Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám

Babits Mihály: Dante fordítása
Műhelytanulmány

A tavalyi könyvpiacon feltűnt egy valóban kiváló filológiai mű, a Kaposi József könyve, ki tiszteletreméltó bibliografikus pontossággal (gondos szerető nem lelketlen gép pontosságával) nagyon érdekes adatokat kutatott eggyé Dante viszonyáról Magyarországhoz és hogy milyen volt hazánkban a Fortuna di Dante. [*] Bizonyos meglepetéssel láttuk, mily hatással volt a firenzei vates a legnagyobb magyar szellemekre, jóformán azon időtől, amikor Mátyás király annyi viszontagságon keresztülment Dante kódexének sok szép miniatűrjét készítették, addig, amikor Arany János állt meg e csodálatos vizek mélységei felett. A kiválóan vizuális és inventív magyar fantázia nem érezhette idegennek a világirodalom legnagyobb látnokát.

De legtöbb feltűnést Kaposi könyve azzal az ítéletével keltette, melyet Szász Károly híres fordításáról mondott. Első volt, aki erről a nagy presztízsnek örvendő fordításról ki merte mondani, hogy rossz. Hisz amit ő kimondott, e nagy fordítás minden olvasójának éreznie kellett... Előre kijelentem, nem akarom Szász Károly érdemeit kisebbíteni. Sőt azt hiszem, senki sincs e hazában, aki annyira megértené és tisztelné az ő nagy vállalkozásának hősiességét, mint kinek magának is volt alkalma birkózni e munka alig képzelhető nehézségeivel. Mégis ki vehetné tőlem rossz néven, ha Szász Károly fordítását kritizálom? Ha jónak tartanám, nem volna értelme fellépnem a magaméval. Valóban, hogy a tudós püspök nem győzte le a sárkányt, azt...

...e nagy fordítás minden olvasójának éreznie kellett. Csakhogy mi magyarok, akiknek minden szellemi termék a távolság arányában imponál, minden nyelvek és irodalmak közt olasz szomszédainkét ismerjük legkevésbé. Kérdezz meg egy budapesti könyvkereskedőt, megmondja, hogy olasz könyvekből ad el legkevesebbet. Ujjamon, azt hiszem, felszámolhatnám a budapesti embereket, akik Dantét számbavehető módon ismerik az eredetiben.

Így eshetett meg az a komikus és jellemző dolog, hogy a nagyközönség a fordítás nehézkességeinek okát az eredetiben kereste és Dante költeménye évtizedeken át úgy élt a köztudatban, mint valami rendkívül bonyolult, nehézkes, skolasztikus tanulmány, nem is költemény. E hit felkeltéséhez Szász Károly egyenes nyilatkozataival is mindenképp hozzájárult, előszavában és ijesztően rengeteg jegyzeteiben számtalanszor úgy tüntetve fel auktorát, mint a nehezen érthető súlyosságnak valóságos példaképét.

Nos hát, ez a benyomás, melyet Szász Károly révén Dantéról szerezhetünk, teljességgel téves. Sohasem volt szellem gondolkodásban, mint előadásban tisztább, egyszerűbb, átlátszóbb. Maga a rendszeresség, melyben a skolaszticizmus formális hatását ismerjük fel Dante szellemére, csak arra szolgál, hogy még egyszerűbbé és szimmetrikusabbá tegye e szellem alkotásait s nyelvének rövidsége és kifejező volta egyáltalán nem a bonyolultság, hanem épen az egyszerűség és szöget fejéntalálás benyomását teszik. Hozzájárul a tercinák sima, szakadás nélküli zenéje, mely oly akadálytalan, egységes lendületben folyatja le minden énekét.

Ne tévesszen meg senkit a jegyzetek és kommentárok végtelen sokasága, amelyet Dante nagy csúcsíves szimmetrikus költeményének énekeire és tercináira ráaggattak, mint egy nagy csúcsíves szimmetrikus fenyőfa ágaira és tűleveleire a sok gyertyát és karácsonyi limlomot. E kommentárokat éppen nem a kifejezés nehézsége, hanem vagy a kora küzdelmeiben nagyon is bennélő költő rengeteg kortörténeti vonatkozása tette szükségessé, vagy a kommentálók természetes vágya, hogy Dante rendkívül életteljes, gazdag és világos szimbólumainak geometrikus sziklái mögül mennél többet fejtsenek ki az allegorikus értelem titkos aranyából, mely kétségkívül a végtelenig volna bányászható.

