Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Kaffka Margit: Mária évei

Kaffka Margit: Mária évei
Regény (II. folytatás.)
V.

Wien, augusztus 4.

Ez nem útinapló akar lenni.

Majd a Bädekerben aláhúzom a sorokat néhol és széljegyzeteket irkálok bele vasúton vagy múzeumban; ha lesz bennem annyi elevenség. Talán később, egyszer fogok én még pedánsan is utazni; ó, szép aggleányságom boldog éveiben. Csinos jövedelem; független, biztos mozgás és gyakorlottság, átszállók, bérkocsik, hotelek zűrzavara közt - finom bőrtáska, angol pléd, kifogástalan szoknyák és világos nyersselyem köpenyek a karcsún maradt alakon - emberies érdeklődések, nyitott szemek, ápolt kéz - fátylas és enyhült derű a kedélyen; és keresztanyaság az Ágnes húgom valamennyi gyermekénél, szóval némi műkedvelő családiság is ... Nini! Nem is olyan zord kilátások mához tizenöt esztendőre.

Egyelőre pedig hajszolt és szándékos, tévedező, tökéletlen mindez; ejh, hát törődöm én igazában városok nevezetességeivel, fontosak nekem a látnivalók önmagukért? Szegény bolond én, most megint szomorú, felemás, tévedt játékba kezdtem; útnak indulok, mint a kis Nielsfin az északi mesében, ki lábára húzta cipőnek, piros, meleg szívét.

Egy hónappal ezelőtt sok levelezőlapot kaptam; hegyek, paloták, hidak, tavak képeit, futtában írt, rövid nyájasságokat - és éreztem, tudtam, hogy együtt utaznak, ő és az asszony. És Vera nővérem olvasta is valami lapban azután, vagy társaságban hallotta ... A kártyákból tudom, merre jártak, hol pihentek meg; néhol még a hotelek címét is. És én most elindulok és egyedül leszek mindenütt, elhagyottan - és érezni akarom ezt. Azt hiszem, írni fogok ide néha a magányomról és magamról.

Milyen lassankint, az aggodalmával küszködve nyugodott bele anyácskám, szegény! Kereste az ürügyeket: »Ideges vagy most, fáradt!« - és nem merte kereken azt mondani ósdi, szigorú anya-módra az ő független, őszre már »nagykorú« lányának: »Nem eresztelek mellőlem, őrizni akarlak a szárnyam alatt, ágaskodó, nagy csirkém!« Nem akartam észrevenni. Kellett, hogy kiszabaduljak egy pár hétre a fulladt, szorongó közelségéből azoknak, akiket szeretve szeretek.

Ma először száll rám az este idegen nagyvárosban, idegen szavú, fajtájú nép közé veszejtve; és az elhagyottság e különös, izgató szorongása idáig a legnagyobb szenzációm. A hotelszoba négy fala, amiket sose láttam eddig és tán sose fogok; és ezerek hordták ide az életük átmeneti napjait, ügyes-bajos dolgot, betegséget, szerelmet, az útrakelés ezerszálú okát; és én itt vagyok elmondható ok nélkül - az én ezer közt is elkülönböző, bolond, oktalan okommal. Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem »ügy«-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol »más« vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan. Tán ennek a kíváncsisága hajtott leküzdhetetlen kényszerrel - egyedül lenni, önmagamba nézni. Most itt vagyok, este van és ha akarom, hosszan, zokogva sírhatok itt és senkit meg nem ijesztek; el is mehetnék egyedül, le az utcákra, ismeretlen veszélyekbe és senki se kérdezné, mit akarok? Ha meghalnék is itt ... meg se tudnák az éjjel!

Ma reggel érkeztem, lucskos szürke, hajnalon, álmosan, összetörve az úttól - és láttam egy pesties, lehangoló külvárosi utcát az első pillanatban s a pályaudvar előtt sivár és vizes téren búsfejű fiákkeres lovak álltak és áztak bamba tehetetlenségben - és minden tisztátalannak tűnt fel a kőszénporos és párás levegőn át ... Istenem, de hát mit vártam? Micsoda naivitás? A városok arca éppolyan semmitmondó így futtában, kívülről - mint embereké, akik szembekerülnek velünk a villamoskocsin fásultan és közömbösen és kiszállnak a szakasznál.
 

Wien, augusztus 6.
 

Negyedik emeleti ablakom a Ringre néz és odalenn most színház utáni élénkség, siető párok, maradozó társaságok, kocsik. Magasról olyan izgalmas, heves életnek tűnik ez, hogy szinte fájó; pedig onnét jövök, félórával ezelőtt sietve vágtam át az úton Lessing színházból jövet és közönségesnek, nagyhangúnak, profánnak tetszett minden elkapott szó, a langyos virágszag, a kései nyár ernyedtsége a szép, selyemköpenyeges asszonyokon; mindez a kifejezett, nyers hév és szándék ... Norát játszta egy vendégszereplő, berlini társulat - ugyanaz, amelyik a Seregély Pál darabját is megvette a télre. Figyeltem a színészeket és elosztottam köztük a »Histrio« szerepeit. Egy nyúlánk, szőke, sima gesztusú színészleány - ez lenne a hősnő majd, a fáradt és váró kastélyúrnő, Benigna, a fehér özvegy. De hisz annyira tudatos, elkülönzött az aprólékosságig és mégis fakó ... annyira német. Nem, nyilván kitűnő színésznő - de Benignát nem fogja tudni, e tűnődve okost, e látva magavesztettet, mindig szerelem-előttit és függetlent, pompás, idegen, hadverő vitézek ölelései között is - ezt a szent véletlen-asszonyt véletlen csókjai csodálkozásában ... Ha egyszer eljátszhatnám ... hányszor álmodom ... ezt, ezt az egy szerepet biztosan tudnám és mindentől különbözően!

Óh - csak még ez a hóbort hibázik nekem újra! ...

Ma már második este vacsoráztam egészen egyedül egy kis asztalnál odalenn a szálló restaurantjában. Mindig nagy gonddal öltözöm ehhez, a pincérek megkülönböztetőn szolgálnak ki és virágot tesznek az asztalomra. Mintha várnék valakire! Ha várnék! ... Néha biztosra veszem: így ülhetett nemrég Térey grófné őrá várva - az asszony, a szabad, bátor, előkelő, szép, talentumos ... ezzel a nyugodt fensőbbséggel szólt a hajlongó pincérhez - tán ilyes német kiejtéssel, mint a francia születésűek - nagyon udvariasan és szórakozott közönnyel és így húzgálta le lassan a kesztyűjét, így nyúlt karcsú, finom ujjakkal a virágok közé - a várás egyszerű biztosságával, derűsen és fel se rezzenve mosolygott elényújtva gyűrűs kezét, amikor megérkezett és alig érintve hajolt ajkával a fehér csuklóra. - Az övék minden harmónia ... minden.

Egy fiatal, osztrák tiszt ült ma is, mint tegnap a szemközti asztalnál; intelligens fejű, szögletes vonású szőke. Éreztem, hogy ma ő is vár valakit és ez furcsán lehangolt; tegnap egész estén engem figyelt nagyon kellemes diszkrécióval, szinte jólesőn. - Végre jött egy szép, piros, ősz hajú asszony, az anyja. Nagyon örültek egymásnak, bensőleg és vidáman beszélgettek és sokat, mint akik régen látták egymást. És egyszer észrevettem, hogy a fiú figyelmeztette rám az anyját; kis idő múlva megnézett, rokonszenvesen és érdeklődve. - Egy pohárka szamorodnit kóstolgattam és olyan furcsák jutottak eszembe. Hogy például ez a nagydarab katona is icipici, pufók pólyásbaba volt vagy huszonöt évvel ezelőtt, csak bámult és csámcsogott és az a szép, kerek asszony odaadta neki a fehér, erős mellét, akkor még virulót. - És mindenki, aki most itt ül az asztaloknál, ágál, beszél, udvarol - és mindnek volt külön gyermekkora, élettörténete, szerelmei, sorsa; a maga nemében mind egyetlen és nem ismétlődő az idők és életek végtelen sorában.

Gyorsan fizettem, amikor kész voltam; és feljövet elmentem az asztaluk mellett - természetesen nem nézve feléjük.

Tudom, hogy mindenki férjes asszonynak néz idegenben; pincér, szobalány így szólít. Vajon mit gondolnak felőlem? Most fel kellett jönnöm és lefeküdnöm, pedig odalenn tovább folytatja életét a város. Ha lemennék egyedül, ha kocsiba ülnék is ... hova, merre? Nézés, gondolat, szó, ami érintene - sértés lehetne csak. Asszonyvoltom a kiszolgáltatottság - valami rettentő kitakartság, amivel járunk-kelünk, amit sohasem felejtenek velünk szemben és mi magunk sem - edényei vagyunk valaminek, aminek szándéka, öröme, akarása nem a miénk. Csak a felelőssége, nyomorúsága.

