Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám

Felvinczi Takács Zoltán: Négyen a nyolcak közül
Glosszák egy modern művészeti kiállításhoz

A művészetért folytatott nagy küzdelmünk legfontosabb haditette a primitívségben rejlő titokzatos erőforrások meghódítása volt. A művészi alkotás akkor nyújt élvezetet, mikor energiánk, vagyis egyéniségünk érzésének fokozását eredményezi.

A dolog természetében rejlik tehát, hogy a primitív formák benyomása közvetlenebb és mélyebb, mint azoké, melyeknél másodlagos zavaró reflexiók bástyázzák el idegzetünket az erősebb felindulások elől.

Intellektuális törekvéseink rendkívüli életképességének bizonyítékát látom abban, hogy ma már mindenben ezt a nagy közvetlenséget keressük. A gondolatok közlésében a telegramstílus, a társadalmi formákban a könnyedség és rövidség, építkezésünkben, használati tárgyaink szerkesztésében a lehető legnagyobb egyszerűség felel meg igényeinknek és ott is, ahol sokszorosan levezetett és erősen differenciált kultúránk legnagyobb rafináltságát érvényesítjük, mint pl. a modern színpad vagy tánc művészetében, az alaptéma megkapó egyszerűségében látjuk az igazi értéket.

A művészet a fizikai és szellemi életünket mozgató energiáknak bizonyos ritmikus formában való érzékeltetése. Az egyéniségek szerint más és más természetű ritmikus keresése gyakran meglepő eredményekhez juttat azoknál, kik új lehetőségeket kutatnak és amellett mondanivalójukban a lényegesre szorítkoznak. Magától kínálkozik itt fel a kérdés: szükséges-e valóban ez a redukció? Nem végez-e érdemesebb munkát az a művész, ki általánosan érthető nyelven akar beszélni, aki nem szorítkozik a puszta artisztikumra, hanem illusztratív mellékcélokat szolgál? A felelet igen egyszerű. A legáltalánosabb emberi szempontoknak éppen a legtisztább artisztikum felel meg legjobban, mert a művészi alkotásra hivatott embernél ez az energiaközlés legközvetlenebb és ennélfogva legtermészetesebb formája. Ezzel szemben a laikus gondolkozás létjogosultságára hivatkozni nem szabad. A művészet befogadása nagy és komoly készültség nélkül lehetetlen. A művészi energiaközléssel szemben mondhatni egész idegrendszerünket érzékennyé kell tennünk.

Aki pedig a művészi élvezet érzéki jellegének tudatára jutott az a primitív formát keresi és nem a benyomások sokaságára, hanem a hatás intenzitására vágyik. A természet jelenségeivel szemben válogatós lesz és csakhamar belátja, hogy azok csak nyers anyagot szolgáltathatnak a művészi alkotáshoz; az élet a maga zűrzavaros egészében semmitmondó; érdekes benne csak az, ami az alkotó egyéniségével összefügg s ennek a határa is folytonos változásnak van alávetve.

A művészi munka tulajdonképpen akkor volt igazán tiszta, mikor az ember, csak ösztönszerűleg díszített, lelkivilágának kaotikus hullámzásából fölmerült szín- és vonalritmusokkal, vagyis mikor még nem ábrázolt, tehát nem használt érzéseinek kifejezésére hasonlatokat. Most, mikor tudatosan akarjuk magunkévá tenni ennek a vulkanikus állapotnak izzó életműködését, újra a primitívségnél tartunk, hogy nagyobb érzékelhetőséggel nagyobb lendületet adhassunk azoknak az életnyilvánulásainknak, melyeket művészieknek nevezünk.

