Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: A magyar irodalom külföldön

A nyomorék emberek a leghiúbbak; s elsősorban a kis nemzeteket érdekli legjobban, hogy mit beszélnek róluk külföldön. Politikai történelmünkben is sok a példája az ágálásnak, fitogtatásnak, hogy ne csak a magyar vakuljon, hanem az az idegen is, aki királykisasszonyát hozza ide feleségül vagy egyéb diplomáciai megbizatással teszi lábát Magyarországba. Az irodalom se mulasztotta el néha a külföldre kacsintva mozdulni egyet, de - hála istennek - nem sokszor. Arra meg egyenesen forrongó epével gondolok, hogy a világ összes kongregáló tudósait szeretnők keblünkre ölelni s könyékig dugni kezüket koldus zsebünkbe s hogy amerikai tudóst csalogatnánk világhírű, internacionális egyetemünkre, hadd adjon ott elő olyan nyelven, amilyenen akar, csak mi elmondhassuk, ő a miénk. Igen, mi dúsgazdag francia tudós markába nyomogatjuk drága pénzünket tudományos jutalomdíj címén és zseniális monarchákat választunk díszdoktorrá, lássa, hogy mi is elismerjük, mert gondos szemünk Európán nyugszik.

Ebbe a kategóriába tartozik az is, hogy áldozatul esünk egy kiváló fiatalember, De Gerando úr szimpátiájának, aki elhatározza, hogy a külföldet informálni fogja felőlünk. Megjelentet egypár cikket a Mercure de France-ban, ahol beszámol az egyébként tiszteletreméltó kolozsvári Ellenzék című napilap egy külpolitikai nyomtatványáról, Gellért Oszkárról, a családi élet páratlan intim poétájáról, mint a jövő magyar költészetének iránymutatójáról, Lengyel-Hatvany Szüzéről, amelynek jelentőségét megezerszerezi, hogy antúl nagyobb mélységbe lökhesse s vele együtt az egész újabb irodalmat - s így tovább. Információi mindig esetlegesek, szórványosak, tájékozatlanok (azt nem említem, hogy az újabb irodalom bizonyos termékeivel szemben elfogult; a tetszés, nem tetszés mindenkinek szuverén joga, bár az informátor tulajdonságai közé nem tartozhatnék a haragos pártszempont), ami annál szomorúbb, mert ritkán ír s tagadhatatlan jóakarattal viseltetik irántunk, csak kevés magyar könyv jut hozzá s az is válogatatlanul.

Ezzel szemben amily bizalmatlanul vettem kezembe Révész Andornak a Revue des Études Littéraires júniusi számában La poésie hongroise d'aujourd'hui címmel megjelent cikkét, éppen olyan igazi örömmel olvastam végig.

Pontosan, helyesen, sallangos frázisok nélkül és röviden jelöli meg a magyar költészet mai állását, amelynek két tengelye Ady és Babits. Adyról bővebben, de nem extatikus tajtékkal beszél bár érezhetően mint egyedülállót helyezi a magyar költészet homlokterébe. Babitscsal szerintem, kissé mostohán bánik el, vagy én lennék Babitscsal szemben elfogult, igazán nem tudom. Megjelöl még négy, (tévedése szerint) e kettőből eredő irányt, amelyeknek fő képviselői szemében Kemény, Simon, Kosztolányi, Gellért Oszkár és Szép Ernő. Igen helyesen intézi el, nevet nem is említve, az Arany után föllépő városi költészetet, amelynek központja Pest! Mi tudjuk, kikről beszél, a francia olvasó fejét minek azokkal a nevekkel terhelni! A még most is erőszakosan népies nemzeti költészetről megjegyzi, hogy »puisqu' elle ne produit rien de nouveau, nous la passerons sous silence«. Mindvégig higgadtság, úri nyugalom, rövidség, tájékozottság, helyes ítélet.

E cikkecske írójára az expanzióra törekvő új magyar irodalomnak nagy szüksége lesz még s reméljük, Révész Andor hálára is fogja kötelezni maga iránt.