Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Figyelő · / · A cárnő

A cárnő
írták: Biró Lajos és Lengyel Menyhért
I. Fekete Miklós:

A cárnőről írva, érezzük helyzetünk félszeg voltát. Mert mit jelenthetnek leghízelgőbb szavaink is ama nagy és kivételes siker mellett, mely a társszerzőknek osztályrészül jutott és az általános elismerés mellett, mellyel darabjukat övezik, mit jelenthetnének kifogásaink. Mind a ketten művész emberek, becsületes művész emberek, européerek és a kultur-Magyarország reprezentánsai, tehát olyanok, kikről eleve feltételezhető, hogy tellett tőlük darabjuk atmoszféráját megtölteni művészettel és egy kulturás irodalmi mű egyéb lényeges kellékeivel. S minthogy mindezt tudjuk s minthogy volt alkalmunk mindezt konstatálni s minthogy ízléstelenül nem akarunk akkor tapsolni, mikor már mindenki kitapsolta magát s minthogy úgy érezzük, lelkiismeretfurdalás nélkül mellőzhetjük el a darabban esetleg föllelhető hibák felsorolását, ám érezve, hogy valamit mégis kell mondanunk, egész egyszerűen mondjuk a következőket:

Nem tudjuk, fatális véletlen-e, avagy a társszerzőséggel szervesen összefüggő: «A cárnő» cselekménye két részből áll. Az egyik nagyon komoly dráma, a másik ötletes vígjáték. A dráma: küzdelem a nemesség és a köznép között, erősen szociális tartalmú, komoly és értékes elgondolásokkal ékes. A cárnő második felvonásbeli nagy tirádája - millió parasztnak vagyok az anyja - gyönyörű panegyris és gyönyörű elgondolása, költői tartalmától is eltekintve, a felvilágosodott egyeduralomnak. Ez az elgondolás a drámai magba kapcsolódva széles horizontú drámának képezhette volna tartalmát és mi jobb szerettük volna, ha ezen az alapon fejlődik tovább a darab olyképp, hogy a darab második részéből, mivel már eleve kapcsolódott - kibontakozva, vitt volna nagyszerűnek igérkező helyzetek és végül megoldás felé. Ám a szerzők jónak látták, a darab második részét, az ötletes vígjáték tárgyat, a speciális orosz problémát tovább bogozni a bekapcsolt drámai résszel, mégpedig olyképpen, hogy a vígjátéki elemeket fejlesztve, a drámai éleket tompítva, egy sikerült és valóban ötletes fináléval vígjátéki karaktert adjanak a darabnak.

A vígjátéki és drámai elemek bogozása, ezt el kell ismernünk, ha mást is vártunk, ízléssel és ökonómiával történik. És bár meglátszott, hogy a szerzők igyekeztek a darabot egységessé tenni, a sajátságbeli különbségek nivellálása nem mindig sikerült. Hol Lengyel Menyhért komoly intellektualitása ütközött által a darabon, hol Biró Lajos diszkrét szenzibilitása vált érezhetővé. A nem egységes hangulat a darabnak talán nem szolgál előnyére, viszont a szerzőknek sem a hátrányára. Dokumentálva azt, hogy a szerzők az egymásnak tett esetleges koncessziók dacára sem tudták megtagadni saját magukat, a darab egységesnek contemplált hangulatán itt-ott rést ütve. Ismételve, ha a darabot ezért érheti is gáncs, a szerzőket feltétlenül dicséret illeti meg nem alkuvásukért, becsületes művészetükért.

A színészekről is szólva, jóleső érzéssel kell megállapítanunk, hogy elsőrendű munkát produkáltak. A darab változó hangulataihoz megértően tudtak alkalmazkodni, művészettel hidalva át a hangulatbeli szakadásokat. Beregi, Gál és Márkus E. könnyen vitték sikerre a darabot, mire az különben is jól volt diszponálva.