Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Halász Imre: A parlamenti probléma

Halász Imre: A parlamenti probléma
I. A rendi országgyűléstől a parlamentig

Néhány év óta a parlamenti probléma nálunk a politikai helyzet tengelyévé lett. A füzetek, cikkek, beszédek egész özöne ömlik végig nyilvános vitatkozásaink unalmas lapályain. Ennek a nem mindig kristálytiszta áradatnak azonban a mélysége megfordított arányban áll szélességével. A produkált eszmék, ötletek, indítványok belértéke nem valami túlságos nagy. Az egész szóáradat jóformán kimerül az általános szavazatjog kérdésének vitatásában.

Első tekintetre úgy látszik, mintha a parlamenti probléma csak éppen napjainkban lett volna a magyar politikának elsőrendű tényezőjévé. Ez azonban optikai csalódás. A parlamenti probléma nem az általános szavazatjog eszméjének felvetésével született meg. Megvolt ez már előbb is, csakhogy más alakban. Nem túlzás ha azt mondom, hogy ez a probléma már 70-80 évvel ezelőtt is egyik alapvető kérdése volt a magyar politikának.

A múlt század huszas éveiben úgy látszott, hogy a magyar alkotmányosság eljutott a végvonaglás stádiumába. Az ország állapotát nem tette veszélytelenebbé az, hogy a beteg nem bírt tiszta tudatával állapota válságos voltának.

Körülbelül a veronai kongresszus idejére (1822) tehető az az időpont, mikor az európai reakció delelőpontra jutott. Ebben a nagy retrográd áramlatban Ausztria vezetett. Metternich herceg volt a főparancsnoka annak a nemzetközi tűzoltóságnak, mely tűzfecskendőivel - azaz ágyúival - nyomban megjelent mindenütt, ahol a szabadságra szomjas elnyomott népek kissé moccanni mertek.

Visszatekintve erre az időre valóban csudálatosnak találhatjuk, hogy az az Ausztria, mely mindig résen állt, ha valahol a szomszédban egy kis szabadság-lángocska felcsapott, hogyan tűrhette meg az alkotmányosságot közvetlen hatalmi körében, Magyarországon? De hát ha jobban megnézzük a dolgokat, úgy találjuk, hogy tulajdonképp nem is tűrte meg. Ha nálunk rögtön forma szerint s a másutt alkalmazott brutális apparátussal nem látott is hozzá az alkotmányosság kiirtásához, ennek csak az a magyarázata, hogy számított s a látszat szerint joggal számíthatott rá, hogy az a pislogó lángocska, melyet merész eufemizmussal magyar alkotmánynak neveztek, rövid idő múlva magától is kialszik.

Tizenhárom éven át nem hívtak össze országgyűlést. De ha meggondoljuk, hogy az utolsó országgyűlés, mely e nevet igazán megérdemli, az 1791-i volt s hogy a napóleoni háborúk alatti rövid országgyűlések már csak torzképei voltak egy valódi parlamentnek: akkor azt a képet nyerjük, hogy a magyar alkotmányosság már harminc éven át alig volt több merő fikciónál.

A reakcionárius Ausztria 1820 körül érte el európai hangadó pozíciójának legnagyobb magaslatát. Az olaszországi szabadságmozgalmakkal könnyen végzett. Csapatai, miután Nápolyban rendet csináltak, bevonultak Piemontba. Az intervenciós politika újabb és újabb akciói, mint valószínű lehetőségek lebegtek a jövő láthatárán. Ferenc és Metternich, kiknek a könnyen elért olasz siker a fejükbe szállt, most már elérkezettnek látták azt az időt, hogy egy nagyot csavarintsanak azon a hurkon, mely a már úgyis alig pihegő magyar alkotmányosságot végleg megfojtandó vala.

Ferenc a piemonti hadműveletek alatt 1821. április 4-én Laibachban írta alá azt a rendeletet, melyben országgyűlési megszavazás nélkül 28.000 újonc kiállítását követelte a megyéktől. A következő évben, aug. 2-án pedig kibocsátott egy másik rendeletet, mely szerint az adó ez év novemberétől kezdve papír váltópénz helyett pengő pénzben volt lefizetendő. A pengő forint értéke egyenlő lévén két és fél váltóforinttal, ez a rendelet 150 percentes adóemeléssel volt egyértelmű.

Semmi kétség, hogy az olasz mozgalmak könnyű elnyomása érlelte meg ezeket a merész rendeleteket, s hogy valamivel később az osztrák abszolutisztikus presztízse delelőpontra jutása érlelte meg az elhatározást e merész rendeletek erőszakos végrehajtására.

A megyékben mutatkozó ellenállási kísérletek meglepték, de meg nem ijesztették Metternich herceget és császári urát. Az adóra és újoncokra vonatkozó intézkedések bátran, gyorsan és könyörtelenül végrehajtattak. A megyék az egész vonalon beadták a derekukat - a legtöbb egyébiránt az ellenállást meg sem kísérlette.

Nem fogom itt megismételni azt a sokszor elzengett hőskölteményt a megyék bátor ellenállásáról. Az »alkotmány bástyáinak« ez a homéri Iliásza sok káros illúziónak lett forrásává. Pedig hát mi tagadás benne, ez a hősiesnek kikiáltott nemzeti ellenállás, bármily tiszteletreméltó volt indító okaiban, nem volt bizonyos operettszerű vonás nélkül. Míg Olaszországban vér - valóságos meleg és piros vér - folyt a szabadságért, nálunk abban az 1823-i mozgalomban csak frázisok puffogtatásával s megyei feliratok feleresztett papírsárkányaival folyt a küzdelem. A hazafias mártírság egyetlen esetben emelkedett addig a maximumig, hogy néhány megyei tisztviselőt huszonnégy órára letartóztattak.

A megyék magatartásának hivatalos statisztikáját egy József Nádor titkos levéltárában fennaradt kimutatás következőleg tünteti ki:

»Az adóügyben mindjárt az első reskriptumot végrehajtják: Abaúj, Árva, Békés, Esztergom, Heves, Körös, Krassó, Liptó, Máramaros, Mosony, Temes, Varasd, Verőce, Zágráb, tehát 15 megye.

Csakis a második reskriptumra engedelmeskednek: Baranya, Bereg, Borsod, Csanád, Csongrád, Fejér, Győr, Pest, Pozsega, Pozsony, Sáros, Somogy, Szabolcs, Szatmár, Szerém, Torontál, Túróc, Ugocsa. Összesen 18 megye.

Királyi biztosok hajtják végre, de kényszereszközök nélkül következő megyékben: Arad, Bács, Bars, Bihar, Gömör, Hont, Szepes, Tolna, Torna. Összesen kilenc megyében.