Milyen csúnya gondolatok!

Ők ketten bizonyosan nem feküdtek még le ilyenkor. Vagy igen? ... A Rathauskeller után zenét hallgatni mentek vagy az aprószobás, japános kis művészkávéházba - asztalukhoz ült az a különös, lengyel festő, akit egy levelében említett - talán az itteni író, aki ismertetni szokta őt a feulletonjaiban. És az asszony trónolt köztük szépsége, rangja, tehetsége irigyelt ragyogásában - irigyeltetve a férfit, aki birtokolja őt büszkén és nyugodtan, mint életéhez tartozót. Aztán a kocsijukhoz mentek és tán még elhajtattak, végig az utcákon, ki a szabadba valamerre. Ők talán már nem is beszélgetnek sokat egymással - annyira egészen együtt vannak? Egy egészen egyszerű, kicsi kézszorítás, egy apró kézmozdulat, sóhaj; és mindent megértenek.

Bizonyos, hogy külön szobákat bérelnek útközben mindenütt; nem is egymásba nyílókat. Ők mesterei a szerelem őrizésének; próbált és okos, tán csöppet szomorú értők, akik tévelygéseken át jutottak el egymáshoz és egyek a finom és szelíd szándékosságban; megpihenni és megbecsülni! És bírnak tán soha el nem véteni egyetlen mozdulatot sem.

Lefekszem és végiggondolom ezt!
 

Wien, augusztus 7.
 

Holnap délben utazom tovább.

Ma, későn délelőtt a reggelinél megint láttam a fiatal katonát. Egész idő alatt figyelt engem értelmes, kíváncsi, meleg tekintettel. Később meggondolta, egy újságot kért és belebújt; kis időre én próbából felkeltem és egész halkan indultam. Megérezte és felütötte a fejét, utánam bámult, amíg tehette; szóval, nem is olvasott igazán az előbb.

Múzeumot jártam délelőtt; de ma sehogyse bírtam. Ebéd után Schönbrunnba mentem.

Seregély Pál nagyon szeretheti ezt a kertet; vagy kétszer is emlegette valamire hasonlatul e csonkított élet, e nyírott taxusfalak természetellenes, izgató szépségét, amint a nagyszerű és tág teret befogják; s a márványok különvaló, idegenszerű, kísértetien felcsendülő életét a zöld barlangok mélyén. Kivittem a balladáskönyvét és az egyik lányszobor alatt olvastam a Boldogasszonyt. Vajon szoktak ők olvasni együtt - tudja-e az asszony is könyv nélkül a verseit, megmutat-e mindent írás közben? - Vagy tán olyan embernek, mint ő, csakugyan nem ez kell az asszonytól? Támasz, erősség, inspiráció ... mire az neki így, közvetlenül; túl van ő már azon? Tán mese az egész, hogy asszony adhat valamit ebben a formában egy igazi talentumnak? Öltözzék pompásan, legyen tökéletes pillanatnyi ráérzésekben; teli valami kimondhatatlan, sosem említett, inkább negatív asszonyzsenialitással ...

De nincsenek-e vajon rettentő percei is; ki tudhatná azt? Fáradtság, kétkedés - a félelem, hogy most-most talán már terhére van egy kicsit és a férfi talán csak udvariaskodik? Vajon leszögezték, szóval elintézték-e már egymás közt ezeket a dolgokat és úgy szabadultak meg tőle? - Én bizonyosan nem bírnám el a lankadás perceit; nem tudnék okosan és elszántan bízni az új lendülésben! Történhet-e két ember között minden zavartalanul és összevágón?

Esteledett és akkor nagyon szép volt - ahogy megindultan és utat veszítve jártam a kert ismeretlen, gyönyörű távolságain. Vörhenyes fák, sárga fák a zöld közt - szokatlan és elbűvölő fényverődések a színes alkonyatban; a flamingók komolyan és graciózusan lebegtek rózsaszín nyakuk pompás vonalával és vékony lábuk alig látszva szinte elveszett alóluk. - Egy percben sikerült mindent feledve egészen, véglegesen csak szomorú lenni és fájni. Itt, ezek alatt a színszóró fák alatt, ahol alig jár ember - bizonyosan elfeledtek minden gondolatot, formát, óvatosságot; és hirtelen szorítással átfogta a derekát és hátra kényszerítette a gyönyörű fejét - hogy a száját érhesse heves, forró szája csókjával - és ez lehet mégis minden; és ők bízvást megnyugodhatnak egymásban, mert vannak ilyen perceik. Most látom a száját - lehunytan a szemét - az egész drága férfiarcot a vágy mindennél szebb, mély és fájdalmas elkomolyodásában ...

Holnap továbbutazom.
 

Drezda, augusztus 10.
 

A kedves, barna madonna; ez a legédesebb és legegyszerűbb minden világkincse között, amit ember alkotott. De hogy teli van itt vele minden kirakat, plakát, hirdetési oszlop, képes levelezőlap! S az utazók, akik körülülik elszánt áhitattal, némán; ahogy morcos feddéssel néznek egy fecsegő fiatal párra, ahogy titokban kihúzzák és megnézik az órájukat, akárcsak otthon, az anglikán templomukban.

Néhány kép, ami futtában megfogott - tonzurás papok mélyfekete csoportja heves és tömzsi gesztusokkal; Szent Sebestyén jelenetek, lázpiros ruhájú emberek feltörtetése ködkék oszlopok, lépcsők között ... párszor véletlenül megnéztem a festő nevét - azután már mindig. Cranach - az északi reneszánsz e biztos és nyugodt szándékolója, a protestáns főemberek barátja, udvari festő, polgármester, tekintélyes és népszerű polgár. Lám, egészen, egészen mást láttam bele én e lázas lebegésű ruhákba s az oszlopközök elvesző mélységeibe! - Ez tán csalódás. Hát ez lehet csak a művészet? És száz meg száz kép, átmeneti, futó, mégis fárasztón halmozódó benyomások és nincs vége és nem lehet abbahagyni.

Talán egyképpen lehetne. Olyannal járni itt, akinek ez élettartalma, mestersége, öröme - és akit nagyon szeretünk és akivel kinn, szabadban átpihentünk vagy átkocsiztunk egy napos délelőttöt és akkor pihenten, kellemes kedvben betér velünk ide, csak úgy - és minden vászon felragyog a múzeum homályában és minden alak felmozdul - és ő végigszalad velünk száz közt és egynél megállva azt mondja: »No, most nézd, kedves - ez egy Cranach!«

Ezeket azért gondolom most ilyen akarattal, mert Seregély Pál a festőasszonnyal utazott.
 

Berlin, augusztus 14.
 

Tegnap jártam abban a szép, kertes kis Künstlerhausban, ahol a múlt télen a Téreyné képei ki voltak állítva. Megkerítettem valahogy egy akkori katalógust, amiben van néhány fénykép-reprodukció; mert én még egyetlen dolgát sem láthattam. Enteriőrök, fő mindig az ablak, a fényforrás - aktok az elvékonyult felsőtest nekiszabaduló mozdulatával, egy csodálatos arcképtanulmány. Őt, úgy látszik, nem festette, vagy csak nem állítja ki; a katalógusban nincs említve.

És aztán belejöttem és képeket néztem estig szakadatlanul - régit és újat - ma délelőtt Böcklint, ámultan és felzaklatva és beleszédülve már - észre nem vett halálos idegkimerüléssel, míg egyszercsak forogni kezdett velem az egész, a szemem elé enyhítő sötétségek jöttek - és akkor egy teremszolga észrevette, udvariasan karonfogott és levegőre vitt. Tulajdonképp éhes és álmos lehettem - délután pihentem és fürdőt rendeltem és gazdag uzsonnát hozattam fel, kakaót, vajaskenyeret, banánt, szamócát.

Elképzelhetetlenül jólesett ma ez a sok, testies átengedés. Langyos, bő víz, amibe pazarlón öntöttem a levendulavizet, egy kedves szobalány, aki vetkőzni segített, odakészítette a bazén melletti kisasztalra a habos szamócát és egy szál orgonámat, amit két egész márkán vettem ma egy Friedrichstrasse-i kertésztől; de minden kellett ma és az is kellett, hogy lecsukja az ablaktáblákat fényes délután és felcsavarja a villanykörtéket a nagy, sötétsérga, sűrű ernyőkkel. Akkor halkan kiment, csodálkozás és tapintatlanság nélkül. Csend lett és zengő csattanás volt egy vízcsepp ütődése. Lehunytam a szemem és arra gondoltam: ha most nem itt volnék, hanem valahol nagyon-másutt és nem is tudnám, hogy hol vagyok - és a harmadik vagy negyedik szobában egy ismeretlen kéz Grieget játszana halkan.

