Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre

Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
II.

A phtizis és a köszvény rágta s futó betegségek lépten-nyomon beleharaptak. [*] Összeaszott nyomorult beteg testét, mint tragikus karikatúrát hurcolta magával. Párizsban napokig jár egyszer egy fiatal csinos nő után s az egy napon megfordul és alamizsnát nyom a markába. A breton parasztok »halál«-nak nevezték. A feléje néző szemet irtózat és szánalom öntötte el.

Ezen a testen át egy égő, türelmetlen, betegesen érzékeny ember éli a világot. Vad, büszke bretonlélek, ki talán más korban más testtel - mint ősei - kalóz kalandokban hajszolta volna az erősen érzett életet. Mint nagy földijeink: Châteaubriandnak, Lammenais-nak, Renannak, titkos nosztalgiája van a nagy méretek, a végtelen felé. De mivé lenne a hős a rongy test vonaglásában? Akire ilyen ruhát adott az élet, az Hamlet szerepében is klaunná lesz a közönség nevetésében.

A lemondás, hallgatás vagy sírás nem az ilyen számára termett, ki úgy szomjazza a világot, a nőt és aki azzal a fátummal született, hogy minden percben kikiáltsa magából az énjévé levő életet.

Elfogadja, színezi, túlozza azt a szerepet, mit beteg teste rádeterminált. Klaun lesz, ki az élet minden impressziójára szamárfüllel, röhögéssel, gúnyos gesztusokkal felel. Mint ahogy a legnagyobb beteget is vigasztalja az, ha azt mondják, hogy úgy szenved, ahogy még eddig senki soha nem szenvedett, úgy vigasztalja magát azzal, ha különösségeiben »önmagának« érzi magát. Bizarr, kiszámíthatatlan tettekkel lepi meg közelállóit. Nápolyban koldul az utcán - viccből. Ha valami akarata ellenére - szépség, nagyság - megkapja, grimaszban felel rá. És jaj annak a nőnek, akit szeret: halálra gyötri a bizalomra képtelen ember szadizmusával.

Mennyi gőg van ebben az öngúnyban, mennyi lázadás ebben az elfogadásban. Ebben a szerencsétlen ember-rongyban éppúgy megkapjuk a romantikus lázadót, mint a romanticizmus nagy pathétikus képviselőiben (Rousseau, Châteaubriand, Byron, Shopenhauer, Kleist, Leopardi, Leconte de Lisle, Flaubert, Stendhal, a Goncourtok, Wilde, Nietzsche etc. A póz mindeniknél más, a fájdalom, a kielégíthetetlen vágy más-más formában lesz művészetté, a betegség ugyanaz: az »én« betegsége. E betegség a demokratikus kor legfontosabb lelki jelensége - oly tipikus esetben nyilvánult meg Corbičre-ben, hogy legalkalmasabbnak tartom benne rajzolni meg.

Egy Rabelais-nál, egy Cervantesnél, egy Petőfinél [*] az ész, a tehetség, a zseni és az egyéniség olyan, mint az izom, a jó fog, az erős láb: harmonikus szervei egy erős életnek. Énjök minden sajátságaival egy teremtő szintézis s éppoly kevéssé jutna eszökbe, hogy egy egész garderobe külön »én«-jök legyen, mint hangsúlyozni azt, hogy fülük van a hallásra és szemük a látásra. A cselekvés és teremtés olyan nálunk, mint mikor a szeretőjüket megölelik, vagy a rájuk támadót orrba ütik: egy gazdag élet kiloccsanása a belehullott impressziók következtében. Mindig egészen benne vannak minden cselekvésükben, minden lelki történésükben. Mikor emberi és művészi szimpátiájuk egy másik élet formájába önti énjüket, egész életük mohóságával egész énjüket élik abban s nem marad egy titkos valaki bennük, ki gúnyolja vagy kritizálja az elragadtatást, a szánalmat, a mássá levést. Zseni és egyéniség egészség ezeknél s elválaszthatatlan szintézisben van egész énjükkel, mint hajuk és hangjuk színe elválaszthatatlan hajuktól és hangjuktól. A teremtés náluk olyan, mint a játszó gyermek nevetése, a tornázó kamasz izomöröme.

Nem így a romanticizmus betegeinél, nem így Corbičre zsenije (vagy tehetsége) én énje - sőt énjei - olyanok, mint a rák a gyomorban, a fájós fog a szájban: a többfelé hasadt élet egy külön életté fájó része. Egy emócióban, egy akaratban, egy tettben sem tud egy lenni önmagával. Minden tettben, minden szenzációban mint tükörben nézi önmagát s a tükörképen kívül mindig ott van a másik Corbičre, ki bírál, gúnyol vagy fáj. S mivel énjei folytonos tovamúlását látja, nem tud hinni egyikben sem, mert látta, hogy a ma páthosza holnap komikus Vitus-tánc, a ma szerelme holnap undorodás. De mivel a másik, a »néző« Corbičre csak akkor érzi magát, ha új meg új Corbičre vonul el a szeme előtt, erős impressziók injekciójával hajt új meg új »ént« idegeire. Viszont néző énjét, mely sohasem megy bele a nevetségessé levés lehetőségeibe!, az élet minden más tüneményétől különböző egyetlen való értéknek tartja. Csak ezt ne érje nevetség, szégyen vagy megbánás, többi énjét gondtalanul, vagy tüntetőleg hurcolja meg a világ piszkaiban, megvetésében, nevetésében. Gőg és megvetés a megalázkodása, a bohóckodása, a szerénysége. Egész élete pózok sorozata, melyeket »én«-jeinek nevez s melyek egyikében sem mer egész önmaga lenni. Az »agg« ellenség: az analízis örökre mozaikra törte életét, művészete az egyensúlyát vesztett kötéltáncos visítása és hisztérikus nevetése.

 

[*] Edouard-Joachim Corbiere < szül. 1845. Coatcongarban, Morlaix mellett. Meghalt 1875-ben. Verskötete: Les amours jaunes először 1873-ban jelent meg teljesen észrevétlenül. Versei végleges kiadása Vanier utódjánál: A. Messeinnél jelent meg egy kötetben. <<Ça - Les amours jaunes - Raccrocs - Sérénade des Sérénades - Armor - Les gens de Mer - Rondels pour apres.> L. P. Verlaine: T. Corbiere < R. Martineau: T. C. <

[*] És Aranynál is. A művészi alkotás lehetőségének ez a nagy egészség a legtermékenyebb, legtökéletesebb formája. Ez nem jelenti azt, hogy az illető nem lehet fizikailag beteg, hanem hogy szellemi élete egy teljesen harmonikus, egészséges szintézis. Különösen erről lesz alkalmam beszélni egy közelebbi tanulmányomban, mely Petőfi művészetéről fog szólani. Úgy hiszem, sikerül majd megmutatnom, hogy a művészi egészségben, a szintétikus alkotásban Arany és Petőfi egyenlő jelenségek; egyik sem beteg, egyik sem bourgeois, mindkettő egészséges művész.