Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám

Réti Ödön: Zorka
Regény

Aznap, mikor beköltözött, házigazdája rögtön karonfogta, hogy megmutassa neki a saját tervezte házát, a kövér disznókat, a méhest... Tudtára adva, hogy mától kezdve mindez az övé is. Megízleltette vele saját termésű homoki borait, saját főzésű pálinkáját, megigértetvén, hogyha valamire szüksége lenne, bizalmasan hozzájuk fordul.

Erdőssy legjobban megörült a szép kertnek, a sűrű lugasnak, melyben kedvére olvashat és egyedül lehet.

A kis Mila folyton nyomukban járt és hozzádörzsölődött, mint egy kényes cica.

A kutat is nézze meg a tanár úr - mondta ugrándozva.

A kert végében deszkakerítés két részre osztott egy kutat, melyet Milovanovék és a kerítéssel elválasztott szomszédék közösen használtak A kis leány átnézett a nyíláson és kiáltozni kezdett: Zorka, Zorka!

- Hiába kiáltozol kis csacsi, - mondta az apja - nincs a kertben senki.

- Danisityék kertje - mondta - Erdőssy felé fordulva, és mikor látta, hogy meglepetve bámul reá, magyarázatként hozzátette: - Nem ismeri őket a tanár úr, a leányuk odajár a polgári iskolába, a Zorka!

- A Zorka! - ismételte a kis leány.

Most tudta már Erdőssy: miért futott Milana először is Zorkához, tudatni vele, hogy hozzájuk költözik.

Komoly, egykedvű arcot igyekezett mutatni, pedig a szíve csak úgy zakatolt a boldogságtól. Átnézett a szomszédba, mohó, vizsgálódó tekintettel:

- Az is szép kert - mondta közönyösséget színlelve.

Mikor visszafelé haladva a méhkas előtt mentek el, bolond kedve támadt, hogy egy kast feldöntsön.

- Hogy futnánk innét - gondolta, aztán komolyan megdorgálta magát, míg a szíve nevetett.

A kertben mindent pompásnak talált, az udvaron újra megnézte a hízókat s valóságos dícsérő szónoklatot tartott felettük, látva, hogy a kövér jószágok büszkeségei a gazdának. Szép szavakkal méltatta a pulykák erényeit is és a kis Mila hívására készséggel mászott fel a tyúkketrecbe.

- Ni, ott egy tojás! - mondta oly örömmel, mintha legalább egy ugyanakkora gyémántot talált volna a szalmafészekben.

- Persze ez a fészektojás, ez az egy mindig itt marad - mondta Milana oktató hangon.

Mikor magára maradt, örömtől izgatottan járt szobájában föI és alá és ezer tervet forgatott a fejében.

Alig jöttek ők ki a kertből, Zorka sietett a kúthoz.

- Milana! - kiáltott át.

Vajon járt-e már ő itt, kérdezgette magától. Sokáig maradt a kertben s benézegetett Milovánovékhoz.

Nehezen nyugodott bele, hogy hiába várakozik, azt hitte, még ma látni fogják egymást.

- Milyen kár - sóhajtotta. Belenézett a kútba s annak tükrében nézegetni kezdte magát.

- Tetszem? - kérdezgeté saját képétől mosolyogva. Aztán egyszerre könnyezni kezdett.

- Akarom látni! - mondogatta félhangosan s mégegyszer átnézett Milanáék kertjébe. A méhek zümmögése felelt panaszára. Letört egy virágzó barackfagallyat s átdobta a kút mellé. Erről meg fogja tudni, hogy itt voltam - mondta: és hitte egész biztosan.

Másnap délután Erdőssy könyvvel kezében a kertbe sietett. Miután körülnézett, hogy valaki véletlenségből nincs-e jelen, egyenesen a kúthoz sietett s karjait az alacsony kávára nyugtatva átnézett a szomszédba. Nem látott senkit. Szomorúan odább akart menni, mikor a földön a barackfagallyat meglátta.

Szétnézett: kertjükben ilyen virág nem volt, míg a másikban egymás mellett több olyan fa díszlett virágos pompában. Meg volt győződve róla, hogy ezt Zorka dobta át...