Királyi biztosok hajtották végre a rendeletet és pedig kényszereszközök alkalmazásával, összesen következő tíz megyében: Komárom, Nógrád, Nyitra, Sopron, Trencsén, Ungvár, Vas, Veszprém, Zala, Zemplén.

Az újoncozás ügyében az első rendeletet végrehajtják: Arad, Békés, Bereg, Bihar, Csanád, Esztergom, Komárom, Krassó, Máramaros, Sáros, Szepes, Szerém, Temes, Torontál, Túróc, Verőce. Összesen 16 megye.

Csakis a második reskriptumnak fogadnak szót: Bács, Csongrád, Fejér, Győr, Moson, Pozsony, Szatmár, Vas, Zólyom. Összesen 9 megye.

Királyi biztosok kiküldetése után, de kényszereszközök alkalmazása nélkül hajtották végre az újoncozási rendeletet a következő megyék: Árva, Baranya, Bars, Heves, Kőrös, Liptó, Pest, Pozsega, Szabolcs, Tolna, Torna, Ugocsa, Ungvár. Összesen 13 megye.

Királyi biztosok, de kényszereszközök nélkül, hajtották végre a rendeletet következő megyékben: Abaúj, Gömör, Borsod, Hont, Somogy, Zágráb. Összesen 6 megyében.

Végül királyi biztosok hajtották végre kényszereszközök alkalmazásával következő 8 megyében: Nógrád, Nyitra, Sopron, Trencsén, Varasd, Veszprém, Zala, Zemplén.

A fentebbiekből látszik, hogy ugyanaz a nyolc megye, mely az újoncozásnál renitenskedett, mutatott ellenállást az adónál is, csakhogy az utóbbinál még Komárom, Ungvár és Vas is ellenkezett. A fontos tény az, hogy a rendeletek ezekben a megyékben is végrehajtattak, kivétel nélkül. Tehát a nagy zajjal folytatott mozgalom a kormány tökéletes győzelmével végződött.

Joggal írhatta tehát húsz évvel később br. Eötvös, »hogy a megyerendszer a garanciáknak legjobbika, de csak akkor, mikor tulajdonképp garanciákra nincs szükségünk.« A 23-i esetekre hivatkozva azt mondja: »Soha világosabb törvénysértés kormány által nem követtetett el s hány törvényhatóság volt, mely kötelessége szerint élt a vis inertiae jogával? A megyéknek alig egy ötöde!«

Az 1823-i megyei mozgalom eredményeinek felbecslésével körülbelül úgy vagyunk, mint az 50-es évek ún. passzív ellenállásának felbecslésével. Mindegyik jó volt, hasznos volt, dicséretes volt, de egymagában egyik sem eredményezte volna az alkotmány helyreállítását. Hatvanhétben világtörténeti események idézték elő a fordulatot. De az az örvendetes tény is, hogy 1823 után - inkább post hoc, mint propter hoc - az országgyűlést ismét összehívták, túlnyomólag a nemzetközi politikával kapcsolatos megfontolásoknak volt köszönhető. Semmi sem állt távolabb Ferenc királytól, minthogy meghajoljon az alkotmányos jogok előtt. Ő telivér abszolutista volt és maradt holtanapjáig. Az alkotmányosságot lelke mélyéből gyűlölte. Híres az a mondása: »Totus mundus stultisat et vult habere constitutiones.« (Az egész világ bolondul és alkotmányokat akar.)

Egy ízben, mikor beteg volt s orvosa azzal biztatta, hogy ne féljen, kibírja a bajt erős »constituciója«, rászólt a doktorra, hogy ezt a szót többé előtte ki ne merje ejteni. Ebben egy adag jóízű bécsi humor rejlett, de a tréfa jellemzi az uralkodó gondolkozásmódját.

Minek tulajdonítsuk, hogy Ferenc mégis, igaz, hogy csak két évvel később, rászánta magát az országgyűlés összehívására?

A 23-i zajos megyei jelenetek megismétlődése - ezt belátták Bécsben - kompromittálná Ausztria presztizsét Európa előtt. Metternich azzal igyekezett Európának imponálni, hogy az ő rendszere képes mindenütt csendet parancsolni a zajongó elemeknek. Ámde, ha folytatják az ujjhúzást a megyékkel, könnyen észrevehette volna Európa, hogy íme Ausztria saját hatalmi körében sincs minden rendben. Azzal a lehetőséggel is számolni kellett, hogy az Olaszországban sikerrel folytatott intervenciós politikának másfelé is folytatása lesz s további áldozatokra lesz szükség pénzben, katonában.

Fanyar képpel tehát két rossz közül a kisebbet választották. Kisebb rossznak látszott egy egész szerkezetében primitív országgyűlés, mint a sok megyei darázsfészek időnkénti megbolygatása.

Metternich hátrahagyott irataiból tudjuk, hogy ő abban az időben Magyarországon kétféle ellenzéket különböztetett meg. Egy konzervatív ellenzéket, mely nem veszedelmes s mely, mint hivé, az országgyűlés összehívásával megnyugtatható s a felforgatók (értsd reformerek) ellenzékét, melyet kielégíteni úgy sem lehet, de melyet, mivel akkor még csekély számú volt, terrorizmussal, korrupcióval megfékezhetőnek tartott.

A parlamenti probléma Magyarországra nézve ezelőtt 87 esztendővel úgy volt feltéve: egyáltalán legyen-e, vagy ne legyen országgyűlés? A haladás első állomása a viszonyok szerencsés összehatása folytán ez lett: legyen országgyűlés!
 

Lett tehát ismét országgyűlés. Ferenc némi habozás után 1825. július 3-án Bergamóban aláírta a meghívót. A hosszú szünetelést a háborús időkkel mentegették. Ez a fügefalevél talán nem is annyira azt kívánta eltakarni, hogy az országgyűlést tizenhárom évig össze nem hívták, mint inkább a restelkedést, hogy végre mégis összehívták.

De milyen volt ez az országgyűlés! Puszta embriója annak, amit parlament alatt érteni szoktunk.

Az országgyűlés összehívása nem oldotta meg a parlamenti problémát, hanem éppen csak feltette azt a magyar nemzet életkérdése gyanánt. Az első lépcsőfok volt, de hátra voltak a további lépcsőfokok: olyanná fejleszteni ezt az országgyűlést, hogy a rendiség kezdetleges keretéből valódi népképviselet, igazi parlament legyen.