Miből származik tehát Szász Károly fordításának különös nehézkessége? Egyenesen kimondom, a forma és tartalom örök küzdelméből, mely majd minden sorában érezhető. A híres fordító maga panaszkodik legjobban a tercina-forma majdnem leküzdhetetlen nehézségeiről, az átkozott harmadik rímről, melyet olykor lehetetlenségnek látszik megtalálni, az egész énekek sajátságos pihenés nélküli összekapcsolódásáról, mely a kötött harisnya szemeinek összekapcsolódására emlékeztet, bonts fel egyetlen rímet s az egész ének fáradságos szövete felfejlik. Egy-egy énekre verselési bravúrként le lehet győzni e nehézségeket, de mily kitartás kell száz éneken át állandóan oly verselési bravúrral dolgozni, mely minden sornál új meg új invenciót kíván, melynél a megszokásból eredő gépies könnyűség, a dolog bonyolultságánál fogva, teljesen kizárt. Valóban Szász fordításában erősen érezzük is a lankadást, a munka csüggedését, és éppen azokban a részekben érezzük legjobban, melyeket Szász, mint írta, legjobban kedvelt, a Paradicsom canticajában, melynek csupa szárnyaló zenének kellene lennie s mely Szásznál csupa döcögő okoskodás. Képzelhetni mily fárasztó e munka, ha kifáradhat benne a fordító, mire ahhoz a részhez jut, melyért legjobban lelkesedik! Elgondolhatni, mily nehéz ez a vállalkozás még közönséges költeménynél is, annál inkább olyannál, mint Dantéé, ahol minden szónak, minden szóelhelyezésnek, külön értelme, szépsége, magyarázatai vannak, ahol minden sornak külön irodalma van, úgy hogy a legcsekélyebb vétség a hűség ellen egy egész irodalmat fosztana meg értelmétől. Nem csoda, ha ily körülmények közt nehézkes fordítás születik.

Hogy a könnyedségnek és érthetőségnek ezt a hiányát mennyire érezte mindenki, azt mutatja az a sok fordítás, mely már Szász Károlyé óta készült. Valahányszor valami okból közelebb kellett hozni a nagy költőt a közönséghez, mindig új fordítás is kellett, a Dante-körképhez a Gárdonyié, az egyetemi tanulmányok számára Cs. Papp Józsefé, a nagyközönségnek Zigány Árpádé. Mindezek a fordítások úgy érték el a nagyobb könnyedséget és olvashatóságot, hogy a forma nyűgét elvetették s vagy prózában, vagy rímtelen jambusokban szólaltatták meg a költőt.

De ha valamiben, abban kétségtelenül igaza van Szász Károlynak, hogy a rímtelen Dante nem Dante. Hisz a rím nemcsak testhezálló köntöse, hanem szinte röpítő szárnya és irányadó csatornája a képzeletnek. A fordításban, ahol az eredeti rímek eltűnnek, a versfolyása medrét, ugrása rugóit veszti, oktalanná, érthetetlenné válhat. Ezt még azok is, akik maguk is rímetlen fordítások szerzői voltak, érezték és megírták (mint Witte). Mégis rímetlen fordításokat készítettek, mert a hívet és rímest lehetetlennek vélték! Olyan nyelvek művészei is, melyeket a mieinknél sokkal fejlettebbeknek szoktak tartani!

És még mindig csak a külsőségekre gondoltunk, semmit sem szóltunk a nagyszerű költemény szellemének, nyelvhangulatának visszaadásáról. Valóban, lehetetlen nem idéznünk Witte szavát: hogy oda egy szikra kellene Dante saját költői szelleméből.

*

Mi izgathatná a művészt, ha a lehetetlenség nem?

Dante fordítása mindig a világirodalom legnehezebb feladatai, legcsábítóbb problémái közé tartozott. Egy irodalmi körnégyszögesítés, bölcsek köve, oly izgató, olyan népszerű. Nyelvek és nemzedékek vetélkedtek benne, egymás vállára hágva törtek a magas pálma felé. Nagy költők, nagy nyelvművészek és nagy tudósok áldozták rá idejük és erejük jó részét. Hány értékes emberélet egészen ráfeledkezett!

Az ember szinte kétkedve kérdezi, honnan a mesterkélt, külsőleges munkának ily csodás varázsa? Hogy hajthatták oly eredeti költők, mint Longfellow, Ratisbonne, ily lekötő, nehéz igába nyakukat? Vajon érdemelt-e ez a szükségképp tökéletlen s tatán gépiesnek látszó mesterség ennyi áldozatot? A talányfejtés léha gyönyörűsége meddig viszi még az emberi lelkeket?

