Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Barta Lajos: Bál után

Barta Lajos: Bál után
II.

Nagy szenzációkat, különös élményeket, valamely grandiozitást várva ment a bálra Pál. Annak az embernek az érzése uralkodott rajta, aki nagyon sokáig két magas kőfallal bezárt sikátorban tévelyeg és egyszerre kiér a ragyogó körútra... Egy pár unalmas, fanyar falusi majális emléke tűnt föl előtte, délután négykor kezdődtek, hajnalig tartottak, fáklyák és lampionok mellett, de már délután hat órakor mindenki elmondott mindent egymásnak és azontúl mindenki kétségbeesetten törte a fejét azon, hogy mivel szórakoztassa az embereket?... Most - ezt várta - meg fogja látni, hogyan tudnak igazán mulatni az olyan emberek, akik a fővárosban élnek, kitanultak és rafináltak. Mert mulatni, igazán mulatni, ennek a szórakozásnak üdítő szépségét és nemes kéjét magába szívni, így gondolta, nagy boldogság lehet az embernek... Megremegett, ha arra gondolt, hogy a műsoron szerepel az egyik színház híres dívája is, akit még sohasem hallhatott és soha nem is láthatott, de akiről a hódolat és az elragadtatás hangján írtak a lapok, akit már megkoszorúzott az egész ország! Valamikor, négy-öt évvel ezelőtt, a vidéki városban, szerelmes volt ennek a nőnek az arcképébe, egy újságlapból kivágva soká a szíve fölött hordta, titokban csókjaival borította el és akkor a szüzességével az életét is szívesen a lába elé dobta volna ennek a nőnek Pál...

Lenn a nagy előcsarnokban, a ruhatárban letette a kabátját. Már itt is szédülés féle elfogódottság rohanta meg. Körülötte egymásután bontakoztak ki a nők belépőikből és egymásután virultak föl körülötte az érzékiségükkel és a gondtalan szépségükkel, különösen pedig a leányok halhatatlannak látszó üdeségükkel és fiatalságukkal, mintha virágzó orgonaerdőben állt volna, amelyből tündérek szökellnek elő és azokkal együtt megindul az erdő is és elborítja őt, mint egy haldokló ifjú pásztort...

A szeme kitágult, a szíve hangosan dobogott, a lába kissé remegett, amint a nagystílű lépcsőzeten fölfelé ment. Olyan volt, mint a gyermekes fölfedező, aki egy új világba tévedt, mely megdöbbenti és elveszi erejét. Teremtő és fogékony percek voltak, de fönt a nagyterem bejáratánál bénító impressziók zuhantak rá.

Tűrhetetlen, sárga forróság csapott ki a fényes teremből, mint egy nagy, halálos fogás, mely forró ujjakkal megmarkolja a szívet... Odabent a falak márványburkolatának fénye már elveszett a rájuk rakodó emberpáráktól, a csillárok ebben a túlfűtött ködben úgy égtek, mint egy nagy kemence tüzei... nehezen függtek a fülledt teremben és mintha terhüket megunva leszakadni készültek volna... a nagy tükrök, mint őrült szemek, bámulták az egészet... az emberek, mintha kabátjaikkal együtt ott lenn hagyták volna embervoltukat, egymásra zsúfolva úgy ültek a székeken és fotelekben, kényelmetlenül, forrón és a butaságig elbágyasztva, mint a parázsra dobott növények, a verejték lepte testek tömege egy óriási várakozással a dobogó felé volt kihegyezve, mint egy tömeg, melyet láthatatlan erő húz, a nők kivágott ruháikban, az izzadt meztelenség undorító tömegességével hideg, holttestek képzeletét, az érzékiség beteg csömörét idézték föl... a sárga fülledtségben a szélütés réme függött az emberek fölött, a meggyszínű plüssfüggönyök és a falak körül húzódó lócák burkolatának rikoltó pirossága, bizarr temetkezési drapériának látszott... a nők fölfésült feje, ragyogó öltözeteik és ékszereik, a bachanália halálos elszántságú tivornya-költészetének rémlett és künn az ajtók fölött talán ez a fölírás is áll: »Az utolsó éj«.