Lehajolt a virágért s akkor a kút feletti nyíláson keresztül őt látta jönni. Sietve jött a leány sötétkék iskolás ruhájában, az utolsó lépéseket futva tette meg. Lehajolt a kút deszkájára.

Pillanatig szemközt néztek egymással. Erdőssy szólni akart, de a leány megriadva ugrott fel s a közel levő üvegházba menekült. Erdőssy várt, várt. De hiába.

Bement a házba s a kis Milanát segítségül hozta magával. Örömmel jött a kicsike, megfogta tanárja kezét és először is az ő kis kertjéhez vezette, mely apró ágyásokra felosztva, majdnem olyan volt, mint a nagy kert.

A lugas összehajlott, két sarkán földbe tűzött vesszőkből volt készítve, a gyümölcsfákat időnként kicserélt ágacskák pótolták, de a virág, az természetes volt benne. A kis leány nagy bőbeszédűséggel magyarázgatta a kertészet titkait, nem is sejtve, hogy Erdőssy folyton türelmetlenebb lesz.

- Hanem ott a kút mellett láttam egy gyönyörű virágot, ültessük azt ide Milana! - mondta és menni akart.

A leányka visszatartotta.

- Oh a világért se, - felelte komolyan - nincsen már egy csepp hely sem, mert sok, sok mag van itt elültetve s azt nem szabad bántani.

- De legalább nézzük meg!

- Oh minek az, az én kertemben szebb virágok vannak, tessék megnézni ezt a jácintot: milyen szép. Ez az ibolya is szép, a gyöngyvirágom pedig a legszebb a világon.

- De milyen száraz a föld, ezt muszáj megöntözni, hisz elhervadnak szegény virágok.

- Délben nem szabad megöntözni őket, reggel megöntöztem és este, ha a nap lemegy, újra meg fogom öntözni.

- Nem Milana, nem várhatunk estig, majd meglátja, hogy ez a gyöngyvirág elpusztul. Megbánja!

Megfogta a leányka kezét és a kút felé vonszolta.

- Hát jó, én nem bánom, öntözzük meg.

Előkeresett egy kis kannát, Erdőssy felhúzott egy vödör vizet, de megint visszaöntötte a kútba.

- Nem Milana, - mondta - mégsem lesz jó a virágot most megöntözni, attól félek meg talál ártani az ibolyának.

- Ugye mondtam! Gyerünk gyorsan vissza, mert igen ide süt a nap.

- Jaj Milana, jöjjön ide gyorsan, milyen borzasztó! Nézze... milyen szépen virágzik odaát az a sok fa, látja?...

- Nekünk nincsen olyan, milyen kár...

- Barackfa, - mondta a kis leány közönyösen - majd kérek Zorkától, ha meglátom a kertben. De most nincsen itt úgysem.

- Hát ha itt van? - szólt Erdőssy ravaszul.

- Látnám, ha itt volna - felelt Milana és hogy szavai igazságáról meggyőzze, átkiáltott: - Zorka, Zorka nem vagy itt? Zorka előbújt.

- Zorka drága! - kiáltotta örömmel - jöjj ide, most sohasem jössz ide? Tegnap délután is hiába vártalak. Itt az Erdőssy tanár úr is.

- Jó napot Danisity Zorka - mondta Erdőssy - iskolai szokás szerint mindkét nevén szólítva őt.

- Milana valami virágot akar öntől kérni: ilyet ni.

Megmutatta a hervadt ágat, melyet azóta folyton a kezében tartott.

Megnézte a leány és egymásra mosolyogtak hosszan, sokáig, mint eddig sohasem. Aztán Zorka letört a barackfáról egy virágos ágacskát.

Milana átadta Erdőssynek. - A tanár úr kérte tőled...

- Szeret a kertben lenni? - kérdezte Erdőssy, miután hosszasan gondolkozott, hogy valami okosat mondhasson.

- Igen, amikor csak időm van, itt sétálok, későbben, ha melegebb lesz, itt kézimunkázunk édesanyámmal.

- Én is itt fogom a szabad időmet eltölteni, hisz oly szép minden: a levegő virágillatos és oly ünnepi csend van...