Igaz, hogy a Divina Commedia tercinái még talánynak is tökéletesebbek minden más talánynál, melyet alkotás valaha műfordító elé állított. Az igazi talány, melynek csak egy megoldása van. Más remekműveknek el tudom képzelni több jó fordítását, Dante egy-egy tercináját oly talánynak érzem, melynek minden nyelven csak egy tökéletes megoldása lehetséges, jaj annak, aki ezt az egyet el nem találja! Eltalálása pedig tisztán ihlet dolga, mint az igazi talányfejtés is: egy felvillanó ötleté, és egyáltalában nem gépi munka. [*]

A másik, hogy magát a műfordítást is sokkal nagyobb és fontosabb dolognak tartom, mint amilyennek látszik. Az emberek lelki életét semmi sem választja el egymástól annyira, mint a nyelv. Hisz csupán a nyelv segítségével vagyunk képesek gondolkodni és öröklött nyelvünk alkalmazkodó képessége oly elenyésző, hogy jóformán csak annyit vagyunk képesek elgondolni, amennyit nyelvünk enged. A műfordítás tehát, amely a nyelvet a gondolat után hajlani kényszeríti, a nemzetek finomabb gondolati közösülésének jóformán egyetlen eszköze. De természetesen igazi közlekedő eszköz két nemzet lelki élete között csak a ritmushű műfordítás lehet, hisz a gondolat legsajátosabb színét ép a ritmus adja meg s aki csak tökéletlenül tudja nyelvét az idegen ritmushoz hajlítani (mint pl. a francia) az elől a megértés és közlekedés legfontosabb lehetőségei zárva maradnak. (Azt hiszem, ez összefüggésben van a franciák megértésre alig képes sovinizmusával.)

És hol van szellem, amellyel közlekedni érdemesebb volna, mint az a szellem, mely Dante nyelvében nyert örök kifejezést? Egy oly kornak, egy oly kor legreprezentatívabb népének kifejlődése ez, amelynél szellemiekben gazdagabbat az ugrásokkal és visszaesésekkel dolgozó világtörténelem nem könnyen produkál. Arról a századról szólok, mely a középkort az újkorhoz köti. A középkor érzésbeli és művészetbeli nagy örökségéhez (melyik korban volt nagyobb érzés s nagyobb művészet, mint a középkorban?) visszahozta ez még az ókor gondolatbeli és formális (rendszerező és kifejező) gazdagságát. Dante a provençal troubadurok és gótikus templomok tanítványa - de egyszersmind Arisztotelészé és Vergiliusé is. És ha vele belülről végigéljük e régi kor összes szellemi árnyalatait, melyeket ő mind magába olvasztott - az ateista epikureustól kezdve a misztikus franciskánusig - oly skálát futunk meg, melyhez hasonlót a mi korunkban is alig találnánk.

Dantéban több van, mint más költeményben - és sokkal egységesebben van benne több - és ezt az egységet egy csodálatos szellem lelki élete adja meg, mely ugyanaz minden mennyeken és poklokon át. Ezt az egyéniséget is bajos lenne megismernünk, ha meg nem próbálnók lelki világát a mi lelki világunk edényébe, a mi nyelvünkbe átönteni. A lélektan tanítja, hogy voltaképp passzív megismerés nincs, minden megismerés aktív, mint ahogy a gyermek szájmozgása önkénytelen utánozza annak szájmozgását, aki hozzá beszél. A közönség, ha kijön a színházból, dúdolja a hallott dallamokat. Azt hiszem, a festő nem ért meg igazán egy képet, amíg meg nem próbálja lemásolni, még magam is, ha nézek egy szép rajzot, ujjam önkénytelen vonalai után mozog. Előttem az egyetlen teljes asszimilálása valamely költőnek, ha megpróbálom lefordítani.

De a műfordítás nemcsak a közlekedés eszköze: egyszersmind a gazdagodásé is. S a művész semmiféle módját a gazdagodásnak nem vetheti meg. A műfordítás a nyelv - és ezáltal a gondolat, az egész lelki élet - gazdagodásának egész külön útja, olyan, amelyre a csupán magából dolgozó irodalom soha sem vezetne rá. Az ógörög gondolkodás bizonyos egyoldalúságain megérzik ez iskola hiánya. A műfordítás új csatornákba kényszeríti egy nép gondolkodását, mely addig csak nyelvének megszokott folyosóin tudott haladni, mást alig sejthetett. Kazinczy nagyon szépen érezte már ezt és azok a magyarosak, akik ellene voltak (s voltakép még most is vannak) a Kazinczy diadalmas eszméinek, gondolkodásunk gazdagodásának akadályai. Mindezekért egy-egy kitűnő műfordítás - ami különben tán még ritkább dolog, mint egy eredeti remekmű - korszakalkotó dátum egy nyelv történetében. Régi bibliafordításaink, zsoltárfordításaink, Boccaccio és a Gesták régi átültetései, Kazinczy klasszikus fordításai, Arany Aristophanese, Szentivánéji álma, Bérczy Károly Anyeginje, új fordulatokat, új lehetőségeket, új zenéket, sőt új tartalmakat adtak a magyar nyelvnek.

Egészen természetes, hogy a műfordítás e gazdagító ereje arányban van nehézségével - mennél gazdagabb a gondolat és muzsika árnyalatokban, fordulatokban, annál nehezebben ültethető át veszteség nélkül.

És Danténál nehezebben fordítható auktor nincsen.