Hosszú és nehéz út a parlamentarizmus ama sejtelmétől, mely 1825 után a lelkekben élt, a parlamentarizmusnak a köztudatban való teljes kialakulásáig s innen kínos vajúdásokon és vergődéseken keresztül annak diadalmas megvalósulásáig.

Huszonhárom év kellett hozzá, míg a hernyóból álca, az álcából a népfelség tüneményes pillangója kibontakozott.

Lássuk, milyen volt az az országgyűlés, mely 1825-ben egy halálos dermedtséghez hasonlatos állapot után életre ébredt.

A főrendiházban ott ültek a nádor elnöklete alatt az egyháznagyok, az ország zászlósai, a főispánok, a fiumei kormányzó, két horvátországi követ, végül az idegenekből kreált indigenákkal erősen tarkázott mágnási családok magyarul többnyire nem is tudó tagjai.

Az idegen, ki valahogy váratlanul odakerült volna e fényes testület közepébe, zavarban lett volna, hogy megmondhassa, miféle ország első kamarájába tévedt. S e testületnek semmi által nem korlátolt vétójoga volt a követi tábla minden határozatával szemben. Akár százszor visszaküldhetett minden feliratot vagy határozatot, melyet a követi tábla hozzáküldött. Legyőzhetetlen erejű kerékkötő volt ez, mellyel a kormány rendelkezett. Mozdulatlan volt e testület, mint a piramidok és néma, mint a sivatagba bámuló kőarcú szfinx. Néma és a korszellemre nézve hozzáférhetetlen. Latinul tárgyalt és hosszú éveken át még naplót sem vezetett.

Az alsó tábla kopasz termének sivárságában egy emelvényen ott ült az egész királyi tábla, a kir. személynök elnöklete alatt. Az alsó táblának nem volt választott elnöke. A királyi személynök elnökölt s egyúttal képviselője és harcias védelmezője volt a nem látható kormánynak. Manapság az elnök legfőbb tulajdonságának a pártatlanságot tekintjük. A személynök paródiája volt egy parlamenti elnöknek. Élénk részt vett a vitában, latba vetve fölényes törvénytudását, előkelő állásának egész súlyát, védve körömszakadtáig a kormányt, melynek szándékait egyébiránt csak tökéletlenül ismerhette. Mert hisz ennek igazi irányítói az uralkodó osztrák tanácsosai voltak. Ha a személynök hatalmaskodása nem vezetett sikerre, akkor a hátmögötti kapacitálás, sőt megfélemlítés vagy még rosszabb eszközökkel való megpuhítás fegyveréhez nyúlt. A követeket egy sereg titkos rendőr tartotta szemmel. A császárhoz naponként tudósítások mentek a követek legintimebb ügyeiről. A postán fekete kabinet volt berendezve. Amaz idők politikai férfiainak levelezéseit olvasva sokszor meglep bennünket az az érzés: hisz ez az ember, mikor levelét írta, tudta, hogy ezt fel fogják bontani.

Házszabály nem volt. Mindenki annyiszor beszélt, ahányszor akart. A Kossuth által 1832-1836-ban szerkesztett írott országgyűlési tudósítások sárgult lapjait olvasgatva, a majdan nagyra menendő szerkesztőnek egy megjegyzésére akadtam, aminőt nagyritkán megengedett magának, azt mondja: hogy a követek »pruritus loquendi«-ben (szólási viszketegben) szenvednek. Dicső ősök, mennyire méltók voltatok unokáitokhoz.

Legfontosabb elemét tették az alsó táblának a megyék követei. Az akkor csupán három vármegyéből állott Horvátországot együtt két követ képviselte.

Ott ültek továbbá az alsó táblánál a káptalanok és városok követei. Ennek a két csoportnak külön-külön egy szavazata volt. De beszélni beszélhettek, amennyit akartak. A káptalani követek a latin nyelvnek buzgó védelmezői, vallási kérdésekben a türelmetlenség képviselői voltak. A 36-i országgyűlésen előfordult Tagen-eset, mikor egy ily nevű kanonok kétségbe merte vonni Beöthy Ödön bihari követnek egy állítását, mellyel ez a papság visszaéléseit ostorozta, valódi cause celébre-je volt annak az országgyűlésnek.

Térjünk át a városi követekre. Hogy a 47 királyi városnak szavazata mikor és hogyan zsugorodott össze egy szavazattá, ez teljesen tisztázva sohasem lett. A régibb századokban a nemesség és a városok közt folytonos küzdelem volt. A városok az udvarnak s a Habsburg uralom ideje óta az idegen befolyásnak uszályhordozói voltak. Akkor jó volt, hogy a nemességnek sikerült a városok befolyását megtörni.

Egyébiránt a szavazás módja az alsó táblán szabályokkal megállapítva nem lévén, összeütközések is fordultak elő. A városi követek nem szűntek meg keserű panaszokat hangoztatni szavazatjoguknak botrányos összezsugorítása miatt. Szőgyény personális az 1825-i országgyűlésen több ízben megkísértette a városi és káptalani szavazatokat tényleg egyenként számba venni, mert hisz ezek a jó urak mind hűséges kormánypártiak voltak. De ez a kísérlet heves tiltakozást idézett elő a megyei követek részéről s később már nem fordult elő. A szavazatok számbavételénél egyébiránt szintén kedélyes anarchia volt a gyakorlat. Az elnök rendszerint felkiáltások alapján hirdette ki a határozatot, ama régi elv szerint, hogy »vota non numerantur, sed ponderantur« (a szavazatok nem számíttatnak, hanem mérlegeltetnek). Az volt a felfogás, hogy a »pars sanior« - a józanabb fél - döntsön. De hát ki volt a pars sanior? Ezt a személynök bölcs belátása döntötte el.

A városi kérdés nagy szerepet játszott a 48 előtti parlamenti reform-velleitások sorában. Erről még alább beszélünk.

Még pár szót a követi tábla azon elemeiről, melyek olyanforma szerepet játszottak, mint a katonaság és népség a népies színdarabokban. Ilyenek voltak az »absentium ablegatusok«, vagyis azoknak a mágnásoknak a követei, akik a főrendiházban személyesen nem foglalták el helyüket. Ilyen minőségben volt jelen Kossuth az 1832-36-i országgyűlésen. Ezeknek szavazatuk egy se volt. A városi követek legalább beszélhettek. Az absentium ablegatusnak hallgatás volt a kötelessége. Ha ezt megszegte, egyszerű határozattal el lehetett távolítani az ülésteremből.