- Igen szeretem a természetet, szomorú vagyok, ha fát, lombot nem láthatok. Most oly szerencsés vagyok, csak ki kell nyitnom szobám ajtaját, ide látok. Ma reggel is a legelső amit megpillantottam, az önök barackfái voltak, a sok piros virág oly közelnek látszott, hogy kedvem támadt utánanyúlni.

- Majd tépek én a tanár úrnak, ha szereti.

- Majd tép a Zorka a tanár úrnak, amennyit csak kíván - mondta Milana jószívűen, aztán folytatta:

- Te Zorka, délután megöntözzük a kertemet, a tanár úr húz vizet a kútból, én meg öntözök. Jöjj ki te is, ha hazajöttünk az iskolából... ni, ni egy fiú, hát ez kit keres? Bizonyosan a tanár urat keresi.

- Valóban engem - szólt Erdőssy, aki megismerte az ajtón kopogtató fiúban egyik diákját.

Búcsúzásnál hosszasan néztek egymás szemébe. Erdőssy szájához érintette a virágot.

A leány megrezzent.

Délután a meghatározott időben pontosan együtt voltak mind a hárman. Erdőssy merítette a vizet, öntött Mila kannájába, míg a kis leány szakértelemmel öntözgette kertjét, addig ők beszélgettek. Közömbös dolgokról, az iskoláról, de minden szó, amit egyikük mondott, édesnek, szellemesnek tűnt fel a másik előtt.

Lehajoltak a kútkávára, hogy egymás szemébe nézhessenek. A leányka mosolygós ajkai oly közel voltak ...

Erdőssynek nagy önmegtartóztatásába került, hogy csókot ne lopjon róla. Tanárja vagyok - volt mindig eszében s ez megvédte érzelmei ellen.

A kis Mila gyakran visszatért, mert az öntözőbe kevés víz fért bele.

- Ez az utolsó kanna, amit viszek - mondta előre.

- Mikor látom ismét? - kérdezte Erdőssy Zorkát.

- Holnap az iskolában, felelte a leányka.

- Óh az kevés!

- Egy óra. Tíztől tizenegyig. Bizony még nem is tudom a leckémet, úgy félek mindig, nem tudom az évszámokat emlékezetemben tartani és az irodalmat sem tudom.

- Miért fél? Tőlem nem kell félnie, azt tudja... na és néhány hét múlva vége lesz a tanévnek. Meg lesz a boldogsága.

Mit fog tenni akkor? Hamar elfelejti az iskolát és tanítóit.

- Boldog leszek az igaz, nem szeretek már iskolába járni, hiszen én már nagy lány vagyok. Nemsokára tizenhat éves leszek. De az iskolát el nem feledem soha, aki velem jól bánt, aki engem szeretett, azt én mindig fogom szeretni. Nem vagyok háládatlan. Inkább hiszem, hogy a tanárok... a tanítónők feledik el hamarabb azokat, akik kimaradnak!

- Igaza lehet önnek, nekem még végzett tanítványaim nem voltak, de azt hiszem, sokat közülük el fogok feledni, akarok is elfelejteni, de lesz köztük olyan is, akit hiába akarnék elfelejteni. Aki, ha eltávozott, rideggé, szomorúvá teszi majd az iskolát,... hogy nem is lesz érdemes többé odajárni.

- Készen vagyok, ugye szorgalmas voltam tanár úr - mondta a visszaérkező Milana.

- Te nem öntöztél Zorka? Te nem vagy éhes Zorka? Én szörnyen megéheztem, én most elmegyek, de nicsak, te nem is adsz virágot a tanár úrnak? Pedig úgy szereti.

Zorka letépett egy ágacskát s átnyújtotta. Ujjaik összeértek s egymást simogatva váltak el.

- Holnap ismét öntözgetünk, ugye Mila? Ha akarod én is kijövők s akkor én is meglocsolom a virágaimat. Isten veled kicsikém.

Erdőssy megfogta a kis leány kezét s Zorka kezébe tette...

Három kéz simult össze elég hosszasan.

Este erősen világított a hold, Erdőssy előre örült a szép holnapnak, de mikor reggel felébredt, a szoba sötétsége elárulta neki hogy a jóslata nem vált be. Be volt borulva az ég, az eső is esett szép csöndesen, buborékot vetett a földön minden cseppje, ami azt jelenti, hogy tartós lesz.