*

Az a harc tehát, az a versengés, mely Dante asszimilálásáért folyt a nemzetek között, voltaképp egy világ birtokáért folyt, hasonlóan ahhoz, mely Peru mesés és régi kincseiért vívódott hajdanán. De voltak, akik Peru arany szobrait csak az aranyukért becsülték: eltördesték, hogy kis hajóikon könnyebben vihessék haza, vagy felolvasztották, hogy új szobrokat önthessenek belőle, melyek az ő modern ízlésüknek jobban megfelelnek.

Ezekhez hasonlítom, aki Dantét prózában, vagy nem az eredeti mértékben fordítja.

Valóban mindent megpróbáltak. És íme, a nyűg nélküli próza nehéz és tudákos, mikor az eredeti könnyű és egyszerű, a modernizált vers elavult, mikor az eredeti még friss.

A prózai fordításban persze a franciák vezetnek Colbert d'Estouteville és d'Artaud idejétől. De épp, hogy ez az irodalom, amely különben annyira idegenkedik a verses fordítástól és amely versek fordítására oly zenélő prózát teremtett, Dantét már elejétől kezdve (Balthasar Grangier fordítása 1597-ben már második kiadást ért) újra és újra megkísérelte versben is rekonstruálni, mutatja, mennyire lehetetlen a próza Dantéval megelégedni.

A germán népeknél legnépszerűbb Dante-forma a blank vers- versi sciolti. Ebben a német Witte és Philalethes (János szász király) s az angol Cary mind aprólékosabb gonddal értelmi hűség dolgában mind jobban és jobban közelítették az eredetit, mint ahogy a körbeírt sokszögek mind apróbb és apróbb oldalakkal, jobban és jobban közelítik a kört. Ebben a formában, Shakespeare, Milton, Tennyson versében adta híres fordítását Longfellow is, az amerikaiak nagy költője. De ha valahol, épp Danténál fontos a rím, nemcsak zeneelem, hanem a geometrikus tömörségű dikció vázát képezi, tagolja és összeköti, egységeket kerekít belőle s az egységeket láncszemekként kulcsolja ismét egybe. Dante dikciója olyan, mint a finoman artikulált rovartest és nem nyúló és hajló, mint a kígyóé. Az egymásba olvadó rímtelen sorok sohasem adhatják vissza a precíz Dante hangulatát. Cary minden értelmi hűség mellett, Haselfoot jól mondja, lényegében miltonikus, nem danteszk költeményt adott. English classic - nem Dante.

De éppúgy nem elégíthet ki a számos fordító (kivált francia), kik a tercina-forma helyett más módon rímelték meg Dantét. Legtipikusabb az ügyesen sima Chabanon, egy példán látni fogjuk, mennyire mást csinál ez Dantéból és azt is, hogyan csábít a versforma változtatása a tartalom körülírására és változtatására is. Az Inferno II. énekének egy gyönyörű hasonlata így hangzik:

Qual'i fioretti, dal notturno gielo,
Chinati e chiusi, poi che il SoI gl'imbianca
Sidrizzan tutti, aperti in loro stelo:
Tal mi fec'io di mia virtude stanca.

(Az én fordításomban:

Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
nyílva szárán emelkedik magában:
a fáradt virtus bennem úgy feléledt.)

Ebből Chabanonnál ez lett:

Comme un lis qu'attristait la froidure ennemie
Sur sa tige inclinée, infirme et languissant,
Aux preméires clartés du soleil renaissant
Léve sa téte appesantie
Et s'ouvre aux doux rayons de l'astre bienfaisant:
Aimi mon áme épanouie
Renait á l'espérance et revient á la vie.

Íme: mennél hívebbek maradunk a szöveghez formailag, annál, több kilátásunk van arra, hogy tartalmilag is hívek maradhatunk legalább ahhoz, ami a tartalomban lényeg.

Akad fordító, ki a tercina tagolódását megtartja, de azzal könnyít magán, hogy az egyes tercinák gyöngyeit nem fűzi egymásba a rím zsinórjával. Ezek közt a franciák, akiknél különben is otthonos a hatsoros strófa, két-két tercinát fűznek össze (vagy mint Ratisbonne ilyen rímképlettel: aab ccb; vagy mint Margerie így: aab bcc). Itt azonban nyilvánvaló, hogy a tercinák még egyenként sem igazi tercinák. Az igazi tercinában a két szélső sor összerímelve magába öleli a középsőt.

Jobban megfelel az olasz tercina szellemének az a könnyítés, melyet az angol Wright alkalmazott (aba cbc) vagy, ahogy még egyszerűbben a nagy Schlegel csinálta, a tercina második sorát mindig rímtelen hagyva. (A x a, mert hisz ha már szét kell hullni a tercináknak, mindegy, kettesben vagy egyenkint hullanak-e szét.) Witte már 1838-ban e Schlegel tercinától várta a tökéletes német Dantét és később Zoozmann, ki előbb már az egész Commediát az eredeti versformában átültette, újra hozzáfogott a nagy munkához, hogy a Witte ideálját megvalósítsa.

