Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám

Babits Mihály: Tudomány és művészet

Dienes Pálnak és Valériának

Ezeket a jegyzeteket egy művész írta, aki néha a tudományról álmodott.

1. Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamarái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye. Az élet friss szőlejéből pompás bort sajtolunk és hasznos ecetet: azokat hordjuk e végérhetetlen, homályos pincékbe.

2. Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt; mint csápja vajon? vagy parazitája? eszköze? vagy célja? Elképzelek egy párbeszédet Élet és Tudat közt.
 

Tudat:
 
Célod vagyok ó Élet! mert én élvezet vagyok és az élvezet öncél: az élvezet az egyetlen dolog, aminek nincs szüksége célra: önmagáért érdemes léteznie. És ha neked, Élet, lenned érdemes, neked is csak azért érdemes, hogy ilyen élvezetek, mint én vagyok, méhedből szülessenek.
 

Élet:
 
De nem vagy te mindig élvezet: gyakran fájdalom vagy.
 

Tudat:
 
Ismerted azt a férfiút, aki bölcsőmnél állt? ő jól ismert téged. Ő megmondta már ki legrégebben érzé fájdalmamat: meta gar te cai alges. terpetai nhr. Sokszor a búkkal is élvez az ember.
 

Élet:
 
Én vagyok a te célod ó Tudat! Művészeted az én szeretetemet fokozza, tudományod nem arra való-e, hogy az én fenntartásomat könnyítse? Csak akkor érsz valamit, ha belőlem merítesz; és amit belőlem merítesz, azt én visszakérem: engem gazdagítasz a kincseiddel. Ó te képzelődő!
 

Tudat:
 
A művészetről talán igazad van: a művészet talán soha sincs tisztán a művészetért, mindig egy kicsit érted; minden szépségével téged akar a művészet tűrhetővé tenni, te zsarnok. De a tudós nem született neked hízelegni; nem öltöztet téged a hazug szépség színeibe: nem inkább visszariaszt-e ő tőled, savanyúságával a borodból nyert ecetének? Ha neked is szolgál tán, azt csak mellékesen teszi; s a felfedező, akinek munkáját te hasznodra fordítottad, nem gondolt a te hasznodra munkája közben: hanem önzetlen kereste az összefüggések nagy szimmetriáját. Mi köze hozzád a matematikusnak, aki a lehetetlen geometriákat kutatja? Ő elmenekült tőled és a semmiből alkot magának világot. Az ő tornya nem a te városodat díszíti: kívül áll azon és a kövei sem a te bányáidból valók. Lehet, hogy kicsinyes hasznaidra felhasználod egykor a gondolatait; de csak úgy, mint a barbárok felhasználták hajdan a legszebb emlékek köveit, hogy meszet égessenek belőlük. A tudós távol tetőled, Élet művésznél művészebb, célja csak a saját célja, a saját kéje, mint Poincarč, a nagy tudós mondta; s művészben is csak az igaz művész, kinek csak ez a célja. A tudomány hasonlít a művészethez, mint ahogy a japánoknál a betűk is virágokhoz hasonlítanak.
 

Élet:
 
Tévedsz, ó Tudat, ha azt hiszed, hogy az élvezet öncél: inkább mindig eszköz és csalétek. Amint a szerelem kéje is az én csalétkem, mellyel csábítok gyenge asszonyt, embert, hogy kínnal szülve, gonddal nevelve, szüljön és neveljen és folytasson engem: úgy a tudás és művészet kéje csalétkem a kiválók számára, hogy a munka és alkotás kínjával engem fenntartani és gazdagítani segítsenek.
 

Tudat:
 
Mért van szükséged erre a csalétekre és mért akarsz te mindenképpen gazdagodni is? Mert érzed, hogy nem vagy elég magadnak, érzed, hogy célnak te sivár cél lennél. Mindig csak fenntartani akarod magadat; de érdemes-e valamit fenntartani csak hogy fennmaradjon; ha semmi más értelme, célja nincs? Ismét kérdem: lehet-e valami öncél, ha nem az élevezet? Az élvezet az egyetlen, ami önmagában találja létjogát.
 

Élet:
 
Én vagyok az élvezet, én magam.
 

Tudat:
 
Te vagy élvezet? Csupa kín, nyűg és fájdalom vagy: s gyötrő korlátaidból csak én tudok szabadságot nyitni. Csak nekem vannak tiszta örömeim; a te kéjeid sértik a szemlélőt, sorvasztják az élvezőt; a te virágaid kifelé tövist mutatnak, belül férget rejtenek.
 

Élet:
 
Meta gar te cai algesi terpetai anhr.
 

