Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Figyelő

Kéri Pál: A késszorítás; perzsa levél Üsbek Rhédihez

Tegnap fölfedeztem, kedves Rhédi, egy hatalmat, amit az idevaló emberek nem ismernek, csak az olyan messziről jött idegen vesz észre, mint én. Pedig a legnagyobb hatalom az országban, mondhatom neked, a kézszorítás. Néhány kézszorítás, amivel, azok, akik osztogatni tudják, mindent elintéznek, de még sokkal inkább az a kézszorítás, amit esetleg megtagadnának valakitől.

Tudod, hogy itt a legnagyobb úr a király főminisztere. Ettől az embertől függ itt minden, ez ad hivatalokat, ez vehet el állásokat, érdemrendeket, jólétet, szomorúságot és koldusszegénységet osztogat, éppen úgy, mint nálunk a Keleten. Csak két dologban különbözik az alkotmányos miniszter a nagyvezértől: az egyik az, hogy nem vágathatja le az emberek fejét, a másik pedig, hogy még ő neki is tisztelni kell azt a hatalmat, amelyikről senki sem beszél, de amelyik mindenkinek parancsol, a kézszorítást.

Most például, már évek óta akar valamit megcsináltatni a király és akarja az ország népe is. Hogy mi az, az mindegy, nem akarom itt elmagyarázni neked, kedves Rhédi, mert hosszú volna és nem tartozik az ország erkölcseinek leírásához. Elég az hozzá, hogy a király is és a nép is akarja. És nem lehet megcsinálni a kézszorítás miatt.

Ismételten láttam, hogy a király leküldte első minisztereit, hogy az ő, meg a népének akaratát végrehajtsa. A miniszter is csupa buzgalom volt, egyrészt mert ugyanaz a meggyőződése volt, mint a királynak, hiszen különben nem lett volna bizalmas tanácsadója az uralkodónak. És mégsem tudták végrehajtani a király és a lakosság akaratát, megakadályozta az a hatalom, amely hatalmasabb a királynál és a miniszternél is, a kézszorítás.

Mikor a miniszterek leérkeztek a király parancsával és teli igyekezettel, hogy az uralkodó irántuk való jóságát meghálálják, azok az emberek, akik nem akarták, amit a király és a miniszter akart, nem azt mondták: »Mi nem akarjuk, amit te akarsz; ellenségek vagyunk!« Hanem hozzáléptek, szemébe mosolyogtak és kezet fogtak vele. Az első kézfogásnál már a miniszter zavarba jött, a másodiknál kezdett gondolkozni rajta, hogy talán másként is lehet csinálni, a harmadiknál már világosan érezte, hogy az ő meggyőződése más, mint addig gondolta. És visszament a királyhoz és azt mondta neki, hogy a nép mást akar és fogadkozott, hogy ő azt el is tudja fogadtatni. A király hagyta, hadd próbálja meg. A kézszorításoktól elkábult miniszter erőlködött is, de végre kudarcot vallott és a király elküldte. Az az érdekes azonban, hogy a bukott miniszter nem sajnálta az udvar kegyét; inkább annak örült, hogy a kézszorításokat nem tagadták meg tőle.

A legfurcsább pedig az, hogy ezek a miniszterek egyáltalán nem fiatal emberek, akiknek a társaságbeli urak még valamit, pénzt vagy rangot juttathatnának. Gazdag és hatalmas emberek ők, akik megöregedvén, megkaptak már minden tisztességet, amit az élettől várhattak. A többi emberek nem adhatnak nékik mást, mint ezt a kézszorítást. De ez a kézszorítás olyan fontos nekik, hogy inkább elvesztik az udvar kegyét, semhogy esetleg egy megtagadott kézszorítást kockáztassanak. Vagy azt, hogy amikor a feleségük berline-jében valahova jön, a svájci azt mondja a chauffeurnek: nincsenek itthon ...

Így töltik el a drága időt, a rossz barátokkal váltván kézszorításokat, annyira, hogy a magas politika csinálására örökösen csak a balkezük marad szabadon ... Érdekes, hogy még egyikük sem próbálta meg, vajon valóban megtagadják-e tőlük a kézfogást, ha a társaságuk ellen is a király meg a nép akarata szerint mernének cselekedni. Nem ismerem ugyan kellően az ország erkölcseit, de az emberi lelket, dicsekedés nélkül mondom, eléggé tanulmányoztam ahhoz, hogy azt higgyem, ha ideig a társaságbeli emberek duzzognának is, végül is behódolnának a miniszternek, aki a király akaratát és nem az övékét hajtaná végre. Előbb az egyik jönne, azután a másik, végül valamennyien sietnének kezet szorítani a hatalmas főminiszterrel, fogadnák a feleségét és örülnének, ha a dolgok új rendjében helyet és tisztségeket kapnának.

Ez az én véleményem, kedves Rhédi, erről a különös állapotról: Az ország nagyjaié azonban úgylátszik egész más és bizonyos, hogy eddig még nem sikerült a királynak olyan miniszter találnia, aki ne rettegett volna a kézszorítástól és ne hajolt volna meg hatalma előtt. Sokat gondolkoztam erről a dologról és arra jutottam, hogy ha a király találna olyan embert, akinek nincs keze, azonkívül se felesége, hogy annak társaságbeli állását féltené, se fia, hogy annak megfelelő feleséget kelljen találni barátai lányai között, se semmiféle atyafia, akik szemrehányásokkal és hízelgésekkel veszik körül, akkor nyugalmat és békét lehetne teremteni. Minthogy azonban anyától született emberek között, ilyent alig lehet találni, azt hiszem, a király és a nép akarata sohasem fog érvényesülni a kézszorításnak ebben az országban divatozó babonás tisztelete miatt.

Budapesten, 1912. április hónapban.