről, ennek oka egyszerűen a rossz pénzügyi helyzet volt. Oly bizalmatlanság uralkodott a piacon a városok fizetőképessége iránt, hogy magánember kevesebb kamatra kapott kölcsönt, mint város. (Ezt Angliára nézve Bernard Shaw is bizonyítja.) Így volt ez Budapesten is. Azonban azóta a helyzet teljesen megfordult. Ma a város kap olcsóbb pénzt, nem a magánember. Természetes tehát, hogy a város már tisztán ez okból is maga veszi át a közszolgáltatások teljesítését.

Itt azonban Budapestre nézve meg kell állapítanunk valamit, amit Basch elmulaszt. Budapest városi szervezete nem demokratikus. Tudjuk, hogy a városi képviselőtestület szabadon választott 200 tagját a nagykorú lakosságnak alig 1/6 része választja, a többi 200 tag pedig a legtöbb adót fizetők, a virilisták közül kerül elő. (Magyarország összes városai és községei közül az egyetlen Fiume az, hol a vagyon nem képesít senkit városi képviselőségre.) Demokratikus országokban, pl. Angliában, Amerikában, ha a város maga veszi kezébe a közlekedést, a főcél az, hogy a közlekedés olcsóbb és jobb legyen, csak mellékesen kerül számításba az az előny, hogy ebből a város pénzügyeire nézve kívánatos haszon is lehet. Nálunk fordítva áll a dolog. A főváros üzemeinek történeti és oki magyarázata az, hogy az adójövedelem nem lévén elég, a városnak pénzre volt szüksége. A főcél tehát a jövedelemszerzés, s csak mellékesen jó az is, ha emellett még a díjtételek is leszállíthatók, tehát ha a fogyasztók is nyernek. E két szempont közt való különbségnek jelentősége nyilvánvaló. Az első szempont a fogyasztókat kíméli, a második az adózókat. Márpedig fogyasztó csaknem mindenki: mindenki iszik vizet, használ világítást és utazik villamoson, ellenben községi egyenes adót sokkal kevesebben fizetnek. Az első szempont a demokrácia szempontja, a másik az adófizető polgáré. Minthogy Budapesten a virilizmus uralkodik, itt a köz érdekei csakis úgy és annyiban érvényesülhetnek, amennyiben ez az adófizetők érdekével nem ellenkezik. Oly országban, hol a demokrácia álláspontja a természetes, mint pl. Amerikában, nem túlságosan meglepő az a javaslat, mellyel Cleveland város polgármestere állt elő, hogy ti. a közúti közlekedés összes költségei adókból fedeztessenek, a kocsik használata pedig mindenki számára teljesen ingyenes legyen, mint pl. a lift használata. (Természetesen a lift használata is csak Amerikában ingyenes, nem pedig Budapesten.)

Ebből azonban még korántsem következik, mintha a közszolgáltatásoknak községi üzembe való vétele ne volna nagy haladás a demokrácia szempontjából, még ha a díjtételek nem is kisebbek, mint magánkezelésben voltak. Mert ha már választani kell, jobb, ha a haszon a városnak jut, mint a magánosoknak. Csak példaként szolgáljon Basch könyvének ez az adata, hogy a gáztársaság a megváltás előtti években 60% osztalékot fizetett a részvényeseknek. (Hát még a nyereség mennyi lehetett!) Ha ez a haszon a városnak marad, ez legalább ugyanannyi adómegtakarítást jelent az adófizetőknek. Bizonyos továbbá az is, hogy a város, mint vállalkozó, a magánosoknál sokkal hajlandóbb a díjtételeket leszállítani, és alkalmazottaival szemben úgy munkabér, mint munkaidő és bánásmód tekintetében méltányosan eljárni.