A Zoozmann két fordítása a legtanulságosabb annak, aki dönteni akar az eredeti vagy a Schlegel-féle tercina között.

Gondolata az volt, hogy az értelmi hűség, amit talán eredeti versformában is el tehetne érni, nem elég. Danténál hangulatilag és értelmileg egyformán fontos a szók helyzete, az, hogy a sor elején, vagy végén áll-e a szó. Ez nagyon is igaz. De Zoozmann eredménye azt mutatja, hogy ennek tökéletes visszaadását a könnyebb formában sem lehet elérni, talán nem is annyira a vers, mint a nyelv kényszere miatt. Valóban, Zoozmann Schlegel-verseiben sem találunk ebből a szempontból nagyobb hűséget, mint a formahű fordításokban: a sima Streckfussnál (akit Goethe is dicsért) a zordon Kannegiessernél, a lelkiismeretes angol Haselfootnál. Érdemes volt-e ezért elvágni a gyöngysor zsinórját?

Ennyit a strófák struktúrájáról. Ami az egyes sorok versmértékét illeti, az természetesen az egyes nyelvek verselésétől függ. Latinul például bajos volna másként elképzelni az isteni költeményt, mint hexameterekben, ahogyan Boccaccio szerint Dante maga is kezdte írni: Ultima regna canam... De a hexameter jóval hosszabb sor, mint a hendekaszillabus, azonkívül enjambementokkal dolgozik, sor a sorba olvad, nem képez soronként külön egységet, mint az olasz forma. Ezekre az enjambementokra a latin Danténál szükség is van, mert a latin tömörebb nyelv az olasznál, ha ragaszkodna ahhoz, hogy sor a sornak feleljen meg, henye szószaporítással kellene megtöltenie a sorokat. Ezért a latin fordítások (pl. a kiváló Dalla Piazzáé) kevesebb sorból állnak az eredetinél, de egyúttal nélkülözik annak tagoltságát és vershangulatát.

A francia epikus forma az alexandrin. Ennek sorai egységeket képeznek, akár a dantei sorok, de hosszabbak azoknál s így a francia fordítások elkerülhetetlen hibája a bőbeszédűség.

Közelebbről utánozhatják az eredeti mértéket a germán nyelvek. Az angol (shakespearei) dráma verse, mely a németeknél is polgárjogot nyert, teljesen megfelel az olasz hendekaszillabusnak. Az angol azonkívül, egytagú szavaival, tömör nyelv, még sokkal tömörebb, mint az olasz. Csakhogy az angolban ritka a 11 szótagú sor, Danténál meg ritka a 10 tagú. Az angol fordítók ragaszkodnak nemzeti verselésükhöz és Byron példájához, aki a tercinát először hozta Angliába. Dantéjük így tömör és kifejező, de nyugodtabb, lassúbb zenéjű, mint a frissen szárnyaló eredeti. A hímrím és nőrím hangulata közt nagy a különbség. Az olasz vers zengő, az angol tompa.

A németek váltogatják a 10 és 11 tagú sorokat. Nemcsak pihenőnek s mintegy forduló rugónak használják a tomparíműeket, mint Dante. Sőt olyan is akad, (Notter, Streckfuss), aki szabályszerűen váltogatja a hím- és nőrímeket, mint a franciák. Hogy e csinált szabályszerűség s általában a zengésnek e tompítása mennyire meghamisítása az eredeti vers hangulatának, már Szász Károly kiemelte. A tompa rímet csak ritkán szabad alkalmazni, oly ritkán, mint Dante, még sokkal ritkábban, mint Szász. Nincsen elég két szótagos rímünk?

Röviden jellemezve a külföldi fordításokat, a franciák könnyítik, körülírják és mintegy magyarázzák Dantét, a németek, vagy simítják és modernizálják, mint Sreckfuss, vagy nehézkesek, mint Kannegiesser, az angolok lassítják és tompítják az eredetit.

*

Büszkén, bízva szállhatunk ki nyelvünkkel e nagy népversenyben. A magyar nyelv tökéletes hangszer, minden zenére képes. Hatodfeles jambusa teljesen fedi az olasz hendekaszillabust. Kifejezésének tömörségét csak az angol múlhatja felül, semmiképp a csacska, naiv olasz, melyet csak Dante erős keze tudott meggyeplőzni. A magyar rímelés kétségkívül nehezebb, mint az olasz, de nem is oly egyhangú, váratlanabb, változatosabb. Tudós műveltségű és költői tehetségű magyar Dantistákban sem volt hiány soha.

Mégis a magyar Dante-fordítások inkább érdekes kuriózumoknak, mint sikerült műveknek tetszenek.

