Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Elek Artúr: A magyar író és kiadója

Elek Artúr: A magyar író és kiadója
I.

Régi pernek megíratlan iratait szándékozom szellőztetni. Nesztelenül folyik a per évtizedek óta, nem a bíróság előtt, csak az írók köztudatában. Az anyaga megfogalmazatlan keserűség. Ezt a keserűséget kísérlem meg szavakba foglalni, és egyben megmagyarázni annak alkalmából, hogy kéziratnak minősítve olyan könyv jelent meg a minap, amilyen még minálunk soha. (A Révai-Franklin-per. A Révai irodalmi intézet kiadása.) Két hatalmas magyar könyvkiadó cég vad birkózásának jeleneteit rögzíti meg benne az ellenfelek egyike, hogy csúffá tegye és kipellengérezze velök ellenesét. Közben pőrére levetkőzteti az egész magyar könyvkiadói üzletet, kitakarja titkos rugóit, kerekeit, és megismerteti a világot azokkal a fogásokkal és praktikákkal, melyekkel a mi könyvkiadóink a magyar kultúrát "csinálják".

A nem mindennapi könyv két üzleti ellenfél párviadala. (Majd harmadfélszáz lap a terjedelme, és kiadója ingyen küldözgeti szét. Hány magyar író zörgethetett volna jóval értékesebb kéziratával hiába ugyanannál az áldozatra kész kiadónál!) Alapjában véve magánügy, bár valamikor kultúrtörténeti kútforrásnak fogják megbecsülni. Én csak egynémely adatát szándékozom felhasználni ott, ahol szükségét érzem; az ügynek magántermészetű részéhez hozzá nem szólok.

*

A magyar írói céh múltja félszázados is alig van. Addig csupán műkedvelő íróink voltak, olyanok, akik csak a napi foglalatosságuk után megmaradt idejüket szánták az irodalomnak. Kazinczy persze kivétel; az írásnak mint céhbeli foglalkozásnak kora Petőfivel kezdődik.

A közönség olvasási kedvének fölébredése mindenesetre megelőzte ezt a kort. Erre vall az a sajátságos körülmény, hogy a tizenkilencedik század első magyarországi könyvkiadóinak gyér magyar kiadványai között túlnyomó számmal szerepelnek a fordított munkák. A magyar írók még akkor nem tudták kielégíteni az olvasóközönség szükségletét. Kevesen is voltak, szinte kevesebben, mint könyvkiadóink, kik a század elejétől fogva mindjobban szaporodnak. Az elsők Németországból származtak el hozzánk, Hartleben Konrád Adolf Mainzból, Wigand Ottó Göttingából. Még az utánok következő nemzedékek is jó ideig német földről jöttek. Wigand sógora és utóda, Heckenast, ugyan kassai volt, de Lampel Róbertnek és Juranynak, a Franklin első igazgatójának bölcsőjét szintén Németországban ringatták. Határszéli német lakosságú városainkban pedig azontúl is sokáig német volt a könyvkereskedés.

Hogy újabb irodalmunk e korszakaiban íróinknak kiadóikhoz való viszonya milyen volt, arra - hiteles adatok híján - legföljebb következtetni lehet. Hartleben adta ki Petőfi regényfordításait, meg a "Hóhér kötelét", Nagy Ignác ajánlására Jókai "Hétköznapjait", s az akkor még teljesen ismeretlen, huszonkét éves fiatalembernek ezért az első munkájáért 360 forintot fizetett! Ami Wigandot illeti, ő volt a kiadója az első magyar lexikonnak, az irodalomtörténeti nevezetességű "Közhasznú Esmeretek Tárá"-nak, továbbá Kisfaludy Sándor munkáinak; Széchenyi István könyveit németre fordítva szintén ő adta ki. Ennek a kemény üzletembernek idealizmusára nézve jellemző, hogy miután az osztrák hatalom elől hazamenekült, és Lipcsében megalapította azóta világszerte ismert üzletét, a magyar írók munkáinak kiadását ott kinn is folytatta, és akárhányszor puszta kegyeletből, meg a magyar ügy iránt való szeretetből bocsátotta közre írásaikat.

A szabadságharc után kezdődő korszakban Heckenast, Emich és Ráth Mór kerültek kiadóink élére. Róluk és hozzájuk való viszonyukról sokat tudnának mondani öregeink. Érdemes is lenne kifaggatni őket, és amennyire még lehetséges, összegyűjteni a kiadóikkal való érintkezés adatait. Ennek híján itt is csak következtetni lehet. Heckenast Gusztávnak rideg és kapzsi üzletember-híre maradt. Emich is kiváló üzleti érzékű kiadó volt, de az írókkal méltányosabban bánt. A három között Ráth Mór volt a gentleman-kiadó. Eötvös báró, Arany, Tompa, Vörösmarty, Gyulai, Toldy Ferenc műveit mind ő vitte a közönség elé. Ezek a férfiak barátságukra is méltatták a szokatlanul művelt és tájékozott kiadót. Ráth viszont tisztességesen honorálta íróit, nemcsak az elismerteket és ünnepelteket, de az ismeretleneket is.

Még egy elmúlt kiadó nevét érdemes a feledésből kimenteni: Abafi-Aigner Lajosét, aki az egész magyar könyvkiadóiparnak egyetlen idealistája volt, az egyetlen, ki teljes önzetlenséggel, sőt önfeláldozóan szolgálta a kultúrát. Két gyűjteményes vállalatának, a Magyar Könyvesháznak, meg a Nemzeti Könyvtárnak nagyon sok tanulságot köszönhetnek az akkori nemzedékek. Ezt a derék férfit, aki maga is kutató volt, maga is írt, lassanként fölemésztették vállalkozásai. Még sokan emlékezünk Városház-utcai üzletére, mely azután összezsugorodva a Haris-bazár egyik udvarában vonult meg. Aigner Lajos volt egyetlen tönkrement jelentősebb könyvkiadónk.

Azóta sokszor hallottuk a könyvkiadói panaszt, hogy a magyar közönség könyvet nem olvas, könyvet nem vásárol, hogy a könyvkiadóüzlet nálunk tisztára nyomorúság: de bukott könyvkiadót azóta sem láttunk.