Magyarjaink egy része - kivált akiknek együttes kiállításával ezúttal foglalkozom - különös érzékenységet tanúsított az új primitívséggel szemben. Nem csuda. Hagyományok nem tehették elfogulttá. A mi művészetünkből hiányzott a fejlődés folytonossága, mert nem volt talaj, melybe életképes gyökeret verhetett volna. De minden jel arra vall, hogy most már elértük azt is és pl. a nyolcak ismert társaságának négy tagja, vendégszereplésre hívott művésztársukkal együtt, tekintélyes autochton értékeket tud már felmutatni. Azok, kik a társaság múlt évi kiállításán még Cézanne és Matisse, vagy a XV. és XVI. század olasz nagymestereinek nyomán jártak, ma már megtalálták az egyéniségükhöz vezető utat s nem egy helyen a szerencsés összhangot az érzés és a gondolat között.

Kiállításuk eleven, színes és meleg. Tartalmas, tanult és energikus emberek munkáiból áll, kik törekvésük alapját tekintve, egymáshoz illenek, mégis, temperamentumuk s kifejezési eszközeik sajátossága folytán, egymást érdekesen kiegészítő ellentéteket mutatnak.

Kisebb formai szempontokat véve alapul, egyrészt Fémes Beck Vilmos és Pór Bertalan, másrészt Berény Róbert és Tihanyi Lajos együtt említhetők. A két társulás közé helyezhetni Orbán Dezsőt, kit ezúttal merőben különböző feladatok foglalkoztattak.

A művészettörténeti értelemben vett primitívséghez Fémes Beck Vilmos áll legközelebb. Nála még világosan fölismerhetők az olasz reneszánsz-források, miknek felhasználását legkevésbé sem akarom megrovásként hangsúlyozni. Ellenkezőleg, rendkívül bájosnak tartom, hogy viszi be a művész Michelangelo utódainak dekadens formáiba Pisanello tavaszias vonalérzését. Nagyvonalúság és precíz formakeresés valami szokatlanul kellemes s amellett első pillanatra meggyőző artisztikummá egyesülnek Fémes Beck Vilmos alakjain.

Ezúttal kisplasztikájára gondolok s a Lechner-érem hátlapját s egy hasonló női alakkal díszített kisebb érmét látom magam előtt. A fél térdre hajló meztelen testek rajza gondos, sőt keresett, ami ebben az esetben - ékszer-jellegű kisplasztikáról lévén szó, helyénvaló. A törzs hatalmasan fejlett, mégis nőiesen puha. Kéz és láb feltűnően kicsi és finom szerkezetű. A gyomor artikulációiban s a lapockák közti mélyedésben megkapóan egyszerű és bölcsen alkalmazott hangsúlyok.

Egy álló női akton (bronz) egyiptomias merevséget érezni, ami szintén tudatos művészi számításra vezethető vissza. Fémes Beck formáit mindenütt különös gondozottság jellemzi. A kontemplatív értékelés kellemes érzése sugárzik belőlük, bizonyos naiv monumentalizmussal párosan. Ez utóbbi tulajdonság mozdulatokban gazdagabb alakjainak ad különös érdekességet. Ez kelti azt a jóleső szenzációt, amit érdekes ellentétek szerencsés egyensúlyozásakor mindig egyforma intenzitással érzünk.

A formák gondozottságának és nyugodt plasztikájának mesterségbeli titka is van. Jellegük egészen más volna, ha a művész nem helyezne oly nagy súlyt a cizellálásra. Ezáltal azonban eléri nemcsak azt a hatást, amit egyáltalában jó, ápolt testek ébresztenek, hanem - amint jeleztük is - formáinak szubjektív plasztikai értékelését igen kedvező világításban mutatja be.

Mondtam, hogy egyes kisebb ismertető jelek, a quattrocento és cinquecento formaérzéseire támaszkodás, megengedik azt, hogy Pór Bertalant a kisplasztikus Beckkel összehasonlítsuk. A két egyéniség azonban valójában a legnagyobb ellentéteket képviseli.