Végül még említsük meg a juratusokat. Ezek végezték az akkor nagymennyiségű írási teendőket. A »diktatúra« nagy szerepet játszott azokban az időkben, mikor a kormány még a kerületi ülések naplóit sem engedte kinyomatni. A juratusok hivatása a körmölgetésen kívül abban is állott, hogy ők képviselték a közvéleményt, amelyet akkor még, »közvélekedésnek« mondottak. Ez körülbelül a vivátozást és lehurrogást jelentette. Sajtó teljesen hiányozván, a jurátussereg némileg a nyilvánosság szurrogátuma volt.

És most térjünk vissza az alsó tábla tulajdonképpeni döntő eleméhez, a megyei követekhez.

Ezeknek elvben a nemesi rendet kellett volna képviselni, de tényleg nem az egyénenként értett nemeseknek, hanem a megyéknek, mint testületeknek képviselői voltak. Ha a nemességet magát, mint a mandátumok ősforrását tekintjük, ebben a szűkebb osztálykeretben a korlátlan »suffrage universel« volt érvényben. »Az, hogy a nemes ember valakinek a béres szolgája - írja br. Eötvös - épp oly kevéssé zárja ki őt a választásból, mint az, hogy még apai hatalom alatt áll, a tudatlanság és neveletlenség legaljasabb foka ép oly kevéssé, mint az, hogy most tizedízben szabadult ki a megyei tömlöcből, hol az utolsó lólopásért fogva volt.«

De ez a drasztikus jellemzés ne ejtsen bennünket abba a tévedésbe, mintha az általános szavazatjog legalább a nemesség keretében tényleg is gyakoroltatott volna. A valóságban a megyei oligarchia s az időnként ennek zsoldjába szegődő kisnemesek ochlokratiája döntötte el a választások sorsát. Ezenkívül óriási aránytalanságok jellemezték a nemesi választójog gyakorlatát. A kis Torna vagy Ugocsa csakúgy két követet küldött mint Pest, Bács, vagy Bihar - egy-egy jókora ország. A képviseltetésnek arányosságát még jobban a feje tetejére állította a nemességnek az egyes területeken nagyon különböző megoszlása. Az 542.000 nemesből 280.000 tizenkét megyében lakott. Ezeknek tehát volt 24 követjük, vagyis minden 11.200 nemesre esett egy követ. A 27 legkisebb megyében lakott 86.000 nemes. Ezeknek volt 54 követjük, vagyis minden 1.600 nemesre esett egy követ.

A régi országgyűlés, mint látjuk, még a kiváltságos osztály szempontjából nézve is valódi torzalakja volt a képviseletnek. Ezt a torzképet még kirívóbbá tette az a tény, hogy a lakosság 19/20-ad része, az a rész, mely az adó és katonáskodás egész terhét viselte, ki volt zárva a képviseltetésből.

De még ez is csak az egyik hibája volt a rendi képviseletnek. Másik hibája volt hatalmi körének korlátoltsága, amihez még az járult, hogy e korlátolt hatalmi kör gyakorlatánál is felfelé a főrendiház és a korona vétójoga, lefelé a megyék szintén korlátlan utasítási és visszahívási joga állta útját a követi tábla cselekvési szabadságának.

Hogy az országgyűlés hatalma a legfontosabb dolgokban nem tudott tényleg érvényesülni, annak egyik oka az volt, hogy e hatalom az államélet legfontosabb köreire ki nem terjedt s ahová jogilag kiterjedt volna, ott sem bírt érvényesülni, mivel kormányfelelősség nem létezett s az országgyűlésnek a kormány összeállítására és elbocsátására semmi befolyása nem volt.

A népszuverenitásnak tulajdonképp csak két rudimentuma maradt meg az országgyűlés kezében: az adós- és az újoncmegszavazás joga. Ez nem megvetendő fegyver erős kezekben, ha megvolt a követekben a kellő erő és bátorság s ha nem hagyták magukat terrorizmussal és lekenyerezéssel a lábukról levenni. Sajnos, az utóbbi is elég gyakran megtörtént. Amit ifjabb gr. Andrássy Gyula a 17-ik század züllött erkölcseiről ír, az a 19-ik század első évtizedeiről is áll. Az értelmiség nagy részére alkalmazhatók Tacitus szavai: ruebat in servitutem. A szabadság hiánya nem nevel jellemeket. Csakis a nagy ideáloktól lelkesített férfiak nemes alakjai emelkednek ki a poshadt vizekből. Ezek teremtették újjá a közszellemet. Ezek vetették meg - magukkal ragadva polgártársaik egyre növekvő tömegeit - egy új Magyarország alapját.

Az adómegszavazás joga értékes jog, de távolról sem volt az, amit budgetjog alatt értünk. Az ország nettóbevételei kerek számban mintegy 18 és fél millió forintot tettek. Leütve ebből a mintegy 4 és fél millió háziadót, melyet a megyék szavaztak meg a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás költségeire, maradt 14 millió forint államjövedelem. Ebből 4 millió körül ingadozott az ún. hadiadó, melyet az országgyűlés szavazott meg. A többi államjövedelem a vámból és az államjószágokból s bányákból származott. Ebbe az egész gazdálkodásba az országgyűlésnek semmi beleszólása nem volt, kivéve csupán a só árának időnkénti felemelését. Az országgyűlés elé sem költségvetést, sem zárszámadást nem terjesztettek. Még a saját maga által megszavazott adó hovafordítását sem ellenőrizhette.

Az újoncok megszavazásán túl, hátra volna még az országgyűlés befolyása a törvények alkotására. A követi táblát megillette a kezdeményezési jog, de e tekintetben rá kell mutatnunk a főrendi táblának és a koronának korlátlan vétójogára, melyet fentebb említettünk. E két törvényhozási faktornak minden képzeletet meghaladó csökönyössége béklyóba verte a követi táblának különben sem elég erős reformtörekvéseit. A közigazgatás újjászervezésére az 1827-ben kiküldött országos bizottságoknak ún. rendszeres munkálatai is (9 ily munkálat készült) valódi szerencsétlenséggé váltak az országra nézve. A legtöbb reformjavaslatot azzal némították el, hogy ez erre vagy amarra a rendszeres munkálatra tartozik. A reformbarátok végre rájöttek, hogy ezek az ún. rendszeres munkálatok mint kolonc lógnak a törvényhozás nyakán. Már maguk a tárgyalási sorrend feletti viták is rengeteg időt emésztettek. A kormány nem akarta engedni, hogy a munkálatok keretén kívül, mint mondták »per excerpta« reformkérdéseket tárgyaljanak. Ami reformtörvény a 48 előtti országgyűléseken alkottatott, azt többnyire hallatlan erőfeszítésekkel kellett a csökönyös főrendektől és a kormánytól kiküzdeni.

