Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd

Tóth Wanda: Köd
I.

Korán délután volt még, de elcsöndesedett, elfulladt minden az őszi ködben, a csúszóssá vált fekete föld gőzölögni látszott, az istállók között kínosan kirakott vörös téglakockák, a házak falai fekete piszkot izzadtak magukból, minden elvesztette már igazi formáját s a nagycsizmás alakok megnyúltan, szinte lebegni látszottak a félhomályban. Egy kis sárga kocsi telefreccsent feketeséggel, két hatalmas legény tempós körülményességgel mossa végig, kemény és barna karjukon érzéketlenül folyatják végig a jeges vizet, alig egy-két szót váltva közbe. Odébb az alsóházból már lámpafény és vízgőz csap ki a nyitott ajtón, egy csomó nagykendős asszony áll fölkötött vastag szoknyákkal a teknők mellett. Itt már zsivaj és veszekedés van, a Marinak elhozták megint a kislányát, a sovány nagyobbiknak, akinek a kis válla már kivan a sok hurcolgatástól, odaadta az uzsonnakenyerét és szennyesládán ülve, közönyösen bontja ki sovány és üres mellét, amely fáj is már, hiszen csak az elébb adott a kicsinek, aki körülbelül olyan, mint egy beteg kismacska, mit egész nap rossz gyerekek nyávogtattak.

- Maj ríjj ez éjjel - mondja - mer most nincs tejem.

- Süss egy tojást neki - tanácsolja a másik. - Én is úgy szokok.

- De asszongyák a kisasszonyok, nem szabad.

- Idáig hallom, hogy vijjog a disznóm, oszt nem hannak hazamenni etetésre.

Az udvarosné tetejes tálakban hozta a friss uzsonnát. Az egyik asszony mindjárt nekitámad:

- Én nem mosok a Marival, megmondtam, nem mosok. Nem szorútam rá, hogy odaálljak mindenféle néppel ...

Csend ...

Márta felfogott szoknyákkal, ügyetlenül állt az ajtóban. Egy kukkot se tudott szólni ezekhez az emberekhez, akik között élt s akik munkájára szorult; restelkedve kereste a szavakat, azt se tudva, mily szigort érdemelnének s micsoda beszédet érthetnének meg. Az asszonyok természetesnek találták így, mindenki a teknőhöz állt tele szájjal és Mari sietve adta oda testvérkéjének a szopóst, aki közönyösen pislogott a gőzben.

- Nem is tudtam, hogy már megint van neki - gondolta Márta hüledezve.

- Milyen szép kis gyerek - mondta aztán oda se nézve, meggyőződés nélkül folytatta:

- Vera, magára mindig panasz van, menjen haza s ezentúl nem fogják hívni.

Senki se szólt, a falusi cseléd tisztességtudásával, bár meglátszott rajtuk a káröröm, Vera pedig nagybuzgón tovább mosott. Márta rémülten nézte az egészen vizes, hegyes hasát, senki se látszott fönnakadni azon, hogy még most is itt dolgozik s még tegnap is ő vasalta a puha és meleg ruhát, ami rajta van s amit meg se kívánnak, ez ők, ez az uraság, eddig van, nincsen semmi közük egymáshoz, minthogy fizet, az ő szemükben elég sokat valamiért, amit megszoktak s nem is sokallnak.

Márta kis hegyes cipői kissé átnedvesedtek, amíg félszegen állva maradt még, nem tudva, eleget beszélt-e már. Helytelennek találta szigorúságát, csodálkozva, hogy még egyáltalán dolgozik helyette valaki, másrészt meg a minden asszonnyal veleszületett ösztön apró megtakarításokra, sokalltatta vele a rengeteg tűz-máglyát s az egész, fél tétlenül nyüzsgő asszonyhadat, és gépiesen ismételte, amit odafönn mondtak neki:

- Aztán szótfogadni a Rózának és csönd legyen, különben mehetnek mindnyájan haza.

