Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · FIGYELŐ

Fekete Miklós: Edmond Rostand
Írta: Haraszti Gyula

A téma, melyet szerző feldolgozás tárgyává tett, egyike a legszebbeknek. Költőről írni, főleg olyanról, ki sajátos módon egzaltálni tud százezreket és írni róla oly módon, hogy tisztán és világosan álljon az olvasó előtt az ember, ki lelkének emanációjával be tud hatolni ezrek kebelébe és hogy tisztán lássék ama pszichikai folyamat, mely egy ember álmainak és vágyainak eredőjeként átcsap és folytatódik ezer emberben, hajh, gyönyörű probléma és ha úgy és oly szépen tudnék írni, mint Babits Mihály, Haraszti könyvével pár szóval végezve, így írnék Rostandról.

Mert, ha arról lehetne is vitatkozni, hogy a nagyok, vagy a legnagyobbak közül való-e ő. S egy kétségtelen: hogy költő és annyit mindenképpen megérdemel, hogy legalább szépen írjanak róla, ha már, ami több, okosan nem megy. Előrebocsátva, hogy Haraszti könyve, az értékkel bírható tudományos beállítás alapján való megoldás teljes hiányát mutatja, nem bővelkedik esztétikailag értékes helyekkel. Elvétve akad az unalmas és egyhangú lapok között egy-egy szép sor. Igaz, hogy azok nagyon szépek. Igaz, hogy azokat Rostand írta.

Hogy az esztétikai értékek mellett a más természetű értékeknek is teljes híjával van a könyv, annak bebizonyítása sokkal könnyebb feladat, mint volt Harasztié, kinek szépen és okosan kellett volna írni olyan valakiről, ki azt mindenképpen megérdemelte volna. Természetes, az igyekezet meg van benne, hogy könyvének tudományos színezetet adjon és ezt ily módon kísérli meg elérni. Elindul az agyontaposott úton és a szülők szépre hajló lelkével magyarázza a költő szépségeket termelő lelkét. Azután foglalkozik feleségének Rosemonde Gerardnak költészetével, mint ki szintén hatott a költőre. Azután azt akarja kimutatni, hogy a Rostand költészete nem hirtelen felbukkanó sajátos költészet, hanem csak folytatása, jelentőségre jutott folytatása egy hasonló természetű költészetnek. Azután Rostand egyes műveivel foglalkozik, nem mulasztva el felhasználni minden alkalmat, hogy bizonyítsa tételeinek helyességét és mutasson ki idegen hatást más művekben is meglévő, hasonló vagy erősen utánérzett sorokon által. Világos, ha valaki csak ennyit akar megoldani, akkor nem vágyik sokra és az ily nem nagy célok kitűzése után méltán elvárható azok teljes megoldása. De sajnos, nem nagy igényű céljait sem tudta megoldani. Mert ha könyve legelső részének eredményét akceptálom, minden doktrinersége és pedánssága ellenére is, szóval, ha mosolyogva tudomásul is veszem Harasztinak azon 50 oldalnyi tudományos eredményét, hogy Rostand tehetségét szüleitől örökölte és olvasmányaival fejlesztette, mindaz, ami az ouverture után következik, a legnagyobb mértékben tudománytalan és a legkisebb mértékben élvezhető.

Mert az nem esztétika, hogy miközben úgy ismerteti a művet, hogy hosszan föleresztve elmondja a tartalmát, közbe-közbe citál belőle, felsóhajtván: Istenem ez is milyen szép! Viszont a tudománnyal foglalkozók már régen kiderítették, és magam is elfogadom álláspontjukat, hogy nagyon messze jár az igazságtól az olyan okoskodás, mely irodalmi hatást megegyező sorok segélyével akar kimutatni. Mindez annál inkább jegyezhető Haraszti rovására, mert ma már az egyetemen is tanítják, hogy az irodalmi hatás nem az esetleges és véletlen sorok által dokumentálódik, hanem az eszme, gondolatmenet és konstrukció egyezésében jut kifejezésre. Végtére Madáchban nincs egyetlen sor, mely Goetheből lenne véve, de az Ember tragédiájánál az eredetiség és érték rovására megy az, hogy Goethe filozófiájának túl erős utánérzése. Ellenben Haraszti tanár úr éppenséggel nem gondol ilyesmire, ellenben kéjelegve turkál a Rostand sorai között és ha talál egy metaforát, vagy pláne három szót, melyre a Rostand megelőzőinél is rábukkant - ugyanolyan szórendben - heurékát kiált és felfedezési jelentőségének tudatában megelégedetten mosolyog befelé. Mi is vele mosolygunk. Milyen halom lírai dráma ismeretét tételezi fel Rostandról! És milyen bájos könnyedséggel utal a meggyőző helyekre. Szorgalmas cédulázásainak eredményeképp otthonosan és könnyedén hivatkozik a »közismert« művek címeinek és íróinak elhallgatásával a természetesen szintén »közismert« szereplők szólamaira. Természetesen ez még csak nagyképűség és emellett még lehetne könyvének tudományos jelentősége.

Könyvének a végén lett volna alkalma, hogy kiengeszteljen lélekölési szándékáért, és reassumálván a 250 oldalon elmondottakat, végre mondjon is valamit Rostandról. Azonban ekkor már nem akar könyve egyenletes hangulatán rontani, inkább bizonyítani akarja, hogy milyen nagy eklektikus - tényleg az, még akadémikus lesz belőle, vagy talán már az is? - és felvonultatja a Rostandról nyilatkozó francia és német kritikusok, seregét és aztán befejezi könyvét.

Miért megvallom, igen hálás vagyok és készségesen kijelentem hogy stílusa bár nem szép, mégis jelentős változás jelét mutatja. Mert míg ugyanis azelőtt stílusa merev volt mint az öntöttvas, most már hajlik, igaz, hogy recsegve és ropogva, mint a bádog. És ezt a szerény elégtételt annál inkább megadhattam Harasztinak, mert úgy sem változtat konklúziómon, mely abban áll, hogy habár átestem már Szigetvári Ivánon, Barabás Ábelen és sok egyéb bábelen: ilyen rossz, unalmas és tartalmatlan könyvet már régen nem pipáltam.