És így, lehunyt szemmel azt mondhatnám magamnak, mindent elfelejtve: »Milyen jó nekem! - Itt van minden jóleső, minden felhangoló!« ... És az ő karjában lennék és akkor is csak ezt gondolnám. »Milyen jó, itt nála van a legjobb helyem nékem!« - És ez a gondolat volna a legjobb. »Ez a hivatásom, a meggyőződésem, őt szeretnem kellett és eljutottam hozzá!« ... De Vera magyarázgatta egyszer, hogy ez nem az igazi; hogy nem így kell várni és ünnepelni a pillanatokat. És úgy, ahogy ő magyarázza az asszonyi dolgokat ... nem, nem értem. »Hisz az agyvelőnk is a testünk!« - felelte. Természetesen! ... Hiszen az életem tele van vele, mindig rá gondolok, az egésznek végső értelme ő - és a legkülönb. De az, ami ölelés és csók után jön és úgy külön, önmagáért ... ej, az ilyesmi csak azután jön meg nyilván. A szívemig szalad a vér, ha egy hozzá hasonló eleven, vagy festett arc kerül szembe velem. - Vajon olyan asszony vagyok én, rendes, mint a többi? ... Már megint ez a félelmes, idegbajos gondolat! Hát mi közöm hozzá, hogy a többi milyen?

Csakugyan fáraszt az út és ez a sok városi zaj, kultúra, kép, színház. És van tíz napja, hogy alig szólok emberhez a legszükségesebben kívül. Holnap Svájc felé megyek; a múzeumjárással végeztem, hál'istennek!
 

Interlacken, augusztus 17.
 

A hotelszobám erkélye az Aar-ra nyílik. Zúg és zuhog és él alattam a víz, szikrázik és felcsap fehéren minden új pillanatban újra; és mindig, éjszaka is, ha alszom és tavaly ilyenkor, életem bármelyik percében vagy a születésem előtt; és a halálom után és mindig, folyton kezdődik és múlik egy nagyszerűn mozgalmas kis dráma; száz és száz fehéren ragyogó csepp felszökkenik versengőn - magasra nyúlik, mint tündéries karok esdeklése; egy megszikrázik a csúcson és zuhan, széttörik, lesüllyed mélyre. Így szállt és hullt a víztajték akkor is, amikor ők jártak itten.

Este van, feketén kísértő hegyárnyékok összébb sereglenek, egymás mögé zsúfolódnak, mintha rá akarnának rontani a völgyre, vagy csak jobban ügyelni, fenyegetni. A csúcsokon a turista-állomások előtt csillagnál erősebb fényt sugároz le egy-egy reflektor. És zúgnak és csörögnek örök, altató ritmussal az örök vizek; elevenek, jeges mezőkről jövő friss, üde vándorok. És messze, apró malmok meg fűrészgépek lapátjai ütődnek még a kései órában - sűrű, monoton, mormogó ritmussal. Milyen csodálatos levegő ez!

Hát ha most itt volna mellettem! ... Ebben az éjszakában, itt az erkélyen - és erre a ritmusra lüktetne bennünk minden - és így a kényszerítő szerelem szavai. »Drága, édes - legédesebb - fehérem, jóm - szeretlek, akarlak, az enyém vagy! ...« Szeretnék itt állni vele egy ölelkezésben hajnalig, mint Izolda a hajósátor előtt. Igen ... és aztán? Ővele bizonnyal semmi sem undorító, ő úgy tudná, hogy észre sem venném azt, ami benne idegen lehet és groteszk. De hát miért az? - Ó, de hisz nem is fontos, hisz az csak szimbólum kell, hogy legyen; egy a szónál erősebb kijelentése ennek: »Szeretlek, szeretlek!« És én tudnám, hogy szeret. És ami történik két ember közt így, azt halálos komoly drámává szenteli az asszony számára az életkockázat és mindennek kockázata.

Vajon ültek így együtt valaha az Aar-t hallgatva és az éjszakát? Vajon gondolt-e rám csak egyszer is komolyan és gyöngéden olyankor?

Miért nem születik gyermeke Térey grófnénak? Tán nem akarja? Hogy lehet nem akarni, hogyha szereti őt?

Néha úgy érzem, a karom le hagynám vágatni annak a kedvéért, akit szeretek és a két szemem ... és akármit. Hogyne tenném meg akkor azt is, ha ő akarja, ha neki az fontos, ha boldogítom egy percre vagy csak szolgálatára lehetek.

... Milyen különös, hogy most ez jutott eszembe! Egyszer régen, az internátusban így hajoltam ki éjjel az ablakon - tavaszi, furcsa éjszakán a friss lombú térre - tán az illatában volt valami hasonló a mostanihoz! Egy zongoraszobában volt az; és valami ilyenre gondoltam, mint most, de nem ilyen szándékosan és kifejezetten - és lehunytam a szemem. Akkor lövést hallottam egészen közelről és alattam a téren - beljebb egy kicsit - egy férfi hanyatt esett egy padon. Láttam, vagy csak képzeltem, hogy a halántékán csurog a vér. A karja lecsüngött. Egy rendőr szaladt az utca felől, megnézte föléhajolva és hosszan sípolt - és messziről felelt rá a másik.

Mennyire emlékszem erre. A tavaszi bokroknak egy kicsit ilyen szaga volt.
 

Brienz, aug. 20.
 

»Hotel du Lac« - mondtam az este a hajó-hordárnak és levétettem a kosaraim a másik szálló kocsijáról, ahová felrakta. Tisztán emlékeztem; ők itt laktak. És ma, hogy a szobaleány lehozta utánam a teraszra a vendégkönyvet, kikerestem belőle a két nevet: Paul v. Seregély - Gräfin Erna Térey.

Olyan különös, zavaró és idegenszerű ez. Írott nyomukra leltem és ez most már nem képzelődés, önkínzó, érdekes, konok álom; ez már egyszerű bizonyosság. Itt laktak, itt ültek a tóra nyíló nagy teraszon, a bő, németes reggelinél; szemközt a gyönyörű, kedves, kerek vízzel és a hirtelen záródó hegykulisszákkal. Mosolyogtak a reggeli verőfényben, beszéltek is erről-arról, ettek, számlákat intéztek. Igen, útközben annyi profán dolgot kell lebonyolítani. - És élet közben? ...

A kétágyas szobákba valami zavart, reggelies szégyenkezéssel pillantok be a folyosóról. Úgy laktak vajon? Itt minden olyan nyílt, bizalmas és egyszerű! Az ágyruha friss, tiszta, üdeszagú, mint a hegyi levegő itt; de az enyémen átható, finom asszonyparfüm érzett; túl mosáson, friss vasaláson; belevette magát; tán valami szép kis francia dáma csipkéinek, a lágy és rossz kis asszonytestnek itthagyott emléke. Istenem, hányan, de hányan szerettek, öleltek már itt; és évről évre ez eldugott, kedves, derűs schalet-ek, facifrás szobáiban, a tiszta, kacagó svájci nyarakon át. És hányan gondolhatták, szegény, magános kóborlók ugyanazt, amit én tegnapelőtt odaát Interlackenben, az Aar fölötti erkélyen; »Ha itt volna, ha itt történne velem valami szép és egész életdolog!« És senki sem tud, lám, annál fontosabbat, teljesebbet kigondolni. »Ó, élet ünnepélyessége! ..." mondjuk esengve - és hát ennyi az egész: két meleg ajak és az este káprázata, hogy rászedjen.

De hisz én a kijózanodás fanyar ízét érzem ma; mint valami igazi vétek után; vagy igazi nászútról visszafordulóban!

Pedig Brienz a világ legkedvesebb faluja. Mennyi faragott fakanál, diótörő meg medvés papírvágó; és mennyi szép piros, virgonc, életerős kisgyerek! Ha valaha gyermekem születne, itt szeretném nevelni kétéves koráig legalább, ezen a pompás tejen, vajon. Kacagni való, borzasztó furcsa, hogy én most erre gondoltam. Pedig hát miért is ne tulajdonképpen? ...
 

Luzern, aug. 23.
 