Sietve fordult meg, csodálkozva, hogy még a bátortalan hangját is milyen csendben hallgatják. Mikor is törődött volna velük, hónapok múlnak míg egyszer is betéved ide, hol minden készül úri kényelmére, anélkül, hogy oda is gondolna, miből és hogyan is él tulajdonképpen.

Mostanában szinte a terhére volt már a tájékozatlanság mindenben, aminek nem volt az ő belső énjéhez köze, a túlságos külső elkényeztetettség, mi csak annál keservesebben érezteti, ha nem sikerül, amit éppen azért elérni akar. Azért, hogy dédelgetettségben, függetlenségben fölülkerült s ebben megmaradhatott ritka és haszontalan tehetségek által, melyeket ölébe dobot a sors ... s épp azért oly kevésnek érezte, amit elérhetett volna eddig, olyan nyomorúságosan kifosztottnak, kicsúfoltnak érezte magát az őszi délután, mikor nedvesedő ruhában dideregve vágott neki a kert színtelenségbe vesző útjainak.

E percben nem volt elnéző maga iránt, inkább gúnyosan és keserűen csodálkozott, hogy minden eddigi lehetőségek után még mindit itt van, anélkül, hogy legalább valami fonalat látna keresztülhúzni eddigi napjain, amibe fogóddzék, ha tovább akar m enni.

Persze ... ha be tudná valahogy érni a kevesebbel, a szerényebbel, talán mindjárt váratlan lehetőségek nyílnának meg előtte ... és mégis, még ma is inkább elviselne mindent, semhogy nyíltan beérné, öntudatosan választana ilyen hétköznapokat a jövőben is.

Óh, első öntudatos napjai, a »nagylányság«, mikor egy napról a másikra észreveszi őt az egész család, várakozásteljes izgatottságban és meghökkenve bírálgatja azt a különbözőséget, mi szavakban és akaratban alig is nyilvánul meg, de amivel megmagyarázhatatlanul már akkor is rontotta sanszait. Hiszen ők tudják, az öregek, hogy a sikereknek fő feltétele igazán és föltétlenül olyannak lenni, mint a többi, mert hiába tagadjuk le, észreveszik, hogy nem vagyunk közéjök valók és végünk van. Hiába, nem volt meg benne sem soha az őszinte meggyőződés, keresztülvinni, nyíltan bevallani és keményen védeni, amit akart, magának is fontosnak hinni azt a »tehetséget«, amit némelyek irigykedve és bámulva emlegettek s amit család avval a fölvilágosodottnak látszó engedékenységgel engedett követni, mely teljes tájékozatlanságot árult el mindenféle művészi élet s életfölfogással szemben. Vagy talán csak a gondolkodásmód bizonyos közönyéből tettek így mert istenem, hol van az az ember, aki igazán fölülemelkedésből és megérzésből engedi szabadjára a többieket.

Igazuk volt talán ... hiszen a »művészet« - vagy hogyan nevezze? - mégsem foglalta le magának ... talán sokkal kevésbé foglalta le énjét, mintha harcolnia kellett volna érte, harcokban megélesíteni, nagyra növeszteni s nem engedni, hogy nőiessége túlnőjön rajta ... ha ugyan az a nőiesség, mely nem képes lelkesedni, áldozni, sajátmagán kívül eső célokért, melynek kevés rideg és egyoldalú az élet megnyilatkozás, még ha művészet is és ösmerni és érteni próbálja, ami minden ösmert foglalkozásokon, osztályokon és tudományokon kívül van és mégis mindent magában foglal ... és mindenképpen élni akar.

Élni? ... az emberek ostobául kínlódnak, hogy megmagyarázzák amire nincsen szó, amiről senki sem tud semmit elmondani. Hív az élet! Badarság, hát nem élünk-e mind? Nem, kiáltotta benne valami, nem, várom, hogy éljek, eddig még mindig csak vártam.