Valóban az egységtelen szellemi életünket jellemző magyar magántudósság ezen a téren is diadalokat ült.

Az akaródzó Döbrentein kívül legrégibb fordítónk a sima Császár Ferenc kuriózuma a neologizmus: neologizmusai azonban, bármily komikusak, tömörségükkel gyakran nem idegenek Dante szellemétől s nyelvünk kifejezőképességének nagy lehetőségeire vallanak. (Pl. A körzetében általabbik égnek, Vagy: Fogok beszélni más ott láttamokról... (L. Kaposinál.)

Egészen kuriózum a Bálinth Gyula műve, aki rímes tercinákban ültette át Dantét, de e tercinák sorai - hexameterek voltak. A sorok száma annyi, mint az eredetiben. Felesleges mondani, mily szószaporító e fordítás, melynek verselése is gyenge, rímei teljesen zengéstelenek és hosszú sorok nagy távolságaiban szinte elvesznek.

Angyal János fordítását utóda Szász Károly nagyon szigorúan bírálta meg, Hűség tekintetében ez máig legjobb fordításunk s külföldiek közt is elöl állna. Nem is nehézkesebb, (bár itt-ott némi magyartalanságok bántanak) mint magáé Szászé. [*] Csakhogy rímtelen.

Az újabb fordítások igénytelenebbek. Zigány Árpádénak nyelve sima, de zamattalan, ami nagy hiba. Gárdonyié a kuriózumok közé sorozható. Ő vagy kihagyta a nehezebb helyeket, vagy megmagyarázta, de versben és szövegben. A Dante célzásaiból történeteket kerekített, csakhogy a kommentárt kerülje. A nyelvet a végletekig elmagyarosította és elnovellásította. Egy modern magyar Dante, de Dante nem volt sem modern, sem magyar.

Kuriózum a tudós Cs. Papp József műve is. Ő a magyarázatokat zárójelbe teszi a szövegben - a Paolo és Franceska híres jelenetét pedig sok mással együtt kihagyja - nehogy megrontsa az egyetemi hallgatók erkölcseit. (Olaszországban ezt az epizódot a gimnáziumokban olvassák.) Végre, ami a legfurcsább, Dantét az első személy helyett végig a harmadik személyben beszélteti. [*]

A szemelvény-fordítókról, Csicsákyékról, mért szóljak? Ennek az ügyes plagizátornak még kuriózuma sincs ...

Valóban, végelemzésben Szász Károly műve az egyetlen számba vehető. Elismerten legsikerültebb része a Pokol. Épp azért, elsősorban erre gondolok megjegyzéseimben.

Szász bevezetésében, mint láttuk, a formára nézve nagyon helyes elveket hangsúlyoz. Kijelenti azt is, hogy a magyar nyelv nem rímszegény és nem szószegény. Az igényeket, melyeket az előszó kelt, nem elégíti ki maga a fordítás. Nem hű. Gyakran kevesebb vagy több a vers kedvéért, félreértés is van. Ezt kimutatta Kaposi. S ez Danténál philologice nagyobb baj, mint más költőnél. De baj tisztán költői szempontból is, a szellemet, a szépségeket is elhomályosítja. [*]

Szász Károly Dante kétes helyeit magyarázza, gyakran tévesen, mindig egyoldalúan. Értelmezését beviszi fordításába s ezzel elrontja a gyönyörű szimbólumok ős szüzességét. (Ahol Dante kétes, kétesnek kell maradnia a fordításnak is. A fordítás épp annyiféleképp legyen magyarázható, mint az eredeti!)

Nyelve a formával való küzdés minden jelét mutatja. Hemzseg erőltetett, megcsonkított szóktól: jaj-város, ált (- által), nyúzz'a, irántan, azonba' (rímben) újr'a (a Pokol utolsó sorában). Személyneveket és városneveket önkényesen elferdít: Anaxagóra, Hippokrat, Pádva (mégis csak furcsa így v-vel [*] , Galeottúl (- Galeottó gyanánt), Achill stb. Henye szókat használ, gyakran értelem nélkül. [*] Ok nélkül cifrázza az eredetit [*] Ahol tömör, ott érthetetlen, úgy hogy jegyzetben kényszerül prózai fordítását adni az eredetinek, vagy körülírással magyarázni fordítását.

Nem tekintve a nehézkességet, nyelve sem dantei. Egyénisége nagyon távol áll Dantétól. A maga nyelvén fordít, nem Dante nyelvén, képes elejteni az eredeti kifejezés zamatát és egyéniségét, valami lapos magyarosság kedvéért. Erős protestáns ízű magyarosság ez, amelyen nem lehet a legkatolikusabb költőt átültetni. Ő maga Dante plaszticitásának visszaadását tartja érdemének, de a rafinált, artisztikus Dante helyett ügyetlen, nehézkes puritánt kaptunk.