Az egyetlen fegyver a követi tábla kezében az egyre nagyobb halmazra felszaporodott országos sérelmek orvoslásának és egyes reformtörvényeknek kicsikarására az volt, hogy megbicsakolta magát s addig nem akarta tárgyalni a királyi propositiókat (ezek közt az adó és az újonc állt első helyen), míg a kormány nem engedett. Hosszas viaskodás folyt, a követek végre belefáradtak a küzdelembe, vagy lekenyereztettek, egy-két kevésbé fontos sérelem orvosoltatott, a nagyok orvoslása megtagadtatott, vagy egyszerűen agyonhallgattatott. A létrejött törvényeket többnyire az országgyűlés végefelé sebtiben ütötték össze.

Az ellenzék az országgyűlésen nem volt egységes párt. Abból a két fő elemből állott, melyet Metternich helyesen már 1825-ben felismert. A konzervatív és a szabadelvű ellenzék közt a sérelmek képezték az összekötő kapcsot. No, ezekben nem volt hiány! De már a reformok tekintetében maguk a reformerek is árnyalatokra oszlottak. A legmélyebb szakadást köztük a minicipalisták és a centralisták ellentéte okozta. De mindent elkövettek, hogy ez a szakadás túlságosan ne táguljon, ellenségeskedéssé ne fajuljon. Mikor a Pesti Hírlap kisiklott Kossuth kezéből, - aki a municipalistákhoz tartozott - s Kossuth Metternichnél hiába könyörgött hírlapengedélyért, s a Pesti Hírlap a centralisták közlönye lett, ennek szerkesztője Csengery kijelentette, hogy nem fog többé cikkeket közölni a megyerendszer ellen, mert a municipalisták közlöny nélkül maradtak. Ilyen mesés lojalitás uralkodott akkor.

A szabadelvűek közt fennforgó nézetárnyalatokon kívül a megyék utasítási és visszahívási joga is kizárt a mai fogalmak szerint való tömör párt alakulást, mely egységes pártprogram és pártfegyelem nélkül nem képzelhető.

A gyorsabb haladás számos kerékkötői közt, melyek közt kétségkívül a főrendiházzal és a kormány csökönyösségével való huzavona volt a két legnagyobb, szerepet játszott még az a különösség is, hogy maga a követi tábla is kétszer tárgyalt minden javaslatot: először a kerületi, másodszor az országos ülésben. Ezt a kérődző rendszert az országos ülésekben uralkodó valóban példátlan elnökségi abnormitások teremtették meg. Eredetileg ezek a négy kerület (Dunán innen, Dunán túl. Tiszán innen, Tiszán túl) külön tanácskozásai voltak. Később a kerületi jelleg nyoma csak abban maradt meg, hogy felváltva más-más kerületből való képviselő elnökölt a kerületi ülésben, melynek csak a neve volt »kerületi.« A tanácskozások súlypontja ily módon áthelyezkedett a kerületi ülésekbe. Az a nevezetes, hogy naplót csak az országos ülésekben vezettek. Ezt is a királyi tábla szerkesztette, ami sok panaszra adott okot, a miért később a követek egy ellenőrző bizottságot választottak. A kerületi ülésekben nem volt napló, pedig itt folyt a tulajdonképpeni tanácskozás. A nevezetes 1832-36-iki országgyűlés tárgyalásainak legfontosabb részéről csakis Kossuth írott országgyűlési tudósításaiból nyerhetünk tudomást. Érezték ennek az állapotnak fonákságát a követek. Akartak is naplót vezetni a kerületi ülésekről, de a főrendek még ezt is megakadályozták. Ők maguk sem vezettek naplót, az ő beszédeik tartalmát is csak Kossuth tartotta fenn az utókor számára.

Ha valamely javaslatra nézve a főrendekkel és a kormánnyal váltott nunciumok, feliratok és leiratok végtelen során keresztülvergődtek, akkor következett még a »concertatió«, vagyis a törvényjavaslatok megszövegezése. Ezt az udvari kancellária eszközölte az alsó és felső tábla egy-egy választmányának közreműködésével. Ez a concertáció is sok panasznak, huzavonának forrása volt. A kancellária ugyanis sokszor azon mesterkedett, hogy belemagyarázzon valamit a törvényszövegbe, ami a határozatokban nem volt, vagy nem egészen úgy volt.

Mikor a concertáción is átestek, nemde a tisztelt olvasó azt hiszi, hogy most már a törvényjavaslat mehetett a királyi szentesítés elé. Téved a tisztelt olvasó. A kész törvényszöveget még egyszer tárgyalták és pedig - talán időnyerés céljából - a felső és alsó tábla elegyes ülésében. Ez azzal a veszedelemmel járt, hogy mivel a főrendi tábla majdnem csupa kormánypártiakból állott, az elegyes ülésben a kormány tábora oly nagy többséggel rendelkezett, hogy azt, amit az ellenzék nagy küzdelemmel keresztülhajszolt, utólag leszavazhatta, ha akarta. Hogy ritkán tette ezt, az csak arra mutat, hogy volt mégis becsület az emberekben. De hogy panaszra itt is volt elég ok, azt részletesen megismerhetjük Deák Ferenc remek követjelentéseiből. Nem folytatom ezeknek a parlamenti nyomorúságoknak ecsetelését. Elég, hogy rámutattam ezeknek halmazára. Könnyebb volna erről egy vaskos könyvet írni, mint egy rövid cikket. De ezúttal célom csak az, pár vonással érthetővé tenni, mily távol állott az 1848 előtti országgyűlés attól, hogy a nemzet valódi képviseletének, valódi parlamentnek legyen tekinthető.

Még csak egy vonást. Ez a tökéletlen országgyűlés is nem az ország közepében, hanem az ország szélén, egy akkor egészen német városban ülésezett, melynek lakossága semmi érzékkel sem bírt az ország nagy feladatai, a magyar nemzet ideáljai iránt. Sőt a pozsonyi nyárspolgárság görbe szemmel nézte az ország követeit - látjuk ezt Kölcsey naplójából is. Ez nem is csoda, mert csakugyan sérelmes volt Pozsony polgáraira, hogy egy özönvízelőtti gyakorlat révén ingyen szállással voltak kénytelenek ellátni a most már, nem mint egykor, pár hónapig, hanem évekig tartó országgyűlések tagjait. A zajos jurátusság üzelmei sem igen voltak ínyére a polgárságnak, mely oly édesdeden aludta a filiszterség boldog álmát.