Gyereklány korában ... igen, akkor, mikor egyszerre meglátott valahogy sajátságos, egészen érthetetlen s eddig soha sem sejtett vonatkozásokat az aether és a fák közt ... édesanyja ruhája a ház sárga fala előtt ...lázas és csodálatos órákban, mikor megérzékíteni nem is akarta, igen, akkor élt. Még későbben is, mikor nagy, piros virágú rózsafák rajzolódtak rózsaszínesedő égen s egy karcső nyírfa a magasba emelkedve, finom és remegő leveleit szökőkútként hullatta alá s ő először érezte, hogy mindez képet ád s remegő kézzel próbálta lefordítani ... igen, ez volt az élet, szinte túlságosan, szédítően sok egy napra, este nem is hagyta elaludni az izgatottság, mely olyan közel állt a boldogsághoz, mint még soha semmi azóta ... kezdve a naptól, mikor a sovány rajztanító éhesen és lelkesedve nézett rá és azt mondta: csodálatos, kisasszony, csodálatos ... ki mutathatta ezt Önnek?

Igen, eddig jó volt minden ... az Én és ezek az ösztönök még külső és látható célok nélkül elválasztatlanul összefonva. Azután már festőiskolába kellett mennie és ott mások voltak, kik ugyane dolgokat egészen másképp akarták ... lányok, fekete szemű és éles profilú kócos lányok, többnyire jövőről, kenyér-tervekről és lelkesedésről beszéltek, »kételkedtek a tehetségükben« és irigyelték az övét ... itt először érezte a »tehetséget« valaminek, amit használatig a sarokba lehet állítani, mint valami esernyőt ... amihez rendesen »tanulni« lehet s közben elválasztani magától úgy, hogy társaságban, régi emberei közt már nem érzi, hogy igazi énje ezek közt a törekvések közt, valahol kívül maradt ... épp úgy, mint ahogy leszokta, hogy társaságban hunyorgasson a szemével s úgy lásson, mint a kopott ruhájú, fáradt és vérszegény zsidólányok közt, kik fanatikus és őszinte rajongással közeledtek felé. Megrokkant s a munkában kimerült szürke aggszüzek már őtőle kérdezték, jó-e? és mit gondol, érdemes-e nekik még kevesebbet ebédelni a jövőre Párizsba menni, hova ő mindenesetre kimegy ugye, hiszen olyan gazdagok.

Az az obszedáló s szinte testi valami, ami serdülő éveit befogta, megtanulható mesterséggé lett hát, ahol százan meg százan tülekedtek egy kis sikerért, minek elborító százféleségében eligazodni alig lehetett, hiszen azáltal, hogy az ember a karosszékeket a szalonban másképp tolta és nagymama szinte stráfos bársony kendőjében épp ott kötögetett, száz képet lehetett látni, ezer lehetőséget ... ebből elhatároztatón kiragadni, megrögzíteni egyet, keserves, természetének idegen elhatározás, s a szuverén ízlés sugallta érzést a technika izzadtságszagú eszközeivel összeállítani, megértetni ... belesápad és összeszorítja a száját és nagyon is nyíltak lesznek a szemei és a sarkokban mégis, máris a hunyorgás apró ráncai s a sok állástól az egész testben valami lefelé húzó fájdalom ... És ha eleresztené, amit úgyis hosszú hegyes körmű ujjai legvégével tart csak ... egyszerre, hogy sok jó napjai legyenek s az emberek az ösmerős megérthetőségen megnyugodva közeledjenek feléje ... Ah már nem fest, vagy: csak nem fest még mindig? ... egy napról a másikra, mikor már nem újság, hogy ideje egy tized s gondolatai századrészi koncentrálásával odavetett rajzait kapkodják az illusztrált lapok ... s viszont azt is meg kell érni, hogy az ilyen szórakozott produktumok a kiállításokon dilettánsan hatnak és nem ügyelnek rájok ... Mikor már megunta, hogy egyedül és csöndesen vigye ki a festőszert a napsütötte, mezőre és ugyanazokon a földeken kavarogva lássa röpdösni az avart az őszi szélben és jövőre a zöld vetés ismét kihajtson, míg már meg se lát semmit a túlságos jól ösmeréstől ... aztán hozza be és a nagy, szellős szobájában, melyet most ateliernek neveztek a házban, csöndesen és maga nézze a holmiját ... nem, nem ilyen volt ő nem.