Szász általában igen protestáns módra fogja fel Dantét, szinte Luther elődjét szeretné látni e tipikusan középkori és katolikus szellemben. (Dante épp ellenkezőleg a katolikus és művészi reneszánsznak elődje, amely ellen Luther küzdött.)

Szász a középkori szellem szépségeit és érdekességeit nemcsak nem adja vissza, de sokszor mintha nem is venné észre. Dante skolasztikus okoskodásait, stílusának bizonyos naiv tudákosságát, mely oly jellemzően középkori s melynek kétségtelenül meg van a maga pikáns varázsa, Szász Károly nemcsak, hogy nem használja arra, hogy új szépségeket teremtsen belőle a magyar nyelv számára, hanem még tehernek és nehézkességnek érzi (el is panaszkodik róla a jegyzetekben) - és az ő fordításában ez teher és nehézkesség is.

Viszont Szász, ahol zamatot akar adni fordításának, archaizál. Ezt nem tartom szerencsés dolognak. Az egyházi nyelv és jó helyen alkalmazott latinizmusok megfelelnek Dante stílusának, a régiesség egyáltalán nem. Dante nyelve az eredetiben minden századok dacára tökéletesen friss és modern. Tömörsége is legmodernebb nyelvünkre utal, Arany utolsó modorára. A körülíró régi magyar nyelvben Dante sokat vesztene frissességéből és erejéből.

Szász egyáltalán nem törődik a szavak rendjével és a sorok értelmi tagolásával. Ez - hogy mi van a sor elején és végén és hogy a sor magában is egy műalkotás legyen, bizonyos befejezettséggel és közmondásszerű erővel - Danténál néha még fontosabb, mint a szó szerinti értelmi hűség, pedig ez is igen fontos. E sokat idézett költőnek éppen tökéletes megalkotásuk miatt annyira köztudatba átment sorainál számolnunk kell azzal is, hogy ilyen sornak külön is kell hatnia, mint Danténál hat. S ily sorban mindennek megvan a maga helye. Például a Purgatórium egy híres sorát idézem: D'antico amor senti la gran potenza: A gran potenzának a sor végén kell maradni, csattanni. Alig képzelhető másként, mint így, nagy hatalmát, ez egymértékű is a gran potenzával. Az első gondolat a szó szerinti fordítás:

--- érzé
a régi szerelemnek nagy hatalmát.

Ez a fordítás bár egész hű, magyaros és csengő: rossz. Jobb lesz, ha egy sorrá szorítom, kihagyva az egyetlen kihagyható szót:

Érzé a régi szerelem hatalmát.

De sokkal kevesebbet vesztek az eredeti szelleméből, ha feladom az értelem egy árnyalatát, hogy a szórendet megtarthassam:

a régi vágynak érzé nagy hatalmát.

Ezt érzem e sor végleges magyar megoldásának, a leghűebbnek, bár értelmileg a legkevésbé hű. (De ehhez persze még két sornak kell rímelni, melyeknek mindenike ugyan-e nehézségeket adja és melyekre még tekintettel nem voltunk.)

Leggyengébb Szász fordítása verselésben. Maga bevallja, hogy jambusait kénytelen nagyon sok spondeussal keverni. Nagy hiba. Danténak elsősorban csengőnek, zenélőnek kell lennie és a súlyos spondeus a zene, a csengés legnagyobb ellensége. Kivált nagy baj, hogy a sor utolsó lába is tíz eset közül ötször spondeus és a vers »húzza lábát, mint a sánta eb.«

Szász nagyra van a rímeivel, vagyis inkább asszonáncaival, de bevallja, hogy az asszonánc szabadságát, Arany szabályaihoz képest, tágította. Szász asszonáncait teljesen zengéstelennek találjuk. Oldalakon keresztül nem lelek egy rímet, ami csengjen, holott a tercinában a rímek nincsenek egymás mellett és strófákat kell nekik messziről összekötniük. Azután milyen elegáns, tiszta, fürge, ezüstcsengésű az olasz rím! A Szász-féle vers pedig lassan baktat, mint egy lomha, kócos, tenyeres-talpas cselédlány. A magyar irodalomban Arany óta bizonyos előítélet üldözi a tiszta rímet, amely ellen eddig csak Kosztolányi emelt szót. Én megvallom, jobb szeretem az ily rímet: szerelemben-türelemben, mint az ilyent: uramnak - oly nagy (Szász: Pok. XIII. 82-84), vagy ilyent: Vitaliánt itt - ám mind (u. o. XVII. 68-70.). A fődolog a rímnél a csengés: és ez Dante versének lelke.