Esett is egész nap, szünetet nem tartva esett, zuhogott mindig erősebben. Örült, hogy legalább az iskolában láthatja őt.

Mind a ketten szomorúak voltak, tekintetük gyakran tévedt az ablak felé, amelyre a szél ráfújta a sűrű esőcseppeket...

Hosszú volt a délután nagyon, a szerelmes szívű tanár nyelvtani feladatokat javított. Minduntalan kinyitotta az ajtót s a szomszédék kertje felé nézett, hogy meglássa, arrafelé is esik-e még. Bizony oly sűrűn szitált, hogy a barackfák alig látszottak.

- No várhatjuk, míg megint öntözni kell a virágokat - dörmögte elkeseredetten.

Éjjel menydörgés hangjára ébredt fel: zivatar lett a csöndes esőből, pacskolta, verte a háztetőt, a csatorna szakadatlan csörgéssel ontotta magából a tajtékzó vizet...

Ragyogó, napos reggel derült a városkára. Erdőssy vígan énekelgetve készült fel s ment az utcára, ahol jókedvének hamar vége szakadt. Az utcák ki nem kövezett részén bokáig kellett sárba gázolnia.

- Hát még a kert milyen lehet? - gondolta szomorkodva - oda talán egy hétig sem lehet bemenni.

Csütörtök volt, egész nap nem volt a leányiskolában órája ...

A fiúiskola külseje sohasem tűnt fel előtte oly szegényesnek, mint ma. A falak foltosak voltak a nedvességtől, az ereszről piszkos víz szivárgott alá. Az ablakok előtt álló silány lombozatú akácfák, mintha öreg, síró koldusok lettek volna, kelletlen húzódtak össze s csepegtették esőlé könnyeiket. Jobbra-balra sár.

Tizenkét órakor amint iskolából hazafelé ment, a kőkeresztnél találkozott Zorkával.

Kérdőleg néztek egymásra. Mintha a leány intett volna a fejével. Ebéd után Erdőssy óvatosan, hogy valaki meg ne lássa, leszaladt a kertbe.

Mindjárt az első lépésnél belesüppedt a puha, ragadós, fekete földbe. Hiába rázta lábait, mire a kúthoz ért, nagy tömeg sár ragadt a cipőjére. Mintha a mesebeli óriások bocskorát húzta volna fel.

Nem kellett sokáig várnia: Zorka is jött. Az ő útja gondozott helyen vezetett, szinte fölöslegesnek látszott a nagy vigyázat, amit cipőcskéjének megóvására fordított.

Ruháját kecsesen felfogva közeledett.

- Itt vagyok - szólt, egész természetesnek tartva, hogy Erdőssy már várta, de rögtön tartózkodóbb lett, mikor észrevette, hogy a kis Milana nincs jelen.

- Nem maradhatok ma tanár úr - mondta szomorúan - anyám nem tudja, hogy idejöttem. Nem kértem, úgyis tudtam, nem engedné meg.

- Köszönöm, hogy egy percre is eljött. - Megfogta a leány gyengén húzódó kezét...

- Akar virágot? - suttogta a leány. - Tépek!

Gyöngéd kísérletet tett a kezének kiszabadítására...

- Nem, ne tépje le azt a szegény virágot, kár lenne érte. Várjunk türelemmel, míg gyümölcs lesz majd belőle.

- A legelsőt önnek szakítom majd le.

- Mikor lesz az? Ősszel? Mi történik még addig... de jól van, magam mondtam, várjunk türelmesen.

Aztán lesz majd valamikor, talán nemsokára, nekem is egy kis kertem, abban is lesz virág, meg gyümölcsöt termő fa.

Önnek szakítom le a legédesebb gyümölcsöt. Letépem a legszebb virágokat... Kút is lesz benne, ilyen kis vödörrel húzom fel a vizet.

- És én öntözgetek, felelt reá halkan Zorka.

- Lesz méhes is, lesz benne majd szőlővel befuttatott árnyas sötét lugas. Kerek asztal lesz a középen, meg két karosszék. Ott fogok majd én irogatni...

A leány hallgatott.

