Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai

Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai
Elbeszélés 12-14 éves ifjú urak számára
1.

Volt egyszer egy kisfiú, aki nem akarta megtanulni a leckéjét...

Azt mondta: »Majd holnap! ... Holnap is nap van! ... És a lecke nem szalad el! ... Nem, az nem szalad el! ... Hogy ütne bele a mennydörgős mennykő, nem szalad el! ...«

Hogy ezt a különös kisfiút, aki ilyen csodálatosan gondolkozott, miképpen hívták? ... hogy hol lakott és hová járt iskolába? ... hogy utoljára hármast vagy négyest kapott-e a mennyiségtanból és hogy a papájának mi volt a foglalkozása? ... - ez soha, de soha se fog kitudódni.

Akármit mondasz hozzá, barátságos vagy szigorú tekintetű olvasó, én őt nem árulom el. Nem adom ki. Mert ebből baj lenne.

Ez a kisfiú tudniillik most a harmadik B-be jár. Talán éppen veled jár és egy padban ül veled, barátságos avagy szigorú tekintetű olvasó! ... Sőt még az is lehetséges, hogy te magad vagy az, könyvemet gyanakodva lapozgató, szíves vagy szívtelen olvasó, akinek a története itt következik, csak - bölcsen - nem mondod meg senkinek, hogy neked ez a történet nagyon ismerős! ...

Szóval, ha én most itt kikottyantanám, hogy elbeszélésem hősének a neve ez és ez, ide vagy oda jár iskolába, és hogy a papája hol, mit kotor, mennyi fizetésért - akkor ebből az következnék, hogy Prutyi, akiről mindjárt szó lesz, nemcsak év közben buktatná meg történetem hősét, hanem alighanem az év végén is.

Márpedig ezt én nem akarom. Ha Prutyi haragszik rá és igazságtalanul megbuktatja - amint egyszer már meg is tette - hát ezt nem bánom, erről nem tehetek.

De hogy Prutyi énmiattam buktassa meg és történetem hősének csak azért kellessen ismételnie a harmadik osztályt, mert én kiírtam, hogy mi történt vele - olyan már nincs!

Én nem akarok oka lenni semmi bajnak, nem is szoktam véteni senkinek, de inkább legyek okozója árvíznek vagy földrengésnek, mint hogy miattam egy kisfiú ismételjen.

Mert szép, nagyon szép az iskola és sok pénzért nagyon vastag könyvet tudnék írni arról, hogy milyen sokat mulaszt el, aki nem jár iskolába, de ha azt kívánod tőlem, jókedvű olvasó, hogy ingyen mondjam meg a véleményemet, akkor kénytelen vagyok megvallani, hogy akármilyen szép és szükséges az iskola, egyszer éppen elég belőle.

Ha véletlenül ismered Prutyit, ne mondd meg neki, de én igazat adok neked abban, hogy kétszer járni egy osztályt, nem hogy egy kisfiúnak, de még egy lónak se való, pedig annak elég nagy feje volna hozzá. És bizonyos vagyok benne, hogy azokat a tanárokat, akik a kisfiúkat igazságtalanul buktatják meg és ismétlésre kényszerítik, a pokolban külön nyárson sütik félangolosra.

Elég az hozzá, történetem hőse nyugodtan rúghatja a labdát; az ő igazi neve az én titkom marad.

Én őt csak azon a néven fogom nevezni, amelyet a tanulótársai adtak neki. Ezen a néven, hogy: »Csipisz«.

Mert tény, hogy Csipisznek nevezték el történetem hősét. Miért? - már ő maga se tudja.

Talán azért, mert nem akkora, mint egy torony vagy legalább egy jegenyefa.

De lehet az is, hogy csak azért, mert inkább szőke, mint barna.

Mikor a fiúk elnevezést ragasztanak rá a tanulótársaikra, nem szoktak hosszasan tanácskozni azon, hogy mi legyen az elnevezés és miért?

Engem például Rőtszakállú Frigyesnek neveztek az iskolában, mert nagyon fekete vagyok, mert nem volt szakállam és mert nem hívnak Frigyesnek.

Így nevezték el történetem hősét Csipisznek, már a hajdankorban, mikor még az elsőbe járt.

Ez a név rajta ragadt és a húgai akkor is Csipisznek fogják nevezni, amikor már a földet fogja seperni a szakálla, ha ugyan akkor még lesz szakáll a világon.

Csipisznek nevezi őt az apja és az anyja, az egész rokonság, a tanuló vagy inkább nem tanuló társai, a többi ismerőse, teniszpajtása és labdarúgó cimborája, Mari, az öreg cseléd, még a tót viceházmester is, pedig lejjebb már nem lehet menni, mert ez, szegény, a pincében lakik.

Csak Prutyi nem tudja, hogy ki az a Csipisz.

Prutyi mindent tud. Talán még a mágiát és a kabalisztikát is kitanulta; éppen csak akkor hagyta abba a tanulást, amikor az aranycsinálás tudományához jutott el. Hát rettenetesen sok tudomány van a fejében. Az ember nem hinné, hogy mennyi minden fér bele.

Prutyi csak két dolgot nem tud.

Azt, hogy mi van a szemüvege meg az orra előtt. És azt, hogy a háta mögött mi van ráírva a fekete táblára.

Prutyi látja, hogyan nő a fű, de nem látja Csipiszt. Prutyi hallja a mennybeli angyalok muzsikáját, de nem hallja, hogy mennyit lármázzák, üvöltik, virnyákolják, csacsogják és csipogják körülötte: »Csipisz! ... Csipisz!« ... Prutyi nem tudja, hogy kit neveznek Csipisznek.

Nekem pedig ez a fő dolog. Mert így bátran beszélhetek Csipiszről.

És ezzel, türelmes olvasó, minden nagyobb baj nélkül átestél azon, ami minden könyvben a legkeservesebb és amit a magyarok, amikor még nem tudtak magyarul, előszónak neveztek.