Hátra van még a magyarázatok kérdése. Dante egyes kortörténeti vonatkozásait valóban nem lehet jegyzetek nélkül megérteni. De, amily hiba e vonatkozásokat egyszerűen mellőzni, vagy a magyarázatokat a szövegbe szőni, mint Gárdonyi, éppoly hiba az isteni éneket az ízléstelen szubjektív jegyzetek tengerébe fojtani, mint Szász. Az olvasni való könyvben, csak annyi jegyzetnek szabad lenni, amennyi a megértéshez okvetlen kell: a többi zavar. A költő elleni vétség, lapos tudákosságokkal rontani finom allegóriáit. A legnagyobb vétség az olvasót terjengős magyarázgatásokkal elfogulttá tenni aziránt, amit a költő csak sejtetni akar. Nem is említve, hogy a Szász jegyzeteinek egy része a fordítást magyarázza és a fordító mentegetőzéseivel van tele.

Azonkívül a tercinák egységes menetét nem is szabad meg-megszakítani a jegyzeteknek. Ezért tartom jónak a Margerie módszerét, mindazt, ami a megértéshez szükséges, az énekek elé csatolt és lehetőleg szépen megírt bevezetésben mondani el. Ennek nagyon rövidnek kell lenni, a Margerie 1-2 oldala helyett, csak féloldalt szánnék rá. Mert szükséges, hogy az olvasó e bevezetéseket elolvassa, mielőtt az ének olvasásába kezd, mint ahogy egy hangverseny előtt elolvassuk a műsort. E bevezetéseket nem szabad összetéveszteni a Szász Károly 20-30 oldalas értekezéseivel, melyek a jegyzeteket egyáltalán nem teszik feleslegessé...

Kit érdekelnek a fordító műhelytitkai? E fordítás egy egész kis világ, mint maga az örök költemény. Hol itt, hol amott fogok bele, évek óta. S az utolsó évben elcsüggedt bennem a költő. Az irodalom csüggesztette el. Most Dante szikláiból várat építek lelkem köré. Megutáltatták velem szegény hangszeremet. Amikor hát olyat kellett mondanom, amit csak zenével lehet kimondani, Dante nagy százhúrú hárfájához nyúltam. És e hárfának volt húrja hangomra rezonálni.

Nem érzem magamat műfordítónak. Dantét csak költő fordíthatja. Hogy e költő méltó-e, rokon-e Dantéhoz? Nem tudom, de ha nem hinném, egy tercinát sem írtam volna le.

Lemondok arról a hiúságról, hogy színeredeti költőnek tartsanak. Megpróbálom a legszebb könyvet adni nemzetemnek, amit adni tudok. És mint a középkori másoló, ideírom az elejére: olvassák szívesen, mert igen szép.

 

[*] A Heinrich-féle Ungarische Rundschau c. új folyóirat első füzetében Császár Elemér nevével megjelent tanulmány (Dante in Ungarn) nem egyéb, mint e mű kivonata. Elég különös, hogy a kivonat szerzője Kaposi könyvét mégis csak mintegy mellesleg odavetve, jegyzetben említi.

[*] Ahol elődeim az egyetlen megoldást eltalálták, minden meggondolás nélkül átvettem tőlük. Hisz a legszebb Dantét akartam adni, ami magyarul lehetséges. De alig 4-5 sort vettem át Szász Károlytól.

[*] Fordításának jellemzésére felhozom a Malebolge fordítását. Ez voltaképp rossz bugyrokat jelent, bugyroknak vagyis bolgiáknak nevezi Dante a pokol bizonyos árkait. Nos, Angyal e bolgiákat bolygáknak fordítja, és az egész helyet, a magyar helységneveket utánozva. Bolygásnak (vö: Almás, Bodzás stb.) (Philatetes: Übelbolgen, a franciák tulajdonnévnek vevén, megtartják a Malebolget.)

[*] Mind e furcsaságokat Papp József műve második kiadásában expiálta.

[*] Inf. III. 67-69: a Dante pontos képét elveszti. Inf. VII. 88-90: más képeket hoz és jegyzetben menti magát. A változtatásnak nemcsak félreértés, vagy verskényszer az oka, néha kifejezésbeli ügyetlenség is. Pl. Inf. XXV. 112. Egy ember kígyóvá változik: Jo vidi entrar le braccia per I'ascelle. Az én fordításomban: Láttam, hogy a karját hónába gyúrta. Szásznál: A két kar a hónaljüreg alá nyúlt - értelmetlen, hiányos és nem annyit jelent.

[*] Ezzel nem azt mondom, hogy a szavakat nem az olasz szótagolás szerint kellene versbe venni. Oly szavaknál, melyek a magyarban még meg nem honosodtak, magam is a Cary álláspontján vagyok. L. Memoir of Cary translator of Dante. I. 244.

[*] Dulakodás mit vad zaj hirdete Inf. III. 27. (Majd az egész sor betoldás.) Csendből oda, hol rezg a lég, viszontag Inf. IV. 150.

[*] La fiera crudele szerinte: e fene Baál (Baálról szó sincs! Baál a kálvinista prédikációkból került ide.)