Pór a nyolcak társaságának most kiállító tagjai közt a legidősebb. Egyben a legszenvedélyebb temperamentum. Az út, amit pályája kezdetén választott, nem kedvezett hivatottságának. Most kiállított festményeiből romantikus, heroikus érzések sugárzanak s igazán lehetetlennek tartanók, ha nem volnának rá bizonyítékaink, hogy ez a nagy lendületekre hivatott ember valamikor a művészettörténet egyik legjózanabb alakjának, Velazqueznek hatása alá rendelte magát. Igazolására szolgálhat azonban a kezdő energikus és szimpatikus küzdelme a pozitív tudnivalókért, a rajzért, a paletta rejtelmeinek földerítéséért.

Legújabb képeiről azt olvasom le, hogy most lett igazán őszinte önmagához. Problemákat nem keres. Legfeljebb annyiban, amennyiben energiája bizonyos határozottság felé hajtja, ami egyrészt a színek redukciójában, másrészt hangsúlyozásukban érezhető. Kiállított képei különbözők. Gyors fejlődésben mutatják be a festőt és három csoportba rendezhetők. Egy nagyon szép álló női akt rajzában finom ritmusokat, színeiben érzelmes melegséget és világító erőt érzünk. Az önarcképek, különösen a félalakok, széles öszefoglalásokban közlik a festő energikus jellemző vonásait. Az arcképfestésnek ez a módja mutatja, hogy lehet kevéssel többet mondani, mint sokkal. Emellett különös ismertető jegyük, hogy nem szuggesztívek és ezzel éles világot vetnek alkotójukra, ki a határozott, súlyos nyomatékok embere.

A kompozíciók közül a Népopera faldíszének nagy kartonja nyitja meg a kronologikus sorrendet. Érdeme a nagy ritmus, a szimmetrikusan elrendezett tömegek szerves összefüggése és fölelevenítése. Hibája a kisebb dekoratív értékek mellőzése, a művészi matematika hiánya a formák belső rajzában.

Sokkal rokonszenvesebbek előttem a legújabb kompozíciók, melyeket a művész szintén falra szánt. Egész sereg rajz és három kisebb méretű festmény illusztrálja újabb érzéseit. A téma mindenütt hasonló. Heroikus tájképekben gigászi alakok. Nagy testük súlyos mozdulata ugyanazt az érzést kelti, mint a körülöttük égbe meredő fák nehéz lombozata. Emellett barátságos, napsugaras, friss növényzet, tiszta égbolt, itt-ott szelíden gomolygó felhőkkel. A secentóban született pastorale előkelő kihangzása. Az ízületek mozgásában bizonyos morbid érzékiség. - úgy van, ahogy mondják. Az egész élet állandó nagy fejlődés. A hanyatlásban már benne van az új lendület csírája. A dekadens formákból alkalomadtán éppoly erős inspiráció indulhat ki, mint a klasszikusakból.

Kevésbé temperamentumos, ellenben tudatosabban kereső művész Orbán Dezső. Figurális képei nemrégen még Matisse-jellegűek voltak. Nagy dekoratív vásznán most is érezhető egy és más a régi hatásból. A szelíden domborodó, egyszerű összefoglaló vonalak onnan származnak. Az alakok összeállítása viszont szigorúan klasszikus értelemben történt. Hogy a mozdulatokat megokoljuk, elég a nyilvánvaló, hibátlanul következetes dekoratív okoskodásra utalnunk. A tájképháttér is teljesen elvont s az alakoknak alájarendelt. A rajz mindenütt sematikus és amellett mégis közvetlen hatású. Az akademizmus felületmegfigyelésen alapuló, naiv formájával állunk itt is szemben. Az új emlékszerűség egyszerű reflexiókon alapuló, melegebb terméke ez a kép is. Ezen is érzik, mint több hasonlón, hogy olyan logikus folyamat eredménye, amelynek kiindulási pontja az impresszionizmus volt.

A tájképfestésnek egy másik fajtáját mutatja be Tihanyi Lajos. Nála a szerkezeti szempontok hangsúlyozása jellemző. Színei mélyek, sok helyt tüzesek és elevenek, de nem olyanok, hogy azoknak alapján a művészt koloristának lehessen nevezni. Legalább közönséges értelemben nem. A kisebb színértékek hiányát azonban nem érezzük, mert a kevésbé fontos kolorisztikus szempontok alárendelt szerepet játszanak a tónusok hőfokának hangsúlyozott megkülönböztetése mellett. Különös figyelmet érdemel Tihanyi tájképei közül egy szepességi motívum (hegyen átvezető út, kétoldalt fenyőfákkal), egy nagyobb hegyvölgyes táj és egy fasort ábrázoló kisebb olajfestmény. (A két utóbbi körtvélyesi részlet.)