A pénzem fogyóban, és ez itt, éppen itt váratlanul elszomorító. Árván és kedvetlenül gunnyasztani a parti gesztenye-fasorban, útszéli padon; egy másodrendű szállóban, rosszul töltött éjszaka fáradságával, és előttem korzózik a gazdagok világa, szép, fehér ruhák, csipkekalapok s a férfiak világos panamái, halványszínű turistaruhái a tarka, angol nyakkendőkkel. Egyszerre annyira kívül érzem magam mindenen, ami jobb, magasabb rendű élet - egyszerre kellemetlen fennhéjázást, léhaságot, buta részvétlenséget látott ezeknek az idegeneknek minden kacajában, összetartozó, társas vidámságukban, mely mindenki mást - (engem?!) - kizár a körükből - egyszerre lázad és gyülölködik az érzésem és kínlódom e borzasztó kötöttségen; hogy most, bármennyire akarnám is, nem költözhetném át egy drága, kitűnő hotelbe, nem rendelhetnék fürdőt és finom vacsorát, nem ülhetnék kocsiba, nem vásárolhatnék magamnak és a húgomnak a gyönyörű ametisztekből és achátokból, amik nem is túl drágák, égetett-ezüst foglalatban és ragyog a szépségüktől minden kirakat ...

Furcsa, hogy keserves kedvemben most, tán most először jut eszembe egy otthoni jóbarátom, Apostol tanár, mert egyszer nagyon okosan fejtegette nekem az osztályérzések lélektanát. Na, hiszen egyéb sem hibáznék nekem még, mint ilyen tömegérzésekre ismerés magamban. Nincs nekem úgy külön is elég zűrzavarom?

Milyen pompás dolog egy ilyen fehér autó - Istenem!
 

Lindau, aug. 25.
 

Korán hajnalban szálltam ki és délután továbbmegyek. Most már közelebb visz óráról órára a vonat - hazafelé.

Reggel félnégy. A szürkületben üresen, magányosan kong a lépés szűk és ódon utcák kockakövén; olyan kihaltak a csendben most, mintha a régi, középkori lakóik dermedve aludnának az árkádos házakban; kifelé görbülő, zömök pillérek és hasas rácsú ablakok mögött. A sarkon valami ó-zsidó felírás egy parányi, csukott bolt fölött ... A lépéseim zaja visszacseng? ... Nem, mások járnak ott, korai emberek a szomszéd utcán! Most kilép a sarkon egy társaság, két fehér ruhás, fehér cipős leány, egy mama, egy gavallér. Búcsúznak; az egyik húga lehet az ifjúnak, de a másiknak, aki elválik az anyjával, rejtve és tartósan megszorítja a kezét. Odébb a másik utcaközben is fellibeg egy fehér ruha - álomruha - bál, nyári bál volt az éjszaka Lindauban! És azt a kézszorítást csak én láttam; vadidegen lélek ebben a hajnalban - és egyetértőn és gyöngéden gondolok rájuk, mintha már öreg volnék és asszony volnék és túl a magam életén, mindenen. Nem is olyan rossz ez!
 

Salzburg, aug. 28.
 

Még egy elszánás; egy délutánt itt! És ma utolszor alszom idegen vendéglői ágyban; most már egyfolytában megyek hazáig.

És indultam előírásosan az idegenforgalmi iroda várostérképei, plakátjai után. Át a kis folyón; fogaskerekűn fel a várba; szegődtem az angolok csordája után, hallgattam a vezető daráló mondókáit. »Leonhard érsek hálószobája - a híres, gót cserépkályha - a répás címer meséje - Szent Ruppert városalapító a sótartóval ...« És börtönök a föld alatt, kinzókamara, rostély, feszítőkerék. És olyan hitetlen szívvel állok előtte ezen a profán és fáradt napon. Hátha csak kulissza mindez! - ilyest éreztem egészen oktalanul. Vagy ha igaz is - hány ezren megbámulták már azóta - lecsudálkozták róla a századok hamvát, a friss megilletődést.

... Szép, kedves, kies város - egy ősrégi orgona játszott egy korált odafenn, aztán a harangjáték egy ócska, szürke templomtoronyban. Milyen furcsa lehet itt születni, felnőni, hivatalt viselni - és meghalni is itten!

Jó lesz már otthon az ágyamban! Az idegen párnáktól, ha frissen húzottak is, mindig irtózom egy kicsit!
 

VI.
 

Hosszú, hosszú hónapok múlva, egy téli estén akadt kezébe ez a kis füzet. Erőt vett magán és végigolvasta - ahogy már régideje nem - és a lámpafénybe nézett soká, ölbe ejtett, tétlen kezekkel.

Most küszködve akart egészen visszakapcsolódni gondolatban a félévvel ezelőtti magához. »Egységet, egységet az életbe, valami teljeset és egészen kitöltőt!« - ezt akarta volt mindig, öntudatlanul is kereste - és hát itt tartana már? Hogy a dolgok halványulnak és lassan csúsznak odébb - semmi okért. Csak mert az idő jár.

Ijedezőn és hitetlenül gondolt rá régen néha: hogy lenne az, ha egyszer megváltoznék a kapcsolatuk Seregély Pállal, ha nem jelentené azt neki többé, amit eddig? ... Igen, hisz a levelezésük hangja nem is lett más külsőleg; akkor, a találkozásuk után a férfi melegen és hálásan írt és tele volt apró figyelmekkel iránta, csakúgy, mint azelőtt. De ő - (most már érezte) valami nagy változást várt attól a lépéstől, be nem vallottan valami bensőbb közeledést - bizony, a csodát talán!

A férfinak egy kedves kíváncsisága elégült ki; a dolog finomságában és különösségében tetszelgett is egy kicsit; hálásan, hogy nem járt durva kiábrándulással ez a kis kaland, mint rendesen az ilyen irodalmi ismeretségek. És aztán nyájasan, csöppet meghatottan kezdett napirendre térni fölötte. Látta, hogy itt egy kifinomult, kissé felcsigázott lélek álmodozásainak lett ürügye a véletlen révén; de komolyan vette érte a felelősséget; ami annyit jelentett, hogy szépen bánt vele és egy kevésnyire erőt vett hódító férfihajlamán. Önmaga előtt lovagi gesztussal maradt meg »csak jóbarát«-nak; tán méginkább apáskodott, mint azelőtt; észre sem véve, hogy bizonyos szempontok miatt őneki is így kényelmesebb. És hát az egész dolog ... készen volt már most. Hová fejlődhetett volna tovább? Ritkábban váltottak levelet és keresettebb modorban; anélkül, hogy akarták volna.

»Hátha egyszerűen már kiadta egymásnak itt mindkettőnk azt, ami egymás számára valamit jelenthetett? ... töprengett a leány és még mindig szenvedett az ilyen gondolatoknál. Azelőtt, gyönyörű és szomorú álmodozásaiban néha elszánta magát: hát jó, neki csak ennyi jutott, hát beéri az élete annyivel; ez méltó dolog legalább! Az a fontos, hogy őmaga szerethet. És a szerelem nem is kell, hogy történés, kölcsönösség, kapcsolat legyen; ez lényegében érzés és ilyenül zavartalan lehet és legalább megőrizhető ... De nem őrizhető meg! Igen, ha két ember csupán egymással szemben állana és hatna; de keresztül-kasul találkozón és ellenkezőn száz más erő jön: hangulat, zavaró benyomás, idegen vágy és akarat. És sohasem tudhatjuk a másik félről, nem jött-e annál közbe valami végleg eltérítő. Lám, Seregély Pál ismerte és szerette Térey grófnét már akkor, amikor vele (hiába, mégiscsak a férfi játszós, érdeklődő módján) levelezni kezdett! ... Mennyire semmit sem jelentett ő annak az embernek, akire az élete három fiatal évét elvesztegette; »száz feleségnél hívebben« - ahogy akkoriban bús tetszelgéssel mondogatta magának! - De hátha még koldusabb lenne az élete e nélkül az ábránd nélkül?

Lám, ezeket a furcsa, áthevült, beszámíthatatlan dolgokat a múlt nyáron irkálta csak! »Mennyire tudtam volna akkor szeretni, ölelni valakit!« - gondolta hirtelen és szinte átborzongott. Egyszerre olyasmit érzett, hogy méltatlanság esett vele; valami nagy, vétkes kárba veszejtés. És eddig ismeretlen szégyenkezés fogta el. - »Annyira véletlene az életnek, hogy nem engem szeret szerelemmel!« biztatta magát sietve; de az érzése mégis kudarcnak jegyezte ezt most már és sérelemnek. Az alázat és odaadás valahogyan fölemésztődött benne észre sem vett átmenettel. Mindaz, amit titokban sokra tartott és hitt magában; finnyás kis lelki páváskodása és gőgje, mit egy időre elaltatott ez a légies szenvedély, most feltámadt lázadón. »Mégiscsak az történt, hogy nem kellettem neki! Nagylelkű hősködés ürügyével - egyszerűen csak nem akart elfogadni engem! Lám, egyetlen férfit éreztem méltónak az életben és annak nem voltam elég jó! Mit érek akkor? Még arra sem érdemesített, hogy összetörjön, hogy játsszék velem és kegyetlenül elhagyjon és eldobjon; és elintézze legalább az életemet!« Ilyenekkel gyötörte magát.