Ahol a saját kezelés bármily ok miatt kevés sikerrel kecsegtet, ott természetesen hiba volna csupa doktrinerségből ragaszkodni hozzá. Bár a szerző a magánosokkal kötött szerződésekről csak rosszat tud mondani, amiben Budapest tapasztalatai alapján teljesen igaza van, nem mondhatni, hogy egy jó szerződés minden körülmények közt rosszabb volna rossz saját kezelésnél. Még Bernard Shaw is megengedi, hogy a geniális vállalkozó néha jobb és olcsóbb munkát végezhet a városnál. A baj csupán az, hogy e szerződések szövegezésében a magánember részén van a jobb jogtanácsos, nagyobb tapasztalat és nagyobb érdekeltség óriási előnye. Azonban lehetséges, hogy a város jó szerződést is kössön, ha sikerül kitűnő szakértőket szerződtetni szolgálatába. Akadnak ezek közt olyanok, kik hajlandók kevesebb bérért a várost szolgálni, mint többért a magánembert, akár a közügy iránti szeretetből, akár bravúrból, hogy mesterségükben való ügyességüknek adják tanúbizonyságát. A jó városi szerződések lehetőségét igyekszik az amerikai National municipal league előmozdítani azzal, hogy a legkiválóbb jogi szakértők segítségével mintaszerződéseket ad ki, melyek sablonul szolgálhatnak a városoknak. Mindamellett bizonyos, hogy igazán jó szerződést kötni egy városnak vajmi nehéz. A szerző ennek okait három pontban foglalja össze. Hadd álljon itt kiegészítésül még egy negyedik pont:

Ha a szerződés rossz, a vállalkozó legrosszabb esetben tőkéjét veszíti el. (Bár erre is alig volt valaha példa, mert hisz ha a város véletlenül jó szerződést köt, nagylelkűsége azonnal fölébred, s az első szóra enyhíti a föltételeket.) Ha ellenben a szerződés bevág, a nyerési lehetőség néha szinte végtelen, mint pl. a gázgyáré, mely 60%-os dividendákat fizetett.

A szerző az általános rész után sorra veszi a városi vállalatokat ágak szerint. Többnyire csak az ismertetés s a jóakaratú bírálat terén marad. Végleges bírálatot a főváros vállalatairól nehéz mondani. Ez az egész irányzat sokkal újabb keletű, semhogy eredményei világosan állanának előttünk, akár financiális, akár szociálpolitikai tekintetben.

Budapesten kívül a többi magyar várossal csak mintegy 25 lapon foglalkozik a könyv. Azonban e pár lap is megdöbbentő adatokat tartalmaz a vidéki városok állapotáról. Míg a vidéki városoknak több mint fele van villanyvilágítással fölszerelve, alig egyharmadának van vízvezetéke! Szinte hihetetlen, hogy régi kultúrával bíró, 30-40 ezer lakosú városaink vízvezeték nélkül vannak, pl. Székesfehérvár, Miskolc, Temesvár, nem is szólva a nagy alföldi városokról, mint Hódmezővásárhely, Szabadka stb. Még rosszabbul áll a dolog, ha olyasmi iránt érdeklődünk, ami már e könyv anyagához nem tartozik, ami azonban jellemző a vidéki városok kulturális színvonalára. Ha a csatornázást illető adatoknak nézünk utána a Thirring Gusztáv szerkesztésében megjelent Magyar városok statisztikai évkönyvé-ben, azt látjuk, hogy 138 magyar város közül csak 18 van rendesen csatornázva (13%), és csak 11 (8%) olyan van, ahol az ürüléket nem kocsin hordják ki. Ugyanily szomorú a fürdőstatisztika: 57 magyar városban nincs gőzfürdő, egyebek közt Egerben, Gyöngyösön, Szolnokon, Vácott. Mindössze 27 városban jelenik meg napilap, és van 19 olyan "város", melynek semmiféle hírlapja és folyóirata sincs. Csak 15 városnak van közúti vasútja. (Ezek közül Aradon még mindig lóvasút van!) Hasonlóan szomorú eredményeket mutat a park- és kórházstatisztika. Megannyi jelei és bizonyítékai, hogy mily gyönge lábon áll a vidéki városi élet, a városi szót nyugati értelemben véve.

 

[+] Dr. Emerich Basch: Die Gemeindebetriebe in Ungarn. München: Duncker & Humblot 1912. (Pp VI+176).