- És ön? - kérdé az ifjú remegő hangon.

Lesütötte szemét a leány s félig nevetve, félig sírva, alig hallhatóan rebegte:

- Én kézimunkázni fogok.

Hirtelen elrántotta kezét és elfutott.

- Te édes, te drága - kiáltozott utána Erdőssy boldogan. Aztán fütyörészve indult kifelé. A sarat, amit jövet felszedett, a kút mellett lerugdalta magáról, de visszafelé menet még több ragadt lábaira, mint előbb. A kúthoz vezető út egyszerűen széjjel volt marcangolva.

Mikor másnap délután Milanával együtt mentek be, a kis leány kezeit összecsapta s a megrongált útra mutatva szörnyülközve kiáltott fel:

- Borzasztó, azok a csúf disznók már megint benn jártak a kertben!

Aztán kertjéhez futott, megnézendő: nem túrták-e azt is fel.

Erdőssy boldogan nevetett...

Pompás májusi nap volt, a nap bőségesen ontotta melegét. Az eső után üdébb lett a növényzet, hímes lepkék röpdösték körül az illatos virágokat.

A Milanáék cselédje a vetemények között gyomlálta az elszaporodott gazt. Kis fűhalmok jelezték az útját, amerre járt.

- Vigyázzon ám a kertemre - intette őt a kis Milana, mikor tanárjával a kúthoz mentek.

Zorka még nem volt künn.

- Talán nem is jön ma ki, - mondta Milana egy idő múlva - akkor a tanár úr ma nem kap tőle virágot... De az nem baj, van nekünk a méhes mellett szép rózsánk, az mind a tanár úré lehet.

- Most már úgy illene Milana, hogy egyszer én is adjak virágot Danisitynak, ha mamája nem haragszik meg, tépek egyet azokból a szép rózsákból...

- Dehogy haragszik! - kiáltott oda élénken a gyomláló cseléd - olyan jó az, mint a falat kenyér; odaadná az én nagyságám még az utolsó ingét is, nemhogy egy rózsát sajnáljon az úrfitól.

Felugrott térdelő helyzetéből s olyan szép kis bimbót hozott, hogy azok már igazán a legszebbek voltak. Egy pirosat meg egy fehéret.

- Hoztam én már, tessék, - mondta - csak aztán vigyázzon az úrfi, meg ne szúrja vele a fehér kezét.

Erdőssy mosolygott. A kis Mila felelt helyette:

- Ne féltse maga a tanár úr kezét, tud az magára vigyázni... A tanár úr.

- Na csak azért mondom, - szólt a leány, negédesen himbálva csípőit - hogy hátha megszúrná, megvérezné, még megsiratná egy kis leány.

Egy kisasszony! - javította ki, a szomszéd kert felé kacsintva.

- Hát már ez is tudja? - gondolta Erdőssy - és nem haragudott.

A kis Mila pedig komolyan csóválgatta fejét.

- Ej, mit is beszél maga itt össze Zsuzsi. Jobb lesz, ha gyomlál, mert mire az egyik feléből kiszedi, a másik felén újra kinő - mondta szaporán s aztán megint átnézett a szomszédba.

- Nem jön, nem jön, de hol is maradhat az a leány? Pszt... Aha most jön, hallom az ajtót nyikorogni.

Ugye mondtam - kiáltott diadalmas hangon - ott jön.

Erdőssy átnézett.

- Az nem Zorka - mondta meglepetve.

- Lyubim ruke Olga néni! - kiáltozott át Milana.

Csakhogy már egyszer te is jössz Zorka - szólt - amint jönni látta őt is. Erdőssy megismerte Zorka anyját. Félrehúzódott.

- Kezét csókolom Olga néni, - kiáltott át megint a kis leány - már olyan régen várjuk Zorkát. Zorka hát nem jősz közelebb, itt van az Erdőssy tanár úr is. Erdőssy intett neki, de a kis leány nem vette észre.

- Jöjj ide, kapsz a tanár úrtól szép rózsákat.

Csodálkozva nézte Erdőssyt, ki még mindig integetve tovább ment a kerítés mellett és aztán egy hasadékon keresztül nézett a szomszédba. Ott látta a két nőt, amint az anya jóságos mosollyal ajkán, a piruló leány arcát simogatta.