Így, minden átmenet nélkül már sokszor támadt rá egy-egy percben valami heves, szinte haragos kijózanulás; hogy szinte nem ismert magára és kutatta, honnét, mióta? Valami kívüle eső ok? ... És szántszándékkal gondolt azokra a férfiakra - kettőre is - akikkel most többször volt együtt; mert az élet és a haladó napok véletlen logikája váratlanul és önkényesen összehozta velük. De nem, ezek ... semmi! És még nem merte végiggondolni azt, ami tán az igazság: hogy egészen egyszerűen, olyan ok nélkül, ahogy támadt, elmúlóban van itt egy szerelem. Egy ideges, kicsit mesterkedő, parfümös-levegő szerelem, félig internátus-ízű még; és éppen mert nem volt eseménye, emléke, valósága - úgy esik szét most eléretten, mint a pitypangvirág kaszatjai a szélben.

Most, ebben a zavart és végletes, kiábrándulással teli órában elővette a Seregély utolsó levelét. Ó, igen - csupa életfáradtság, csupa lehangolás minden sora. Ahogy hírül adja - szinte már kellemetlen cinizmussal -, hogy a »hivatalos« irodalmi társaságok miképp ünnepelték a »Histrio« kétes színpadi sikere után. - »Valami unott pangás van itt most mindenen - írja - valami nagy eltelés a közéletben. A mi évtizedünk talán már kiélte magát. Én érzem, hogy vannak új utak, de semmi sem késztet a küzdelemre. Minden nemzedék csak önmagáért élhet és munkálhat és ha annyit-amennyit elért, alázattal kell bevonulnia az arrivéek valamelyik hízlalójába, a népszerűségbe vagy az akadémiába - és másnak hagyni a keresés drága hevét, a küzdés narkotikumát. Rekonstruálódni, ha lehetne is még ... ehhez új izgatószerek kellenének, friss lendítés valahonnét és minden vonalon ... De tőlünk telhetőn nagy lenni nem mindig egy azzal; némi ízléssel élni a belső morált illetőleg is, más szóval: emberségesen. És mindenki a maga módján oldja meg a konfliktusait ...« És így tovább. Elértette - tán a levelénél is jobban azt, hogy a dátum három hónappal azelőtti és azóta nem írt egyebet, mint képeskártyát megint valahonnét. - Igen, új izgatószer, új lendítés ... új asszony is! És ő gyáva és kényelmes, ... vagy tisztességes.

Visszarakta a levelét a többihez és rázárta a skatulyát. Azelőtt soká keresgélt és babrált mindig a régibbek közt is és századszor elolvasta őket; most annál az időszaknál tartott, amikor fájnak az emlékek már, mert a dolgok összehullását, minden jelentőségek lezüllését éreztetik ijesztőn.

Sietve állt fel, ide-oda rakosgatott a kedves, csinos szobában. »Szelídke örömek, igen!« - gondolta egy kis csendes gúnnyal és legyintett. Az elmúlt őszön előbbre jutott fizetésben és jóleső kis fellélegzés járt evvel, most látta csak, mennyire. Nagyobb lakást vehettek, utcára nyílót; elkülönözöttebb, tágas szoba jutott neki és minden hónap elején vásárolt valami kellemes, jóleső holmit, szőnyeget, függönyt, apróságot. Többet költhetett ruhára is és lassankint, eleinte félénken, kezdett eltérni az eddigi, mindig Ágnesével egyforma szabású, puritán, fiatallányos holmiktól, az örök fehér blúzoktól sötétkék szoknyával. Ági most már teljesen a vőlegénye hatása alatt állt ilyen kicsi dolgokban is és az anyjuk mostanában - néha gyöngélkedőn - mindinkább elveszítette magát az új alakulások közt. Mária egy egészen pongyolaszerű, világoszöld, selyem otthoni ruhát rendelt, Recamiére-szabásút, kivágással a nyaknál; és izgalmakat okozott neki a saját merészsége.

Bizonnyal az Ágnes mátkasága változtatta meg egészben a helyzetet. A két fiatal együtt ült délutánokhosszat, mindig egyforma bensőségével és tisztaságával az ő nagy, kész szerelmüknek; néha úgy látszott, szinte belenyugodva már az idő telésébe fölöttük; legalább nem küzdve túlságosan a lassan haladó kibontakozásért. Úgy volt, hogy Baldóczy az élelmezéshez kerül és akkor a jóval kevesebb kauciót előteremti valahogyan; de sok formaság volt odáig is és bizonytalan, hosszú várás. De Ágnes boldognak látszott így. Tizennyolc éves, telő szépségén nem hagyott nyomot semmi epekedés; úgy állt szemben az életével, mint valami lehető legjobban elintézett, szép és illendő bizonyossággal. Az odaadó és szeretett asszony nyugalma volt e csókkal is alig érintett fiatal szűz lényén; és ha együtt voltak, nem is jövőn tervezgettek; inkább a mának, a jelennek apró kedvességeit, tarka kis búját-baját beszélték ízessé egymással. - A délután hosszú óráira Mária rendesen átengedte a szobáját nekik, hogy a félig nyitott ajtó mögött zavartalanul lehessenek; bár magában egy kissé áldozatnak érezte ezt a kényelmetlenséget. Ám idegenekkel, sőt az anyjukkal szemben is pártfogó szolidaritással állt mellettük, gyöngéden és tapintattal fedezte a dolgukat és a leendő sógoráról mindig őszinte becsüléssel szólt. »Láthatod, Ági egészen a te lányod, anyus! Csak terád hasonlít, hál'istennek!« mondogatta sokszor engesztelő hízelkedéssel.

Ő maga örült, hogy e farsangra a bálozástól szabadult végre. Érezte, hogy az emberek - a lányos mamák elsősorban - kezdik azok közé sorozni, akik »lemaradtak« a versenyről minden különösebb ok és történet nélkül - kezdenek megfeledkezni róla, ahogy elkerül a szemvonulatukból. És lassankint, nagyon óvatos meréssel eleinte - megpróbált élni ennek az előnyeivel. Az első esztendőkben annyira alkalmazkodó volt, hogy a megnyert közvélemény számlájára tán kicsit szabadabban mozoghat már; időbe fog telni, míg ezt majd észreveszik és botránkozzák megint. A múlt nyári utazása volt az első ilyen kísérlet; azontúl már önmagát is meglepte, hogy hozza magával egyik dolog a másikat. Otthon fiatalasszonyos szabású pongyolákat viselt és délutánra fésültette magát, mint a gazdag, főutcai zsidónék; és egy-két férfiismerőst - félig nyitott ajtó mögött - a szobájában fogadott, sőt hat óra tájban bevitette kettőjüknek a teát.

Apostol tanár volt az egyik jóbarát, aki csaknem szabályos időközökben, pontosan és láthatólag szívesen felkereste. Érezni lehetett, hogy csak a formaságok tartják vissza, különben még sokkal gyakrabban jönne.

Volt néhány közös és kedves beszédtárgyuk. A fiatal férfi alig volt másfél évvel idősebb nála és az egyetemi éveit ő is intézetszerű együttlétben, kollégiumban töltötte. Ezek az emlékek mindkettőjüket érdekelték némileg hasonló, mégis annyira másszínű voltukkal.

Véletlenül - a tanár komoly hite szerint legalább - csupa jelentékeny és igazán tehetséges egyetemi generáció volt a vele egyívású. Lelkes és termékeny éra; valami erős, szinte vallásos hév járta át a fiatal lelkeket, akik társai, barátai voltak. Mária ámulva gondolta el, hogy lám ugyanaz az »Irodalmi Csoport«, a papirosélmények és filológiai elmélyedések milyen másképp hatnak férfi-ifjakra! Nem fülltek össze, mint őbennük, a lekötött szerelmi élet valami örökké fenyegető helyzeti energiájává; hanem fölös tevésvágyba, néha oktalan, de heves ambíciókba forrtak. Csaknem mindegyik doktorjelölt írónak készült ott és próbálkozott; sokszor idegenből felszedett, összeolvasott, alig ellenőrizhető hatásokkal, gyanúsan tudatos módszerekkel »képezték« magukat arra, amiben ifjúi, túlzó lendülettel Új-Magyarország kezdeteit, mindennel összefüggő, mindenre előkészítő, szinte üdvözítő faktort láttak. Egy minden felmozdulásában literátus nemzet szegény ifjai voltak, a »szók« népének buzgó hegedős-inasai; tele várással és hittel és őszintén Jánosoknak tartva magukat egy közeledő, nagy, sorsszerű zseni sarui megoldására. - És diplomával a kezében legtöbbjük ott nyomorgott, másolt, privát-órázott ma is a fővárosban, apró zugkávéházak asztalai mellett élesztve és szítva szép lidérctüzüket, bolond és megható várásban; hogy ha valami jönni fog, kéznél legyenek. Apostol Sándor volt az egyetlen köztük, aki rendes, vidéki állásra pályázott; az egyetlen, akinek a sok tudása, alázatos odaadása nem termett meg akár csak valami szűkös határú, finom és kevéssé termékeny írói készséget sem. Tán éppen a túlságos áhitat gátolta, hogy áldozni merjen az oltárnál; ottmaradt, kalaplevéve a templom ajtajában.

