Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd

Tóth Wanda: Köd
IV.

És azután szemben állottak egymással.

A férfi pilláit lehunyva sajátságosan fáradt és kijózanodott tekintetű szemeire és sima, egészen szabálytalan arca fakó volt, míg kis izmos, különösen kékes körmű kezével átfogta az ő ujjait. Különben teljesen uralkodott magán, annyira, hogy Márta nem is tudta eltalálni mi lehet az oka találkozásuknak.

- Hallottam, hogy itt van - mondta alig észrevehető hangsúllyal - és örülök, hogy üdvözölhetem.

Sajátos zengzetesen és tökéletes könnyűséggel beszélt. Szót sem az ő hívásáról, ami végleg zavarba hozta, különösen, hogy nem érezte előre találkozásukat, s sehogyan sem készült elő rá. Érezte, hogy e jó nevelésű magabírás által fölébe kerekedik, folyékony és nyílt beszédével csak annál biztosabban rejti el magát előle. A férfi tovább beszélt a váratlanul szép őszi napokról, a közelgő télről, mely már őt is sürgeti, hogy végre elhatározza, hogyan tölti el.

Mit akart ezzel? Olyan tárgyilagosan beszélt határozatlanságáról, hogy már semmi bizalmas hang sem érzett rajta. Úgy látszott, ezt a magyarázatot tartja készen az emberek számára, kik eléggé intelligensek észrevenni lénye titkait. Gyöngéd és egészen kimerült alakja különösen vonzó volt e percben a számára, mintha saját maga kettőzöttsége lett volna. Szinte durvaságnak tetszett valóságos célokkal hozzája tolakodni, de meg kellett kísérelni, nem várhat, míg az élet közelebb viszi, vagy mint már annyiszor, hullámain elmossa őket egymástól. Egymás mellett viszi, mentek kissé fölhevülten a beszédtől s ahogy közelebb érezte, hirtelen megkérdezte:

- Megkapta a levelemet?

Riadtan hallgatott el, észrevéve végzetes ügyetlenségét. A másik szeme megvillogott egy pillanatra, s a hűvösen elhúzott keskeny ajka szorosan csukódott össze. A szája kifejezéstelen volt, mint egy fiatal leányé s még a furcsa foghéjak sem tudták elrontani, egész arcában különben is volt valami idegenszerűség.

- Nem kellett volna róla beszélnem - mormogta zavarodottan.

A másik feléje fordult, mintegy kihívva vakító napfényt, mely végig siklott most faragott mozdulatlanságú arcán, s nem tudott semmit sem elárulni. Aztán sajátságosan távoli és kemény hangon felelte:

- Igen ...

És úgy lett, hogy ezentúl együtt menjenek.

- - - - - - - -

Most látta csak, hogy ha időt enged a hosszú utat egymáshoz megkeresni, minden másképp lehetett volna ... nagyon is szép. Miért hitte akkor, hogy már egy percig se tud várni, mikor a végén csak vár az ember és még hogyan?

...Hiszen még el sem gondolta komolyan az együttélést férfival, annál kevésbé az ő viszonyuk lehetőségeit. Aztán mindjárt eleinte, mikor ő örömmel hogy végre a hétköznapi élet rendes kívánalmaihoz igazodhatik, egy mindenképpen megfelelő mátkaság rendes szokásait bevásárlásokkal, látogatásokkal követni akarta, egyre magán érezte a férfi gúnyos tekintetét. Tehát, úgy látszik, nem tetszett a viselkedése - istenem, mutatta volna mit akar, szívesen járt volna a kedvében, hiszen úgyis csak másokat utánzott, bár kellemes biztonságérzetében mondainebb kedve volt, mint valaha. A férfi nem kritizálta, csak egyszerűen nem kísérte el, úgy hogy röstellnie kellett magányosságát és belátnia, hogy viszonyuk szokatlannak tűnik, annál inkább, mert nem is viselkedett megszokott vőlegénymódra és oly tiszteletteljesen bánt vele, hogy a végén egyszerűen hidegségnek tűnt. S ha este együtt ültek és semmi érdeklődést nem mutatott a kelengye körüli fáradozásaink, sem közös jövőjük iránt, kényszerűségből, régi szokásuk szerint egyikük valami érdekes témát vetett fel, Ide-oda forgatták, fújták a csillogó szappanbuborékot, belemelegedtek a beszédbe jóleső magamegfeledkezéssel tartózkodásukról az intellektuális örömben, hogy sikerül mindig valami újat, helyeset és meglepőt mondani. Néha rémülten gondolt rá elalvás előtt, hogy beszédjében szinte leplezetlenül állt előtte. Hiszen amit mondott, nem is volt mindig igaz, minden órában rája alkalmazható, távolról sem olyan érzésben az ember, mint gúnyos értelme mutatni szeretné ... és főleg nem volt okos dolog ilyesmiről már most a vőlegényével beszélni. Nem tetszett volna neki? Nem mutatta, semmiben sem jöttek még közelebb egymáshoz. Lassan el-elhagyták bár a könnyed, társaságbeli hangot, melyben olyan ügyesek voltak: de még eszükbe sem jutott, hogy tegezhetnék egymást

- Kedvetlennek látszik - merte végre kérdezni. - Miért nem beszél róla?