Tudat:
 
És ki teszi a fájdalmat élvezetté? Csak én értek ahhoz. Nélkülem kín a bú és a rútság; de jön az én művészetem s ím a bú egy gyönyörű új hanggá válik érzéseid nagy koncertjében; jön a tudományom s amitől azelőtt undorodtál, az most érdekel és nem gyötör. Csak én alkotok szépséget belőled, én rekonstruálom értelmes egésszé lázas, összefüggéstelen érzéseidet.
 

Élet:
 
Látod, mégis csak értem vagy te: hogy engem szépíts, hogy engem tégy elviselhetővé.
 

Tudat:
 
Nem úgy van: te vagy értem. Mert mire való volna a te sok kínod, a te sok ostobaságod, ha én nem volnék, aki azokat egy nagy szépség, egy nagy rend részeiként felhasználom. Nem te használsz fel engem, hanem én tégedet. Én adok értelmet neked s egy isten sem lett volna oly bolond, hogy téged így alkosson, ha nem épp így lehetnél legnagyobb szépséggé énbennem. Az istenek csak azért árnyékolták be örök fényüket e zavaros világgal, hogy tárgyául szolgálhasson az én nagy festményemnek, melynek művészet a neve, vagy legalább rajzomnak (mely a formáit mutatja színei nélkül): a tudománynak.

epeclwsanto o˘oleJron

anJrwpoiz, ina si cai essomenoisin aoidh.

Bajokat fontak nekünk, hogy legyen miről énekelnünk - mint az mondta, aki bölcsőmnél állt. Te csak az én témám vagy.
 

Élet:
 
Azt mondod, hogy te csinálsz belőlem szépséget és értelmes egészet. De mit nevezel te szépségnek és mit értelmesnek? Tudsz-e a szépre biztosabb meghatározást, minthogy az az, ami tetszik, ami hat, érzéseket kelt, reám hat, életet kelt. És tudsz-e az értelmesre (amit tudományod igazságnak nevez) más, jobb meghatározást, mint a Jamesét, hogy annak van értelme, amit ha igaznak elfogadsz, jobban boldogulsz bennem? Minden szépséged, minden igazságod mértéke én vagyok, célja is én vagyok, aminthogy forrása is én vagyok.
 

Tudat:
 
S ha én kételkednék, hogy bárcsak a forrása is te volnál?
 

Élet:
 
Nem tőlem kap-e a művészet minden érzést és képet, a tudomány minden fogalmat s adatot?
 

Tudat:
 
Ellenkezőleg: a nagy művészet új érzéseket akar kelteni, amilyeneket még te sohasem éreztél; új képeket tárni szemed elé, amilyenek benned még nem voltak. És nem tagadhatod, hogy kelt is benned új érzéseket és fest is beléd új képeket.
 

Élet:
 
A művészetről igazad lehet: a művészet mindig egy kicsit túltermés. A háládatlan gyermek, aki túl akart tenni szülőjén. De a tudomány rám szorul és ragaszkodik hozzám: ő az én ajándékaimból él és nem akar olyasmit alkotni, ami bennem nincsen.
 

Tudat:
 
A tudomány is túltesz terajtad. Bolyai megalkotta az abszolút geometriát, amely benned nincsen. De vajon csak a rendes geometria is megvan-e benned? Van-e benned csak egyetlen matematikai pont, matematikai vonal? Nem tett-e túl rajtad a tudomány, mikor ezeket a végtelenül finom dolgokat megalkotta? Beléd férhetnek-e ó te véges Élet, a végtelenség tornyosodó emeletei, melyeket Cantor szelleme felépített? S az egész fizika? Van-e benned csak egyetlen oly tiszta, komplikációktól ment történés is, mint aminőkkel a fizika játszik? S nem ilyen ideál felé törekszik-e minden tudomány? Nem annál inkább tudomány-e, mennél távolabb tudott már tőled szakadni, teremtve? S a legideálisabb a matematika.
 

Élet:
 
Úgy beszélsz, mint Ezópus rókája. Csak azért legideálisabb a tőlem elszakadott tudomány, mert engem még egy tudomány sem tudott felérni. Ha a konkrétumok: a fizika, biológia vagy épp a lélektan tudománnyá tudtak volna lenni, nem sokkal magasabb tudományok lennének-e a matematikánál? Ó bizony, inkább annál ideálisabb a tudomány, mennél több konkrétságot, mennél többet tud felfogni belőlem. S a kísérleti tudományokra, amelyek belém markolnak, már nem mondhatod, hogy velem meg nem elégednek.
 

Tudat:
 
Ha megelégednének veled, nem akarnának mindig újat tapasztalni és nem csinálnának kísérleteket. A tudományos kíváncsiság újat akar éppúgy, mint a művészet ... én vagyok az, aki sohasem elégszem meg veled.

3. Ebben a pillanatban az Életnek nevetnie kell és azt mondani:

- Ó Tudat, nem látod-e, hogy mi ketten voltaképp egyek vagyunk és én vagyok az, aki sohasem elégszem meg magammal?