De térjünk vissza tárgyunkhoz. Vizsgáljuk meg: bírt-e a közvélemény tiszta tudatával az országgyűlés tökéletlenségeinek? Azok a férfiak, kik a reformirány tipikus képviselői voltak, belátták-e, hogy az országgyűlés akkori állapota tarthatatlan? Érezték-e annak szükségét, hogy az országgyűlés a rendiség szűk kereteiből s az ezekhez tapadt ezernyi tökéletlenségekből kiemeltessék s valódi nemzeti képviseletté, igazi parlamentté alakíttassék át?

E kérdésre igennel válaszolhatunk.

De midőn e kérdést formulázzuk, különbséget kell tennünk egyfelől a magyar politikai mozgalmak csúcsai, másfelől az értelmiségnek magát jóhiszeműleg szabadelvűnek valló ama középrétegei között, melyek a megyében az uralkodó elem zömét alkották.

A korszellem a múlt század harmincas és negyvenes éveiben, - hasonlatosan a felkelő naphoz, mely először a hegyek csúcsait aranyozza be - gyorsan meghódította a vezető értelmiség csúcsait, de jóval lassabban hatolt keresztül az utóbb említett szélesebb rétegeken.

S a vezetők, ha el nem akarták veszíteni lábuk alól a talajt, kénytelenek voltak tekintettel lenni azokra az elemekre, melyek az ő törekvéseik számára a hadsereget szolgáltatták.

Ezek a vezetők tisztában voltak azzal, hogy a magyar országgyűlést a népképviselet alapjára kell áthelyezni. Deák Ferencről s a hozzá hasonló mérsékelt és óvatos politikusokról is áll ez, de még inkább a centralistákról, kik előtt b. Eötvös haladt bátran és lelkesen lobogtatva a fáklyát, bevilágítva ama mostoha korszak ködös félhomályába.

Hogy a dolog így áll, azt látjuk Deák Ferenc klasszikus követjelentéseiből is, melyekben ez a nagyeszű ember nem egyszer burkoltan többet mond, mint amennyit a tekintetes vármegyei karok és rendek többsége megérteni képes volt. Beszél parlamentárizmusról, kormányfelelősségről, elmondja, hogy ezt népképviselet nélkül elképzelni is lehetetlen. A tekintetes karok és rendek nagy lelkesedéssel hallgatták és helyeselték ezeket a mélyértelmű kijelentéseket. De - legalább többségükben - aligha tették volna ezt, ha Deák odaáll elébük s nyersen és őszintén így aposztrofálja vala őket: atyámfiai, az ország felvirágzásáról szó sem lehet addig, míg a tekintetes vármegyétől el nem veszik nemcsak a követutasítás és visszahívás, hanem a követválasztás jogát is. Általában ezt az egész mostani szervezetet le kell bontani. Nem elég a parasztságnak valami alakban való beillesztése a mai rendiség keretébe. Ez csak tökéletlen toldozás-foldozás lenne. Hogy a nemzet egységes, a nemzeti akarat erős lehessen, el kell törölni minden nemesi előjogot, el kell venni a megyétől a követválasztás jogát, egészen népképviseleti alapon kell megszervezni az államot.

Ha így beszélt volna Deák, tulajdonképp ugyanazt mondotta volna, amit követjelentésében szépen kicsiszolt mondatokban előadott, de ily beszéddel az adott viszonyok közt nem használt volna az ügynek. Esetleg némelyek még le is hurrogták volna.

Nyíltabban beszéltek a centralisták. Ők »doktrinairek« voltak, ők az értelmiség csúcsaihoz fordultak, de nem is voltak ám valami nagyon népszerűek.

Eötvös kimondotta: »Népképviselet kell, csak úgy remélhetjük a hon gyarapodását, ha törvényhozásunk minden érdeket kellő mértékben képvisel«. (Reform, 138. 1.) Kimondotta azt is, hogy »puszta ábránd népképviseletről szólani addig, míg a nemesség jogai, melyeket megyei szerkezetünk mellett élvez, meg nem szoríttatnak.« (Reform, 187. 1.)

A vezetők tehát látták a nagy célt. Ők tisztában voltak vele és fennen hirdették azt is, hogy csak az országgyűlés lehet az a szerv, melyből az ország újjáalakítása kiindulhat. De a seregnek, mely a vezérek nyomában haladt, akkor még nem volt elég ereje arra, hogy átlépje azt a Rubikont, mely a rendi országgyűlést a valódi népképviselettől elválasztja.

A reformeszméknek ilyféle összezsugorítása a gyengébbek kedvéért többször előforduló tünet a 48 előtti reformmozgalmak történetében. Erre a legszembeötlőbb példa a közteherviselés kérdésénél fordult elő. A mozgalmak vezetői, a valóban európai látkörű emberek, így gróf Széchenyi István is, félre nem érthető nyilatkozatokban határozottan kijelentették, hogy közteherviselés alatt nem mást értenek, mint amit ez a szó jelent, vagyis azt, hogy a nemes ember viseljen mindenféle adót éppúgy, mint a nem-nemes. És mégis mi történt? A haladó párt nyilvános programjába a valóságos közteherviselés helyett a háziadó egy részének elvállalása tűzetett ki. Az egyetlen ok, mely miatt a haladópárt programját egész a logikátlanságig megszorította, br. Eötvös szerint az volt, hogy nem lehetett remélni, hogy ha a közteherviselést az összes közterhekre, a hadiadóra is kiterjesztik, ez keresztülvihető legyen. Az országgyűlésen azonban még így is megbukott.

Ezek a sajátságos összezsugorítási tünetek nemcsak a 40-es évek elején fordultak elő. Abban az »ellenzéki nyilatkozatban«, melyet az 1847-i választások előtt az ellenzék különböző árnyalatainak megbízásából maga Deák Ferenc fogalmazott meg, a közteherviselésről szintén csak ez a halvány és magyarázható mondat foglaltatik, hogy »az eddig egyedül adózott nép terhének megkönnyítését főbb kötelességünknek ismerjük.«

A népképviseletről ugyanebben a nyilatkozatban csupán a következő sovány és rugalmas jellegű néhány sor áll: »A honpolgárok nem-nemes osztályainak, mindenekelőtt pedig a királyi városoknak és szabad kerületeknek, képviselet alapján, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítése.«

A vezetők látták a nagy célt, de az utakról és módokról, hogy miképpen eszközöltessék az átmenet a rendi tábláról egy képviseleti alapon álló országgyűlésre, még náluk maguknál sem alakult ki határozott terv és program. B. Eötvös nyíltan és sajnálattal konstatálja: »Népképviselet kell. E meggyőződés mindinkább terjed. Átlátják nem nemes polgártársaink állásának méltatlan voltát. S mindezek mellett a népképviselet kérdése nemcsak megoldva, de még helyesen felállítva sincs.« (Reform, 138. l.)