- Érdekes tulajdonképp - tűnődött Mária és oldalt könyökölve ringált a hintaszékben - lássa, szinte érthetetlen, hogy maga sohasem ír egy sort sem. Kész volnék meggyanúsítani, hogy csak titokban flörtöl a múzsával.

- Egészen nyugodt lehet! - felelte a kellemes, kicsit félénk vagy fáradt mosolyával. - Nem - én vagyok az olvasó. Olyan is kell, hogy legyen itt-ott elvétve vagy egy!

- Igazi olvasó zseni - kedveskedett a leány. - Jószemű, ízléses és önzetlen. Mennyi odaadás van a maga érdeklődésében a volt társai munkája iránt, például, hogy néha még rám is elragad belőle.

- Kertelni akar, kisasszonyom, mert látta, hogy paksamétával jöttem megint. Semmi sem menti meg; kijelenthetem. Meg fog hallgatni egy új embert!

Mária kicsit tüntető kíváncsisággal bontogatta a papírcsomót.

- Persze, olvassunk hamar! Új ember? Ismeri személyesen?

- Ó, tréfáltam csak; nem sürgős! - vonult vissza érzékenykedőn, mintha csakugyan őmagáról volna szó. - Majd később esetleg, vagy máskor!

És csak új kérlelésre, sürgetésre vette elő mégis a kéziratot, gyöngéden teregetve szedte számba a gyűrt lapokat és hozzáfogott. Halkan és kellemesen olvasott, valami diszkrét, monoton zeneiséggel, ízlésesen és mérsékelten, szinte a teaasztalhoz mérve a lírai átengedés fokát. Mária nagyon méltányolta az intelligenciát ebben. Néha beszéltek róla, hogy az újfajta vers, ha meglesz, új elmondóművészetet, modern recitativót is kell, hogy teremtsen majd.

Apostol a lámpa ernyője alá hajolt kicsit gyönge, csiptető-üveges szemével, halvány homlokával; és formás alsó ajka kielevenült a ritkás, finom szálú, szőke bajuszka alatt. A papír kicsit remegve zizegett eres, fehér kezében és a leány tekintete ezen a kézen nyugodott legszívesebben. »Lám, a művelt ember keze, a könyvolvasó emberé; az Európa-honos, a szobalakó finom és fáradt keze!« gondolta messze eljáró gondolattal; de aztán nagyon igyekezett figyelni a versek minden sorára.

Félre ne érts!
Csak úgy teszek, lásd, mint nagyocska gyerek,
Ki elfogódva néz ki a havas éjbe,
Ha Jézusfa kedves csengői révlenek.
Bár sejti jól:
Már nem neki szól.
- Hogy igazi angyal jár
Úgyse hiszi már ...
Fényszóró, drága füst,
Festékarany, papírezüst.
Mert tudja már: elmarad tőle,
Kinőtt belőle!

Mégis - ne félts!
Követelésem nékem már nincsen
Az életen
És úgy veszem;
Mi még adódhat: ajándék minden;
És semmitse vesztek.
Olyan véletlen, olyan szándéktalan,
Oly igénytelen, oly holnaptalan,
Olyan egyszerű dolog,
Hogy talán szeretlek! ...

Felfigyelt a leányra és várta a megjegyzését. Szerette és nagyra becsülte benne a tartózkodást, a lassabban-melegülést új dolgok iránt; és nem is tudva miért, fontosnak érezte, hogy meghódítsa valaminek, amit ő már elfogadott.

- Még! - kérte Mária és előbbre hajolt.

»Ime, az én testem!« - harsan a húsvét-ige
»Vegyétek és egyétek!«
- Egy lépést se tettem az Asszony felé
Bennem fult minden kincses, vad vétek
Vétetlen vétek, temetetlen halott.
- Dühödt hiéna ma ez a sikoltó, nagy tavasz!
Vonít a szélbe, rámcsap, szétszaggat. Meghalok!

- Ez ... nem lehet! - rezzent előbbre a leány egy ámult, türelmetlen mozdulattal.

- De nem ám! Mert ezt másik fiú írta; ó, egy egészen másféle fiú. Csak próbálni akartam!

- Hát ne tréfáljon - kérem. Attól az elsőtől, ha szabadna még valamit!

Szót fogadott. Széles és fáradt ütemű sorok rezegtek el hosszan, maradozón megint; lankadt és homályos szólamai a rezignációnak, mely retteg a felmozdulástól és önmagát becézi féltőn. Mária halkan, önkéntelen zümmögte utána a sorokat.

- »Csak így - mint lágy estén vágytalan ágynak,

Lassankint levetkőzni a halálnak!« ...

- Mit szól hozzá, kisasszonyom? - kérdezte Apostol - és a szemüveg alól kérdő és szelíden diadalmas mosollyal nézett rá.

- Azt hiszem - tétovázott a leány - talán ez is azok közül való, akiket így neveztünk a múltkor: elaprózók. Engem szomorít, mert arra gondolok, hogy ha tehetségem volna a versíráshoz, én is ilyen formákat csinálnék ... Ej, mindez nem fontos, ugye? Hiszen élveztük! ... Kérem csak egy percre - ezt itt!

Most már ő kezdte olvasni - gyönyörű beszédhangján - valami mindennél bensőbb, intuitív megértéssel; érezve és érzést játszva egyszerre:

A szivemen át, - és minden sziveken
Már csörtet az uj vers, uj szenvedelem,
Vasszárnyakon is jár, kereken, síneken,
Harcos, eleven, idegen szerelem, -
Oly messze neked, - oly súlyos nekem:
Az életigen ...

És egyszerre elernyedt, lehullt a hangja; megzavarodva tette le a papírt. Észrevette, hogy a fiatal férfi ellágyult ámulással hallgatja a hangja zenéjét, hogy szívéig meghatva nézi, gyöngén rózsaszínűre vált arccal. Idegeskedve érezte meg ennek a kényelmetlenségét s a perc kicsit édeskés hangulatát. Már tudta, hogy gyöngéd személyeskedés van az egészben; Apostol sokszor célzott a Mária - szerinte - végsőkig rezignált lelkiállapotára és magyarázgatta a gyógyulás módjait. Az újféle költők szólásmódján »a Csüggedés Leányá«-nak nevezte őt ...

És neki e percben egyszerre oly idegennek, furcsának tetszett az egész. Ez az ember és ő ... és idegenféle versek közöttük; hangfogóul. Miért, mi értelme? Szinte gyerekesnek látta ezt a nagy közvetettséget benne; a dilettáns vak bizalmát a »kötött szó« erejében; a csaknem nőies másodlagosságát e nagy és folytonos befogadóképességben és elfogult lelkesedésben.

»Mennyi líra jön majd - gondolta kijózanultan - ha ezekből csakugyan lesz valami! Micsoda fulladásig-kibeszélés, milyen kiteregetés, mutogatása a vérrel-aláfutott sebeknek, minden silányságnak, betegségnek, tapadósságnak! Ezek egyre magukat kiáltozzák!« ... És erőlködve hozta eszébe a Seregély-balladák jégkristály-embereit, a nagyszerű pogányokat, a kevésvonalú női sziluettek egyszerűségét s az imponáló, elegáns, úri elvonulást idegen, költött fejek és életek költött nyomorúságai mögé. Ott van az egészség és minden, ami egy vele: morál, harmónia, fegyelmezettség, forma. Mindaz, ami őbelőle magából is hiányzik és azért hatott rá olyan biztonságosan és jólesőn. Nem, az nem volt véletlen; tán élete egyetlen törvényszerűsége volt. »Némi ízléssel élni a belső morált illetőleg; más szóval: emberségesen!« - jutott eszébe nagyon élénken és a lét minden heroizmusának a gyökerét vélte érezni ebben szimbólummá hűsítve.