Szerb nyelven szólt hozzá.

A lány félénken közeledett a kúthoz, aztán lehajolt, hogy átnézzen.

- Itt vagyok Milana. - Mit csinálsz?

Erdőssy odafutott.

- Jó napot Danisity Zorka. Ha szereti a rózsákat, fogadja el ezeket tőlem.

Megint elfoglalta előbbeni megfigyelő helyét s örömmel látta, hogy Zorka anyja is feltűzte az egyik rózsát.

- Zorka drága - kiáltotta Milana, aki végre megelégedett a dolgok rendjével - holnap nem jövök ki, mert nagyon sok teendőnk lesz. De vasárnap úgyis eljöttök hozzánk a szvecsárra...

Csakugyan sok dolguk akadt Miláéknak szombaton. Az egész ház szorgalmasan készült a holnapi ünnepnapra. A konyha tele volt készülőfélben lévő, vagy már megsült ételekkel. Milana lázasan sürgött-forgott, rakta a fát a tűzhelyre, hogy csak úgy dűlt ki a kéményből a füst, aki látta az utcán, még megijedhetett volna, ha eszébe nem jutott volna, hogy másnap lesz a Milovanovék szvecsárja.

Az örökmosolygó Milovanov egyre hordta fel a bort a pincéből, barátságosan szorongatván hónaljával a boros palackokat.

A kis család este sokáig nem bírt elaludni. Úgy szerettek volna legalább egy éjszakával előbbre lenni...

És ez a szerény kívánságuk teljesült is minden nagyobb és kisebb baj nélkül. Igen szép idő lett, parányi felhő nem mutatkozott az égen, mely borongós hangulatot teremtett volna, a hús szépen pácolódott, a kész sütemények nem vesztették el sárgás-piros színüket, egér vagy macska nem dézsmált meg semmit. A Zsuzsi cseléd pedig már tegnap elrontotta a gyomrát.

így aztán jókedvűen fogtak munkába mindnyájan.

Milovanov buzgósággal hordta fel a bort, mert még volt a pincében. Délfelé leterítette az asztalt szép hímzett terítővel, melyet csakis szvecsár alkalmával használtak. Aztán vízzel telt porcelántálacskát tett reá, selyemszalaggal átkötött bazsalikom csokrot helyezett melléje. Az asztalfőre gyertyát állított, arra reátámasztotta a háziszent képét. Olajmécset tett melléje.

Nyugodt méltósággal végezte ezeket az aprólékos dolgokat a családfő, mint eddig is minden esztendőben, miként előtte sok évszázadokon keresztül ősei is, mikor megemlékeztek erről a napról.

Mikorra a mécsest s utána a gyertyát meggyújtotta, már hallotta az érkező vendégek hangját. A legelső akit a háziasszony maga előtt bocsájt be: Gavanszki Dragoszláv a feleségével. A komáék. Aztán majdnem egymás után jönnek Obradovitsék két felnőtt leányukkal, Hadnagyevék hárman. Jön Danisityné a leányával, suhogó fekete selyemben az anya, fehérben a leánya. Utánuk jött a protó, őt követte Ttifunity Petró, a dúsgazdag agglegény, erősen udvarolva egy villogó szemű kis karcsú menyecskének, a szőke Jorgovics Ivánnénak.

Mire Jorgovits is a szobába ért, a vendégek és a háznépe körülállták az asztalt. A pap miseruhát öltött magára. Áhitat csendje borult a szobára, a pap imádkozott. A bazsalikomot belemártotta a tálacskába s megszentelte vele a szobát. Megcsókolta a víz mellé helyezett keresztet, azután megcsókolta a háziszent képét.

És a körülállók mind odajárultak, hogy ugyanazt cselekedjék.

Még egy rövid imát mondott a protó, azután üdvözlé a házigazdát s a vendégek sorban követték a példáját.

Akkor átmentek mindnyájan a másik szobába, ahol dúsan terített asztal várta őket. Csakhamar derűs jókedv ütött tanyár a vendégszerető család házában. Házigazda meg vendégek kínálgatták egymást szíves barátsággal. A férfiak pálinkát ízlelgettek, a nők likőrt szopogattak, étvágycsináló tésztaszeleteket fogyasztván melléje.