Mikor volt, mikor utoljára érzett lelkesedő örömet valami sikeren, és dühöt és kétségbeesést meddő próbálkozásokon? Rég volt, nagyon rég ... az összes gyönyörű lehetőségei ennek az életnek így, elvesztek már, hiszen nem volt bátorsága tovább menni a megkezdett úton.

Mintha már nem is lett volna igaz ... ha kirángatja a régi fiókjait, mintha azok a porillatú dolgok nem is az övéi lettek volna ... valakié, aki meghalt már régen, mint a kis ikernővére, aki meghalt, mikor tizenhárom évesek voltak, kiről sokszor és mindig ugyanazt álmodta ... hogy valahol mégis élt és ők elfeledték és sohase törődtek azóta vele ... és az milyen szörnyűséges volt.

Minek is teszi el az ember a régi dolgait, mit tapad mégis a régi énhez, pedig már nincs is sehol és elferdültek az emlékei is.

Az a beteges gyerek, kinek jókedvű és pompás tréfáit az egész család mesélte egymásnak és mutogatta a rajzkönyveit és aki a nevelőnő egy szavára egész délután sírni tudott ... vagy az a kis sovány, csúnya és csupa szem kislány szigorú és hűvös vonásaival, egészen elfoglalva egy szörnyű haláleset emlékével, mely csodálatosan összeolvadt egy utolsó hosszú és meleg nyár és egy fiú arcával, kibe tán mind a ketten szerelmesek voltak ... az a fiatal és erős leány, aki mindig nyugtalanul és rendetlenül szaladgált egy-két évig a festőiskolákba, s kiből otthon szinte ugyanazon idő alatt mégis mondainet csináltak ... ugyanaz a lény volt-e? hol, hol volt mindez most, mi az, amit ebben megragadni lehet, ki volt hát tulajdonképpen ... Peter Slemihl, kinek árnyéka nincsen.

Nem, a nagy művésznő, akit a zsidólányok az iskolában vártak benne, az nem lett. Nem lett az asszony és anya sem, akinek az édesanyja nevelte. A kezdeteknek, mivel az élet összekapcsolni akarta másokkal ... vége, vége ... emberek, férfiak, szerelmek, élet ... hol vannak? Hiszen még csak huszonhét éves volt ... hihetetlen hosszú, összefüggés nélküli, ködbe elvesző volt az a múlt mögötte ... egészen más valaki volt az már, aki könnyed csevegés vagy teljes csönd mögé próbálta rejteni teljes deroutirozottságát és már csak azért is szeretett volna mindennek végére jutni, hogy végre valahára kevésbé elkoptatott gondolatokat forgathasson a fejében, legalább érezhesse, hogy más most, mint ahogy utálatig ösmerte magán, a családja többi elmúltjain, szükségtelenen, kik az öntudatlanságot már milyen korán letörölték róla.

A nénje szegény ... érző szíve egyetlen érdemével, szeretettel szerette őket ... ő úgy érezte, nem volna képes ilyen nagylelkű lenni, szíve hideggé és keménnyé húzódna össze ily élet után ... már most is, mikor oly türelmetlen minden csendes megalkuvással szemben ... s míg a sok próbálkozás fárasztja, öregíti. S h a mégis úgy lenne, egyszer, hogy megossza valakivel az életét, ugyan mit tudna elmondani mindabból, ami eddig volt? Lehet-e még nyíltnak lennie s ez a szomorúság is nem szégyenletes-e már: bevallása, hogy tehetetlenek voltunk az élettel szemben.

Tristi fummo
Nell'aer dolce ...