- Elgondolkozott! Hova? Nagyon messzire?

- Nem is tudom - igazán!

- Akarja, hogy olvassunk még?

- Most talán ... egy kis teát, ha nincs ellenére! Jó? Behívom Ágneskét is - Zoltán már elment.

- - - - - - - - - -

A másik jóbarátja, a »blazírt Szentandrássy« ritkábban járt el hozzá és mindig váratlanul.

Az új főispánnal egyidőben, karácsonytájt került a vármegyéhez; Pestről küldték le, Ugocsában valami birtoka volt még - mindenképp átmeneti állomásnak nézte ezt a várost; nem értette, nem is akarta - egy kis fanyar nosztalgiával, de azért fesztelenül és függetlenül élt itt idegen volta minden előnyét kiélvezve ebben. És mindenféle hírek keltek szárnyra felőle; hogy valami titokzatos családi bonyodalmak miatt sohasem lehet házasodnia - hogy fényes karrier vár rá - hogy asszonyhistória volt az oka ennek a küldetésnek - meg gyógyíthatatlan idegbetegség, meg amerikai párbaj - minden olcsó fantasztikum végigbujkált a Fáber Editkék és Selymes Ilonkák nehézkes képzeletén. Végül belefáradtak, lemondtak róla és békén hagyták - egy idegen régióbeli lénynek kijáró tisztelettel és bizonytalan ellenszenvvel - mely a »blazírt« titulusban minden ötletességét kiadta. A fiatal főispáni titkár pedig mégis elég jóízlésűen tudott egyszerű és mértékletes maradni bizonyos - félig rákényszerített - gesztusaiban a lanyha fölénynek és közömbösségnek. Igen jószabású, kicsit hanyag és többnyire világos ruhákban járt-kelt; a tiszti kaszinó különszobájában étkezett, sokszor látták bérkocsiba vetve magát végigrobogni a Fő utcán; a szezonban a színésznőkkel barátkozott egy kicsit és támlásszéket bérelt az első sorban; némelyek szerint egy nagyon elegáns kis zsidó doktornéval liesonja volt egy ideig és látták felsurranni az asszonyt a korzó szürkületi órájában néha a lakásához vivő lépcsőn.

Laszlovszky Máriával valami korcsolyaünnepen ismerkedtek össze és bár palástoltan, de gyors ösztönnel megérezte mindegyikük, hogy a lány furcsán elkülönözött helyzete a társasággal szemben mennyire megkönnyíti a további érintkezésüket. - Oly kifejezetten könnyed és természetes volt a meghívás és az ellátogatás, mintha csak hangsúlyozni akarták volna, hogy itt két ember áll egymással szemben felül és kívül minden kisvárosi feszélyezettségen. Hogy ez ... valahogyan nem a »lányos ház«-nak szóló, felelősséges és félremagyarázható »vizit« - hanem kettejük független és jóleső szórakozása. Szentandrássynak váratlanul kellemes volt a leány lénye; a disztingvált levegő, mely körülvette az otthonában - érdekes, mindennapiatlan szépségét egyre jelentősebbnek érezte, minél inkább kárbaveszettnek itten. Részvét, kíváncsiság és sok apró meglepődés keverte a furcsa kellemes izgalmat, amit vele szemben érzett.

- Olyan maga, mintha valami gyönyörűszép, tüzes virágot fátyol alatt növesztenének elejétől fogva! Az embernek - nem értem miért - folyton az jár az eszébe: »Milyen lett volna?«

- Szóval ... hogy valahol valami hiba történt? - kérdezte a leány és a kis kacérkodásnak szánt pillantása eltévedt valami bizonytalan gondolaton.

- Nem tudom. Dehogy ... akkor minden hiba volna, ami nem közönséges. De mégis; kell valahol, valamiféle miliőnek lenni, ahová maga zavartalanul odaillik.

- Erről ne beszéljünk, ezen túlvagyok már! Inkább valamibe beléveszejteni magam, belemúlni - tán valami nagy, általános dologba, amiben az ember mindenkivel együtt van. Az pihentető volna ... azt hiszem.

A férfin meglátszott, hogy kényelmetlen neki most a gondolat új és homályos volta. Kényszerülve ment bele.

- Mi lehetne az? Most nem olyan világot élünk! Minden szerte van és mindenki a maga kénye-kedvére fejlődik. Tudja, ez tetszik nekem igazság szerint! Nem is vágynék valami csorda-időszakban csorda-buzdulással vágtatni neki a szegény, egyetlenegy, rossz fejemmel valaminek, amiről száz év múlva kisül, hogy szamárság volt.

- Az ember kevésbé érezné az életét és a halálát. Ez a fő, nem az, hogy amiért él-hal, a dolog mit ér! Nézze, van egy jóbarátom, egy itteni, gimnáziumi tanár; talán már emlegettem. Annak például minden gondolata és minden idegszála tele van egy új és jobb Magyarország ideáival. Hogy is mondjam; kicsit zavaros! Újforma versekért hevül, amiket nem ő írt, egyet sem; új elvek diadalán reménykedik, bár semmi része bennük és változásokon, amik őneki magának semmi hasznot sem fognak hozni. És ez elfoglalja és eligazítja az életét itt. Én belül, magamban furcsállom néha, pedig a jobb énem azt mondja, hogy ő emberebb valaki.

- ... És mindennél emberebb - és én már nem is furcsállom, hogy például maga most itt okos és kitűnő dolgokat papolt bizonyosan, Mária; és én egy szavát se értettem, mert hirtelen valami piros ködeső szállt a gondolataimra és a száját úgy láttam, mint valami különélő, meleg, édes állatot; egy vonagló kis kígyót ... Nna! Most elmegyek, kedves Mária!

- Így siet? - ártatlankodott a leány.

- Üdvözlöm a kitűnő professzort, de meggyanúsítom. Ő se jobb nálam, csak tetszetősebb burokba rejtegeti. Idejár magához és este van, mint most és maga ebben a pillangós, bő, fekete selyemben ... hát verset olvas magának a teához és szociológiát vagy mit ad elő. - Jaj, ne haragudjék, ez a férfiállat rossz kis féltékenysége bennem! Hanem most komolyan mondom, Mária - higgye el, nincs egyéb, mint ez és ez van mindennek az alján és minden csak ürügy erre, vers, muzsika, szép szó. Mind e körül táncol az ember és hogy táncol, hogy illegeti magát! Kész kacagás lehet valahonnét a Szaturnuszról vagy másmilyen csillagrul nézve.

- Hát jó estét, Szentandrássy! - nyújtotta felé Mária szépen ápolt karcsú, meleg kezét. Úgy akart tenni, mintha haragudna kicsit, mintha feszélyezné az ilyen beszéd; de csak a forma kedvéért. A kezét akarva bennhagyta egy ideig a férfi tenyerében: és az észrevette és elfogadta, hogy ez akarva van.

Mikor elment, úgy maradt ülve egy ideig és elgondolkozott felőle. Különös, hogy szívesen veszi, majdnem szerencsének és megtisztelésnek ezt a barátságot! Holmi társaságos hóbortoktól mégsem volna hát ment egészen? Ez az ember csakugyan az osztályán kívülállónak érzi és kezeli őt, azért szabadabb beszédű vele szemben? A túlzott tisztelete néha nem szintúgy leereszkedő ajándék-e? De hisz az itteni »társaság«-gal semmi közösséget nem vállal, az alispánékhoz meg az ezredesékhez jár mindössze. Hát ezért imponál? ... Nem, valami van rajta; a sokkal kisebb műveltségével is valahogy szabadabb, közvetlenebb, lendülőbb tud lenni ez a »blazírt« a másiknál. És a külseje is ... Egyszer a párizsiakról olvasta, hogy sokezer évesek a mozdulataik; talán ez az; valami veleszületett! ... Vagy csak mert egyszerű, nem palástolt és nem fárasztó módon, friss és hanyag, szokatlan metaforákban foglalkozik az ő nőies értékeivel!

Nem volna-e mégis okosabb, ha nem szoktatta volna el az édesanyját, hogy ott üljön mellettük a varrásával, ha fiatalember van nála? Apostollal szemben sose jutott ez eszébe; sem az, hogy ravaszdian igyekezzék úgy elfogadtatni övéivel az ismeretséget, mintha a »házasulandó« jószándékú és megtisztelő közeledése volna ... Ej, rettenetes, hogy ilyeneken kell töprenkednie! Mennyire ide van már kötve ehhez a fészekhez, menthetetlenül; lám, mégis hozzányomorodott, hiába volt a küzdelem!