Zúgó tapsvihar, siketítő förgeteg rázta át beteg szédültségéből a valósághoz Pált. Mintha száz vasúti kocsi csattant volna az ütközőjével össze. A székekbe dobott, a várakozás feszültségében múmiákká hervadt emberek, visszariadtak az életbe és a kezüket emelve öblösen egymásba csapták tenyereiket, ezer gép, mely egyszerre ugyanazt a mozgást végzi és a mámor elragadtatásában, mintha valamennyien, akik ott ülnek egy eredeti, hatalmas örömérzéssel vajúdtak volna addig a pillanatig, míg a nagy művésznő a dobogón megjelenik előttük és most lelkük termékenységét ontanák feléje azokkal az őrült vonalakkal, melyek könyökeik és tenyereik mozgásából előhullámzanak. Pedig, most már látja, nem is örülnek. Csak úgy tesznek, mint azok, akiknek a lelkében egy eredeti mély mozdulással születik az öröm... A gyönyörködés üres skatulyáit hordták bensejükben és azt a pillanatot várták, amikor az igazi öröm nagyszerű születésének gesztusaival kihajigálhatják azokat magukból bolondos és bánatos önámítással...

Pálnak elfacsarodott a szíve, amint meglátta ezt. Az élet sok értéke vedlett és kopott semmivé ebben a pillanatban. Nagy csalódást és fájdalmat érzett, soha nem gondolta volna hogy az emberek, akik arcra egyformák, tisztaképűek és tiszta szeműek, a majmok módjára boldogítsák magukat, soha nem képzelte azt, hogy az emberek lelke ennyire kasírozott érzésekkel lehet bebútorozva, ami azt a teremtést pótolja, amely a legegyszerűbb lényt is a természet alkotó és szülő erőinek csodáivá avatja föl, mikor benne a nagy érzések támadnak...

A mámor, mely előtte zúgott, magamagát növelte és újabb és újabb rohamban tombolt. Virágok, csokrok röpültek a levegőben és egy pillanat alatt virághalom közepette állt ott a dobogón a híres díva, Pál régi, az asszony első érzéki megismerése után azonban elmosódott eszményi szerelmének titkos tárgya. De ebben a pillanatban nem érzett semmi szépet iránta. Ott állt, mint a vak, aki előtt egyszerre fölszakítják a kapukat és különös helyen, ezernyi benyomás rohamában kénytelen megismerni és átélni dolgokat és élményeket, miket szétszórt alkalmakkor, más és más helyeken szed össze és gyűjt növekvö éveinek mindig jobban sűrűsödő árnyékában, mint a lélek valamely mély pincéjében, élettapasztalássá és öregséggé az ember...

A díva kissé alacsony volt és ehhez képest túlságosan kövér. Nagy testével nehezen mozdult és az a gyermekes báj és naiv elérzékenyültség, melyet magára vett, gúnyos ellentéttel emelték ki affektált meghatottságát. A forróság mind feléje látszott hullámzani és a lámpák mind feléje látszottak világítani. Fényben és hőben, ezer szem tüzétől sütve és virágoktól körülbástyázva állt ott, a hervadás különös frivol tivornyázójának látszott, soká hajlongott a tomboló tapsban, melyet a száztagú rendezőség klakkja is élesztett és mikor már a virágok csaknem a térdéig érve megszűntek, mellét, arcát, derekát verdesve feléje röpülni, akkor egy szentnek a megdicsőültségével hajolt le a körötte heverő ibolyákhoz, rózsákhoz és szekfüvekhez és egy marokkal merítve belőlük, az ajkaihoz értette, a csókjaival illette, majd pedig madonna arccal soká a szívéhez szorítva tartotta a növényeket.

Pált a visszás érzések egész raja lepte el, érezte a pillanat gyászos hazugságát és nagy illúziók haltak meg benne. Ez a nő, aki ott a dobogón a virágok közt a dicsőség szomorú játékát játszotta, fölötte állt eddig az ő életének, de most egyszerre ő kerekedett föléje, a szánalom és a csalódás mély részvétével vette őt körül. Egyszerre megtanulta azt, hogy milyen sivár a megöregedés és milyen szívet tépő az, ha valaki ilyen harcot kénytelen ellene folytatni. Pedig a díva hangja most is csodálatosan zengett! De mindaz, amit előadott, olybá tetszett Pálnak, mint a szélvész, mely az őszi erdő fölött zúg tova. És mikor a program végén, a hölgy leszállt a dobogóról és a főrendező karján a sokaság közt, folyton hajlongva és mosolyogva átsétált, Pál az alácsorgott verejték vonalait látta végigvonulni arcán és mélyen kivágott, zsíros hátán, amint föláztatták ott a festéket. Azok a tűzfalak jutottak eszébe, miken az esők zöld sávokat festenek, viharsötétített piszkos vonalak, szörnyű gyásszal vannak tele...