A művész fő törekvése plasztikai, illetőleg térproblemák megoldására irányul. Mindkét irányban az egységesítés a fő cél. Könnyen átlátható a tendencia a képmásokon, elsősorban a nagyobb méretekben festett önarcképen és Schulz bécsi újságíró képmásán. A feladat ezekben aránylag szerény; nagy plasztikus érzések közlése és a formák egyéni alakulásának hangsúlyozása. Rá kell mutatnom itt a tudatos kihagyásokra is, melyeknek segítségével a fő értékek közlésének energiája fokozottan érzékelhetővé lett.

Tollrajzai még meztelenebbül mutatják be Tihanyinak e törekvését. Nagyrészük aktokról készült, mások tájképek benyomásainak feldolgozásai. Szándékosan kerülöm az ábrázolás szót, mert a művészi élmények kifejezésére csak szélesen összefoglaló irányvonalak szolgálnak. Ezek pedig a formák térfogatát és gravitását érzékeltetik s nem akarnak leíró jellegűek lenni. Meg kell jegyeznem azt is, hogy e törekvés a festett figurális kompozíciókban olyan útra vezetett, melyen véleményem szerint nem lehet már eredményt elérni. Zavarólag hatottak e képeknél bizonyos Greco-reminiszcenciák is. Másutt, hol a művész nem kanyarodott el annyira az iránytól, amit Cézanne mutatott, közvetlenebbül felfogható s ennél fogva artisztikusabb dolgokat produkált.

Nagymértékben éreztük Cézanne hatását a nyolcak múltévi kiállításakor Berény Róberten is. Mostani kollekiójának időrendben első darabjaiból sem hiányoznak itt-ott a régi érzések. Weiner Leo képmásán meg egy csendéleten még Cézanne inspirálta tónusok éreztetik a testek plasztikáját, de már ezeken is, különösen az utóbbin, feltűnő az új törekvés az összes képelemek ritmikus egyensúlyozására a térhatás egységesítése alapján. Berény ugyanis éppen annak a művészi kifejezési módnak tökéletesítésén fáradozik, amit a modern festői törekvések súlypontjának mondhatni. Kompozícióinak elemei erős, mély tüzű színek. A koloritot annyira elsőrendű tényezőnek tartja, hogy a festés technikai tökéletesítésére is vállalkozott. A festék, amit használ, saját találmánya.

Egy Golgota-jelenet illusztrálja legelőnyösebben művészi számításait. A képen különböző színfoltok uralkodnak. Intenzívebbek és élénkebbek a hangsúlyozott részeken, melegebbek, semlegesebbek és komplikáltabbak a háttérben. A súlypont a középen van, a keresztre feszített Krisztus alakján. Két karjának mozdulatát hangsúlyozzák a fény- és árnyéktömegeknek a végtagok folytatásaiként jelentkező határvonalai. Hasonló irányvonalak erősítik e mozgás hatását lent a kereszt tövénél. Lent a bal sarokban féltrédre roskadt meztelen női alak egyensúlyozza a főalakot, melyet élettelen súlya mélyen bezökkentett. Az ellentétek a részletekben is fölfedezhetők, egyrészről a női tagok puhaságán, másrészről a roncsolt aszketikus férfitest szikárságán. Színértékben, mozgásban megfelel a kettő egymásnak.