Az indítványok, melyeket az 1848 előtti reformmozgalom produkált, különböző utakon igyekeznek megközelíteni a nagy célt. De e különböző utak közül egy sem vezetett volna a valódi népképviseletnek megteremtésére, hanem csupán arra, hogy az alkotmány sáncain kívül álló osztályok beillesztettek volna a meglevő rendi képviselet keretébe. De ez a beillesztés is, mint látni fogjuk, nagyon is hatálytalan formában történt volna.

Elsősorban említendő az ún. honoratioroknak a nemesek jogaival való felruházása. Első tekintetre világos, hogy ezt csak palliativ lépésnek lehet tekinteni, mely tulajdonképp a nemességet erősítette volna a nem nemes osztályoktól azonban elvonta volna legértékesebb elemeiket s ezzel gyengítette volna azoknak súlyát.

Másik indítvány volt, hogy a nem nemes községek küldjenek két-két képviselőt a megyegyűlésbe s ezek ott a nemesekkel együtt gyakorolják mindazon politikai jogokat, melyek a nemességet megilletik. E szerint a parasztság közvetett választás retortáján át részesült volna azoknak a jogoknak a gyakorlatában, melyeket a nemesség »suffrage universel« alakjában gyakorolt. Semmi kétség, hogy a parasztság ily módon való képviseltetése alig lett volna több mézesmadzagnál - ut aliquid fecisse videantur. Nagyon olcsón lett volna a 8 millió jobbágy kifizetve. Az a néhány községenkénti parasztképviselő egyszerűen elolvadt volna a megyegyűlésen uralkodó nemesség tömegében. Legrosszabbul jártak volna a sok ezer lakosú nagy alföldi községek.

A 48 előtti részleges javítási indítványok sorában legfontosabb volt a városok kérdése. Állandó panasz volt, hogy a királyi városok követeinek együtt csak egy szavazatuk volt a követi táblán. Minden szabadelvű párti belátta ennek a panasznak a jogosultságát. Deák Ferenc tollából nagybecsű fejtegetéseket olvashatunk, melyek mutatják, hogy felfogása a városi kérdésben úgy nemzeti, mint társadalompolitikai tekintetben magas színvonalon állott. Beható és szép fejtegetéseiből ideiktatok néhány sort, mely ezeknek mintegy végkövetkeztetéseit tartalmazza. »Még hatalmunkban van - így ír Deák - a városokat bizodalomnak és szeretetnek, igazságnak és méltányosságnak szorosabb köteleivel a nemzeti szabadság közérdekéhez kötni, még hatalmunkban áll, célszerű törvények által kifejteni bennök azon morális erőt, mely egyedül képes azokat és általuk a hazát is virágzásra emelni. De minél inkább halasztjuk ezt, annál kevesebbet biztos a siker s annál inkább félhetünk, hogy azok, kiket századokig, idegeneknek tekintettünk, szívben és érzésben idegenek maradnak hozzánk sőt idővel még ellenünk s érdekeink ellen fognak használtatni.«

E sorok érdekessége nemcsak abban van, hogy jellemzik Deák felfogását az akkor sokat vitatott városi kérdésben, hanem abban is, hogy ama 72 év alatt, mely a fenti sorok írása óta eltelt, mily óriásit haladtunk nemzeti szempontból. Akkor a városok idegenek voltak, ma legalább háromszor akkorára megnövekedve, gócpontjaivá lettek a magyarság erejének.

Megjegyzendő, hogy a városok országgyűlési jogainak kiterjesztését a szabadelvűek is - helyesen - a városok szervezetének demokratizálásától, az akkor fennállott városi oligarchia megszüntetésétől kívánták függővé tenni, hogy a városokban a követeket ne, mint addig, a belső és külső tanács (tehát 60-100 ember), hanem maga a polgárság válassza.

A követi tábla 1840-ben el is határozta egy országos bizottság kiküldetését a városi ügyben. Erre vonatkozó feliratához kész törvényjavaslatot is csatolt, de abban a főrendek megegyezni nem akartak. Később bizonyos változtatások után beleegyeztek. A kormány azonban a feliratot még válaszra sem méltatta. Jobban szerette, ha a városok a királyi kamara befolyása alatt megmaradnak a nemesség ellenében ellensúlyt képező elégedetlen elemnek.

Később 1847 végén, mikor kompromisszum készült Apponyi kancellár és az ellenzék egy része közt, ennek a rothadt békének egyik pontja az lett volna, hogy a kormány a városok kérdésében kész engedni. (L. e sorok írójának Egy letűnt nemzedék című munkája 237. lapját.)

Senkinek eszében sem volt, hogy a 47 város a követi táblán 47 szavazatot kapjon. Összesen 16 szavazatot kaptak volna. Az alsó tábla határozata az volt, hogy a királyi városok befolyása lakosaik száma szerint szabassék meg. A nagyobbak kapjanak egy szavazatot, a kisebbek csoportosíttassanak választókerületekbe.

Első tekintetre világos, hogy a városi kérdésnek ez a megoldása nem lett volna a rendi képviselet rendszerének megszüntetése, hanem annak továbbfejlesztése. Nem hozta volna közelebb a parlamenti problémát a népképviselet alapján való megoldáshoz, hanem bizonyos tekintetben még megrögzítette volna azt az eddigi keretben.

Mégis azt látjuk, hogy a szabadelvűek, első sorban Deák és Eötvös a városi kérdést tekintették annak a résnek, melyen át mögéje kerülhetnek a népképviselet megvalósítását gátló bástyáknak és amitől azt remélték, hogy valamikor, valami módon - hogy hogyan, azt maguk sem tudták - megközelíthetik a népképviselet megvalósítását. A mikéntre nézve még oly erős elméknek, mint Deák és Eötvös, sem volt határozott tervük.

Rögzítsük meg a népképviselet lehetőségeit kapcsolatban a többi országos nagy reformkérdésekkel.

Első tétel: felelős kormány nélkül nincs nemzeti megújhodás, nincs szabadság, nincs államiság. Ezt a tételt mindannyian vallották.

Második tétel: felelős kormány elképzelhetetlen valódi parlament, igazi népképviselet nélkül.

Harmadik tétel: népképviseletet lehetetlen teremteni afféle részleges reformokkal, minő a honoraciorok bevonása, a parasztközségek beillesztése a megyei képviseletbe. Míg a megyénél megmarad a követek választásának, utasításának és visszahívásának joga, addig hiú ábránd a népképviselet.