Nagyon egyedül ült ilyenkor és lassankint, oktalanul fanyar kedvbe hangolta magát; semmi vágya nem volt felkelni, megindulni, tenni valamit. - Egyszer aztán kulcs fordult a külső zárban, anyja jött haza a jegyesekkel, Baldóczy kardja megcsörrent, Ági kacagott halkan valamin; kigyúlt a lámpa az ebédlőben odaát és az ajtófüggöny résén látni lehetett a fehér blúzos friss alakot, ahogy dalolva jön-megy a terítés körül simán fésült haja szőke ragyogásával. Sült gesztenyét hozhattak a vacsorához és beérkezett az illata. Mindez jó volt.

- Máriánk egymaga ül itthon? - hallotta a leendő sógor hangos szavát - és hogy nem mindjárt feleltek neki.

... És így múltak a hetek, így tavaszodott is és úgy volt, hogy majd megint nyár lesz és új szezon és újra minden elülről.

- Meg kell fulladni itt! - mondta Szentandrássy egy fuvalmas, enyhe szürkületben. Szinte mozdulatlanul ültek egy ideig, a nyitott ablak csipkefüggönyét belibegtette a szél, a férfi cigarettája gyorsan, hevesen hunyt és parázslott - aztán hirtelen, izzó piros ívet festve repült a kályhaajtó vastálcája felé.

- Ó, bocsánat! Nem, itt lehetetlen az életet még csak átgunnyasztani is. Én már nem győzöm türelemmel, Mária!

- Mi történt magával? Sohase beszélt így?

- Igen, fel se vettem; úgy alvajárok át, gondoltam, ezen az időn, ezen a rettenetes fészken, bugrisvilágon, a vármegyéjükön, a telitalpú ludakon, akik itt asszonyok; gondoltam, el se ér hozzám. De most őrülten a hátamba van az egész, teli vagyok csömörrel, utálattal. Mit akarnak velem? Itt felejtenek? A választásokig ... nem, odáig nem tudok várni. Ma megírtam az onklinak, ha tavaszra el nem igazodik az ügyem a minisztériumban, itthagyom az egész közéletet, mindent. Pedig akkor kire marad a ferdült nyakú Bozóky leány a kétszázezer forintjával?

- Lássa, lássa! Jó lesz meggondolni, bizony!

- Hogy bír mosolyogni, hogy van kedve csúfolódni velem és finom lenni és különb lenni - mondja? Mi lesz már a maga életével is?

- Semmi?

- Ne ...! Vár valamit, számít valamire?

- Nem akarom, hogy ma gondolkoztasson! Semmi!

- Igen, ez furcsa, látja; hogy máskor maga gondolkoztat engem. Nem maga beszélt a télen valami kiútról, menekülésről; persze, valami nagy ideálra gondolt, szent harcra, emberiségre ... maga szegény! Pedig lehet felejtéses, nagyszerű időket élni csak egyszerűen örömmel is, mámorral, muzsikával, sok lámpafénnyel, sok ember zsongásával, úttal, látvánnyal, mindenféle szépséggel. De nem itt, nem így!

- Én már mindent végiggondoltam!

- És mire jött rá.

- Semmire! - Tán mindennel elkészültem úgy elgondolásban; néha olyan fáradtnak látom magam és megijedek tőle, hogy egyszer, valamikor majd mégis cselekedni kell ... Jaj, ma különösen ne bántson!

- Mi baja, kedves Mária? Miért nem mond el mindent, mindig nekem? ... Amit a napok hoznak? ...

- Gondolom, négy hete volt itt utolszor! - felelte a leány, de nevetett hozzá csendesen.

- Tudom, hogy magának is vannak napjai, amikor torkig van és azt hiszi, nem bírja. És leány és gyönyörű, lélekveszejtőn hatásos; és itt ül és délelőtt a leckéire szalad ... Ki különb itt magánál, ma folyton ez jár az eszembe? Ahogy maga lendíti a karját, ahogy féloldalt hajlik a szép, finom szoborfeje, elkígyóz remegve a szája egy olyan sírhatnámos mosolygáson; több van egy mozdulatában, mint amennyiről álmodni merhetnének ezek a lánycsirkék meg hivatalnok-ficsúrok. Hát akkor ...

- Én nem állok a versenyben. Miért beszél ilyeneket? ... kérdezte Mária egyszerre különösen elfulladt hanggal, mely nem azt mondta, amit a szavai. - Mert ő sem a szavakat hallotta és ítélte ez egyszer, e félig közhelyes válogatatlan összevisszaságot; a férfi fulladozó, küszködő heve hevítette forróvá a levegőt feje körül.

Hagyta, hogy csókjaival a keze fejére boruljon, hogy lassan elébe csússzék a földre és térdére tegye a fejét. »Ezt most hagyni kell - akarom!« - gondolta határozatlan rémülettel és lehunyta a szemét. Legbensőbb énje lesben állt a pillanat fölött hűvös kíváncsisággal: mi fog most következni? - Meg kellene próbálni a maga-felejtést; nem tudni ... valami jó, langyos szédület jön és áthullámlik a gondolkodás gyötrelmén és minden megáll ... de ezt akarni kell, próbálgatni ...

A következő pillanatban szilaj, esztelen rémülettel lökte maga elé védőn a két karját. A férfi forró arcába esett az ütés, hogy felhördült a homályban, de keze ujjai görcsös kapkodással keresték még vakon az iménti mozdulat gyönyörűségét. »Pfuj!« - sziszegett a leány hangja izzón a beteges utálattól. Kiszökkent végre, reszkető dereka szilaj hátraívelésével; nekiszaladt a szoba homályának valami ismerős bútor bástyája mögé. Egymás felé lihegtek egy percig izgultan kutatva egymás árnyékba takart vonalait, mozdulatát - mint két viaskodó állat ... Nem, a férfi nem üldözte tovább; félkarja bizonytalanul keresett valami támaszt és végigtörült kendővel a homlokán. Még mereven állt és küszködő lélegzettel szavakat keresett. Valami maró, fagyos és finom, nagyszerű sértés ... ha eszébe jutott volna most a bosszú és megalázás e bestiális percében! ... De nem tudott szólni, abbahagyta; a halk, rövid kacaja is olyan idegenül hangzott még. Az ajtóhoz hátrált; némán, gúnyosan, mélyen meghajolt és hirtelen kifordult.

... És Mária tudta, hogy az anyja az ablaknál ül most odaát; a varrást ölébe ejtette már, a gyér utcát szemléli és álmodozik tán régi dolgok felől lámpagyújtásig és nem is sejti a nesztelen, gonosz tusát, ami mellette folyt ... Hallotta, amint a vendég halkan elköszön. »Ó, ezer bocsánat, nem láttam meg mindjárt a homályban!« - leplezi zavarát; és udvariaskodnak, búcsúznak ... milyen rettenetes távolságban őtőle.

Már nyugodtan ült, kezére támasztva a homlokát. Gyorsan lecsillapodva örülni próbált a menekülésnek. De hát veszélyben volt? Valami hideg zavarodottság maradt benne és egy érthetetlen érzés, hogy nem is tudott volna másképp tenni, akaratlan volt ez így, ijesztően ösztönös. »Hát ez sem, ez sem!« - suttogta, már énje ismeretlen rugói közt keresgélve vaktában ...

- Igaz, Mária! - fogadta Ágnes hetek múlva, mikor délben hazajött. - Itt ez a névjegy, búcsúvizit - Szentandrássy adta le, miután látott bennünket anyussal a Fő utcán. Úgy látszik, csakugyan elhelyezték.

Később, ebéd után, mikor egymás mellé feküdtek egy kis szendergésre a Mária széles díványán, félig álmos hangon felemlegette újra.

- Tudod, Máriácska (de nehogy megharagudj! Nem fogsz? Ígéred?) - tudod én egy kicsit nem bánom, hogy eltűnik a színtérről ez a titkár. Képzeld - annyit hallgattam miatta Zoltántól! Hogy ez nincs rendjén, hogy ez nem korrekt dolog, hogy ő már a családja nőtagjának tekint téged is és mint tiszt, felelős esetleg az ügyeidért ... ilyeneket zúgott a fülembe mindig és egyszer majdnem összevesztünk, mert azt kívánta, hogy szóljak neked és én nem akartam.

Elhallgatott egy időre. Mária nem felelt.

... És tudod, ha jól meggondoljuk, Zolinak igaza is van ilyen formaságos dolgokban. Úgy értem - ezt ő mégis jobban érti férfi létére, ugye - és minekünk csakugyan ő az egyedüli védőnk; neked is olyan, mint egy fiútestvér, ugye?

- Természetesen! - felelt Mária kurtán, de olyan hangon, hogy a húga nem merte folytatni.

(Folyt. köv.)