Az aktot, könnyen érthető okokból, a természet legartisztikusabb alkotásának tekinthetjük. Naturalisztikus ábrázolása az iskolázás legjobb módja, művészi értékeinek kivonatolása pedig az elképzelhető leghálásabb feladat. Egy falhoz támaszkodva álló, egy sötét harisnyás és egy fekvő női akt demonstrálja Berény mostani kollekciójában, hogyan lehet a természetadta formákból abszolút művészi értékeket levezetni. Ezek az extraktumok tollal készült vázlatok s csak irányvonalakat tartalmaznak. Olyanfélék ezek az irányvonalak is, amilyeneket Tihanyi rajzol, de szélesebbek, esszenciálisabbak, inkább a mozgást éreztetők. Főleg az első és harmadik helyen említett vázlat az, amely a formák gravitásának érzékeltetésével megfelelő testrészeink idegérzetét valóban fokozni tudja.

Az arcképek közül Ignotusé emelkedik ki, mint megragadó művészeti jelenség. A festmény egész szellemén érezhető, hogy Kokoschka inspirációja megtermékenyítőleg hatott a mi művészünk felfogására, a jó képmás azonban, még ha egészen sablonos, akkor is egyéni alkotás.

Az emberi fej az a művészeti motívum, amelyik legkevésbé igényel egyéni hozzájárulást. Az arcvonásokban lelhető fel az ember értelmi képe. A fej annyira abszolút emberi, hogy antropomorfizálására gondolni annyi volna, mint arra törekedni, hogy az aranyat aranyabbá tegyük. Az artisztikum növelése itt csak hangsúlyozás és kivonatolás által érhető el. Az Ignotus-arcképen a művészeti lehetőségek egyáltalában nem maradtak kihasználatlanul, de azért úgy érzem, hogy a festőnek több pszichológiai megfigyelése lehetett, mint amennyit artisztikusan fel tudott volna fogni. A kép azonban mégsem azt az embert ábrázolja, ki munka közben a művész előtt pózolt, hanem azt, ki a legmélyebb benyomások emlékeként gondolatban jelent meg előtte.

Ragaszkodom a paradox állításhoz, hogy ez az emlékezeti kép hitelesebb a legtárgyilagosabb delineációnál. A formák és színek egyszerű impresszión alapuló keresése, kivonatolása és hangsúlyozása nem vezethet akkora értékekhez, mint a különböző időben nyert benyomások összeegyeztetése. Az életet akkor ismerjük, ha már csírájában megfigyeltük. A formák szerkezetéről leolvasható fejlődésük folyamata is. Aki nem tudja rekonstruálni, felfogásában keresse a hibát. A művészi levezetésnek ez a problemája azt hiszem nem is oly komplikált, hogy ne kerülhessen hamarosan megoldásra.

A négy festő kiállításának rendkívül szenzációs iparművészeti kiegészítése is van. Berény Róbert nagyszerű hímzései láthatók itt, ugyanazok, amelyekről berlini kiállításuk alkalmából a Nyugat október 15-i számában írtam. Igyekeztem ott a legjellemzőbb darabokról lehetőleg eleven képet adni és, amennyire tehetségem engedte, feltárni e káprázatos festői dekorációk hatásának titkát. Nem térhetek vissza a mondottakhoz, jóllehet nagy élvezettel tudnék elidőzni újra e témánál. Csupán arra akarom ráterelni a figyelmet, ami e nagyigényű díszítésekben különösen kort jellemző.

Abszolút szín- és vonalritmusoknak nevezhetnők azt, amit a művész produkált. A természetből vett reminiszcenciák csak annyiban motiválják e merész fantázia szülte képeket, amennyiben a hatás elevenségének és mélységének fokozásához szükségesek. A kompozíciók értéke azonban mindenekelőtt az alapérzés meglepő kettősségéből magyarázható. A nagy temperamentum primitív kitörésének és az erősen differenciált kultúra komplikált érzéseinek együtthatásától kapjuk a legerősebb és egyben legtartósabb impulzust.

Kívánatos volna, hogy e szellemesen dekorált használati tárgyak mielőbb elterjedjenek szélesebb körben. Meggyőződésem mondja, hogy hatásukat sokhelyt éreznők, mert sok szunnyadó energiát tudnának felszabadítani.