Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám
O már dereng a testem s homályosan szürődik
A fény és elpatakzik sötét izmok fölött:
A hajnalban virágzón, tavasz-tengerben úszom
S kitágúlt szemgolyómba sugárkéve szökött.
A két karom feszülten az ég felé kitárom,
A combjaim erőktől duzzadva rengenek;
Szemeim áldott mélye ősi vadságtól tombol
S felcsapó lázt kergetnek a kuszó vér-erek.
...De jaj mi kín robog be s vonaglik tagjaimba!...
Testem remegve borzad s rémülettől zokog:
A fénysugár-nyilaknak sebétől megrogyottan,
Bágyadtan, feljajongva a földre roskadok...
O jaj közel s távolban mily fájdalom borong rám!
A kéjek és a kínok szenvednek testemen!
O átkozott a látás és átkozott az élet:
O húnyd le szempilládat, megmérgezett szemem!