Míg a megye uralkodik, addig nem lesz népképviselet s míg népképviselet nincs, hogyan legyen felelős kormány? De ki is lett volna oly botor, hozzányúlni a megyéhez, ehhez az egyetlen némileg komoly alkotmánybiztosítékhoz, míg a felelős kormány meg nincs. Ilyet még a centralisták sem akartak.

Íme előttünk áll egy tökéletes circulus vitiosus! Ez pedig egy reménytelen, vigasztalan helyzetet jelentett. Bizonyára keresték a circulus vitiosusból kivezető, utat, de nem találták meg. Bizonyára itt kell keresnünk egyikét amaz okoknak, mely Deákot kehidai magányába űzték.

Mi legyen a helyes út, azt valóban senki sem tudta. Egyet azonban mindnyájan, mint magától értetődőt vallottak és hirdettek: hogy az átalakulás csak lépésről lépésre történhetik meg. Ezt vallották, ezt hirdették mind. Ezt az ősi bölcsességet, ezt az örök igazságot szűrte le Eötvös Reform című munkájának végeredményéül. Ilyenformán beszélt Deák is. Ő pesszimistább volt ama kor legtöbb politikusánál s bizalmas leveleiből tudjuk, hogy kilábolhatatlannak tartotta az ország helyzetét s reménytelenül nézett a jövőbe. De elvégre a nyilvánosság előtt nem beszélhetett így. A nyilvánosság előtt a városi kérdés sikeres megoldása kapcsán a követi tábla rendezését tartotta annak a lépésnek, mely először veendő munkába. Hogyan lesz tovább, mik lesznek a többi lépések? Ezt maga sem tudta. Erre nézve ezt mondta: »Ha ezen táblának alapja szélesebbé terjedvén, ereje is megnövekedik sokkal könnyebb lesz utóbb a hátralevő igazításokat eszközölni.«

A városokat 16 szavazattal a követi táblán felruházni - ez még ment volna valahogy. De a királyi táblát a személynökkel együtt, valamint a káptalanok követeit, kiknek jelenléte ott egyenesen gúny a képviselet eszméje ellen, a követi tábláról eltávolítani, a főrendek rettentő csökönyösségét megtörni, a megyék utasítási jogát megszüntetni - mily sora a nehéz feladatoknak! Hát még a felelős kormány megvalósítása! Ez egyenesen utópiának látszott.

Megvolt tehát a fent vázolt circulus vitiosus. Megvolt a nehézségek és akadályok kétségbeejtő torlasza. És mint kivezető út, nem volt más mint az a formula, hogy lépésről - lépésre kell és lehet megjavítani a viszonyokat. Ki merne kételkedni e formulában? Hisz már a görög bölcsek, sőt valószínűleg Izrael prófétái is hirdették ezt az örök igazságot.

A legtöbb esetben ez valóban helyes is.

Vannak azonban helyzetek s rendszerint éppen a legsúlyosabbak ilyenek, melyekben a lépésről-lépésre való megoldás egyenlő a soha meg nem oldással.

Hát elvégre ne csudálkozzunk azon, hogy Deák és Eötvös és a többi nagyeszű férfiai ama kornak, mindenek felett maga gr. Széchenyi István, kinek a «helyes egymásután» kedvenc szavajárása volt, az 1847-ben fennállott helyzetben, abban a fentebb formulázott circulus vitiosusban, jobb út hiányában a lépésről-lépésre való megoldás tanát vallották s hirdették.

De hogy még ma is, két emberöltővel később, vannak nagyképű emberek, kik magokat államférfiaknak tartják s kiknek utólagos bölcselkedése szörnyű tévedést és hibát lát abban, hogy 1848-ban azoknak az alapvető nagy reformkérdéseknek a megoldása, nem lépésről-lépésre, hanem egyszerre eszközöltetett, akik nem győznek szörnyűködni azokon a rögtönzéseken és állítólagos elhamarkodásokon, melyek a 48-i márciusi átalakulás alkalmával elkövettettek - ezen méltán csudálkozni lehet.

Fentebb már rámutattunk arra, hogy az 1848-i átalakulás alapvető nagy kérdései az egymással kölcsönösen összefüggő, egymást kölcsönösen feltételező óriási problémák rendszerét alkották, egy gépezetet, melynek kerekei egymásba fogódzkodnak. Ezeket másképp, mint együttesen megoldani objektív okokból merőben lehetetlen volt. Egy egészet alkottak. Vagy kapcsolatosan és egyszerre meg kellett oldani valamennyit, vagy nem lehetett megoldani egyet sem. Pedig megoldani kellett őket, különben elveszett volna a nemzet.

Történtek hibák a részletekben. Van-e emberi mű, mely tökéletes? De nagyban és egészben a 48-iki reformokat csak úgy lehetett megcsinálni, ahogy ez megtörtént, azaz együttesen. Aki másképp akart volna eljárni, az objektíve lehetetlen dolgot követelt volna.

III. Napóleon Julius Caesarról szóló munkájának bevezetésében van egy mondat, melyben politikai hitvallásának vezérelvét fejezi ki. Ötven éve, hogy e lapidaris mondást olvastam, de máig sem feledtem el, »Il ne faut jamais vouloir l'impossible!« A hatatmas imperátor abba pusztult bele, hogy ettől a bölcs axiómától el hagyta magát téríttetni. Meg akarta akadályozni a német egységet s nem gondolta meg, hogy amit egy nagy nemzet akar, azt megakadályozni lehetetlen.

A lehetetlen akarása az, midőn némelyek még ma is azon nyargalnak, hogy a 48-ban létesített reformokat lassan-lassan, lépésről-lépésre kellett volna megvalósítani.

Az életerő csodás felpezsdülése indult meg 1848 tavaszán egész Európában. A népek megmozdultak s a magyar géniusz azt, amit a saját erejéből húsz évi vajúdás alatt megteremteni nem tudott: a rendi országgyűlésnek valódi parlamentté való átalakítását, a hatalmas európai eszmeáramlat lendítő hatásától erőt nyerve, egyszerre, egy nagy és bátor erőfeszítéssel végrehajtotta.

Ha március idusán a bécsi mozgalmak zaja lehatolt volna a kapucinusok sírboltjába s áthatolt volna egy nagy kőszarkofág vastag falán, az öreg császár - egy pillanatra feleszmélve örök álmából - újra elmondhatta volna: totus mundus stultisat et vult habere constitutiones. Pedig most sem lett volna igaza. Mert nem lehet az őrültség, hogy aki élni akar, követeli a levegőt. A nemzetnek pedig, mely élni akar, melynek élnie kell, éltető levegője a szabadság.