- Ne haragudjon érte. Talán nem vagyok férjnek való, mert amilyen szívesen osztom meg örömömet, gondjaimról, ha vannak, ne tudok beszélni. Talán azért voltam magányos mindig.

Márta torkát összeszorították a könnyek, miknek szabad folyást engedni még sohasem volt eléggé biztos és eléggé boldog.

- Miért nem vagyunk őszinték? Ne hallgasson olyan nagylelkűen, ha nem értettük meg egymást, elválhatunk ...

Egész teste remegett a karosszékben, egészen összetöröttnek érezte magát, gyávának s asszonyosnak mint még soha.

- Mos el fog hagyni - érezte.

A másik fölkelt. - Igen - mondta halkan és nem nézett reá. - Adja ide a kezét, úgy inkább megértjük egymást ...

A kezében tartotta a remegő ujjakat. Sokáig hallgattak. Végre fölnézett, feléje hajolt és ajkai fölszívták az egyetlen könnyet, ami zárt pillái alól lecsúszhatott.

- Mennyire hasonlíttok egymáshoz - mondták a gratuláló nénikék csodálkozva.

Csakugyan feszült és ideges fiúarca szinte az övére emlékeztette, mely azelőtt kemény vágásával kissé hasonlított a quattrocento fiúképmásaira. Igen, hasonlóság, nem kiegészülés ... tehát diszharmónia? Ugyanazt keresték talán egymásban pedig ő még nem gondolt rá soha, hogy valakinek erőssége, támasza lehetne.

Nagyon is egyformák voltak ... s azáltal támasznélküliek, idegenek, mint első nap.

Márta hátradőlt a széles kereveten, puha, csupasz karját a magas támlán nyújtóztatva. A sápadt fiúfej alig észrevehető mozdulata elég lett volna, hogy ujjait a rövid, tömött, rozsda-szőke hajhoz értethesse. Szinte égette már, fizikailag érezte a vonzódást ... de a másik sohasem mozdult meg, míg a szívét fájdalmas szégyenkezés szorította össze, míg elmúlt a kedve a rozsdás aranyfürtökben turkálni, a sápadt szájat forróvá, egészségessé, boldoggá csókolni.

Azzá tudta volna tenni? Most úgy érezte. Igen, élnek hangok benne, mik mindörökre némák maradnak így ... ösmeretlen kívánságok, szomjúság ... ki fogja oltani?

Hogyan is lehet megérteni egymást, ha nem a meleg vér viszi a szavakat a szívekbe.

Szavak? Csak zavarodottabbá tesznek.

Pedig végre is történnie kellett valaminek. A családi asztalnál szóvá tették, hogy hát hol keressenek lakást az ifjú pár számára.

A férfi arcán kínos zavarodottság suhant végig.

- Még igazán nem is határoztunk - mondta halkan.

Ebéd után sietve hagyták őket magukra, hogy megbeszélhessék ezt az oly fontos kérdést. A férfi lesütött szemekkel ült előtte s ő pajkos örömmel, hogy végre felülkerekedik, kérdezte:

- Nos, találjam ki, mit akar mondani?

- Az én dolgom bevárni óhajtásait - felelte túlzott udvariassággal.

- Ne beszéljünk az én óhajtásomról - mondta kicsit hangsúlyozva. - Kegyeskedem kitalálni a magáét, voila. Tehát: egyáltalán semmi lakás és semmi bútorkeresés. Utazni fogunk egyelőre s ha úgy érezzük, itt jó lenni ...

A másik hallgatott és derülten nézett rá.

- Végre is nem kell hinnie, hogy mást sem tudok elképzelni csupa végleges, nyugodt tényeknél, mindenki boldogságánál. Próbálkozunk csak egymással előbb.

Most nagylelkű vagyok, gondolta utána figyelve a saját tiszta, vidám hangjának. Nem, nem hallatszott ki belőle a fáradtság, a kínzott félelem, hogyan lesz, és igazán mindig tovább kell mennie? Tehát egyelőre fölmenti a férfit a gyűlölt állásfoglalástól.

- Én is ezt kívántam mindig - tette hozzá félig őszintén.

- Köszönöm - mondta a másik nagyon komolyan. - Lássa, nem tudtam volna olyan férj lenni, ahogy mindenki akarja.

- Nem, mert nem akar osztozni.

- És nincsenek olyan céljaim, mint másoknak.

- C'est a prendre ou a laisser ... már megmondta.

Mind a ketten elhallgattak, érezve, hogy veszedelmes térre kerültek. A férfi fölkelt.

- Muzsikáljunk még egy kicsit? - kérdezte.

A zongorához ült és a Mesterdalnokok előjátéka csodálatos zsongásban vonult el ujjai alatt.

- Hallja? - kérdezte.

- Hogyan? ...

Abbahagyta, hogy a motivikus konstrukció csodálatos épületét elmagyarázza s ahogy tovább játszott, Márta tisztábban hallotta átfonódni a hangok közt a motívumok csengő és diadalmas vezetését.

- Nélkülök a semmibe hullana össze az egész - mondta a férfi - mint az élet ...