A házigazda megszökött - szólt Trifunity. - Azám - kiáltoztak jókedvűen és kocintottak az egészségére.

A kis Mila Zorka mellett állt s odasúgta: - apa bizonyosan Erdőssy tanár úrért ment.

A türelmetlenkedő Milovanov csakugyan Erdőssyért ment.

- Megbocsájtok a szökevénynek - mondta a kis Jorgovitsné, miután jól szemügyre vette az új vendéget. Aztán úgy intézte, hogy a bemutatkozásnál ő maradjon a legutolsó s akkor rögtön le is foglalta magának a fiatalembert. Az ebédnél is egymás mellett ültek. Jobbról az Obradovits leányok ültek Jorgovitsné mellett, köztük Trifunity. Erdőssyvel szemközt ült Zorka, anyja szomszédságában, Zorka mellett az elválhatlan Milana.

Fiatal bárányhúsból készített, dúsan tejfelezett levest tálaltak fel először: a «kiszela csorba»-t, ezután hosszú lapos tálban paradicsom és paprika szeletekkel kőrzött, rizzsel kevert, apróra vágott sertéshús, a «gyuvetsa» került asztalra.

Jött kirántott csirke óriási tálakkal. Ezután tészta következett: «mgurabia», mézzel készített pite. Aztán volt még rétes, amiben minden jó együtt volt. Aki még bírta ehetett hófehér pulykamellet, gyümölcsöt, sajtot. Aki szomjazott, ihatott fehér vagy pirosas homoki bort, melytől lassan, de biztosan be lehet csípni.

Szívesen adták, szívesen élt étellel, itallal mindenki, erről tanúságot tehetnek üres tálak és boros palackok. Különösen pedig a társaság jó hangulata.

Jorgovitsné titkos tekintetet váltott a háziasszonnyal, mire az kiment a szobából és egy üvegtálacskával tért vissza, melyet Erdőssy és Zorka közé helyezett.

- Ez kolyiva, ezt a tanár úr számára készítettük -mondta mosolyogva. Megkínálta Erdőssyt. Jorgovitsné hangosan felkacagott, az egész társaság odanézett...

Zorka piros lett mint a rózsa.

Erdőssy is érezte, hogy elpirul az asszonyok vizsgálódó tekintete alatt. Puhára főtt búza, mézzel, mazsolával, mandulával, apró szőlővel keverve: ez volt a «kolyiva». Ismerte Erdőssyn kívül mindenki s nem is mulatott volna ezen máskor, de most a nevetés elragadt az egész társaságra, még a komoly protot sem véve ki. Ő is mosolyogva nézte a kolyiva tetején a cukorból készített nagy, piros szívet.

- Tessék tanár úr - kiáltozták mindenfelől.

- Zorka kínáld a tanár urat - bíztatta Jorgovitsné a piruló leányt. Majd felpattant helyéről az ő hirtelen mozdulataival, mely oly igen illett neki, két részre osztotta a szívet s felét Zorka, felét Erdőssy tányérjára tette...

Mindenki róluk beszélt. Az Obradovits leányok csodálkoztak azon, hogy Trifunity még nem tudott semmiről.

- Hisz már bevégzett tény: Milovanovné már mindent elintézett Danisitynéval - mondta az idősebb a két testvér közül.

- Az a leány fülig szerelmes a tanárjába.

- De az apja nem - szólt közbe a kisebb. - Pedig félek, nélküle hiábavaló minden számítgatás.

- És én ezt a leányt még nem is vettem észre, hisz még rövid ruhát visel. Valóban szép gyermek - mondta Trifunity sóhajtva. - Egész az anyja. Nem tudom, miért ne egyezne bele Danisity, ha egyszer szeretik egymást. Attól csak nem fél, hogy leánya, az ő leánya magyar lesz? Hamarabb lenne jó szerb ebből az ifjúból.

- Kíváncsi vagyok, - szólt tréfásan Miroszlava, az idősebb leány - ha ő most a nagytanyáról hazajöhetne, ide betoppanna s látná ezt a párocskát, hogy titokban milyen szerelmes pillantásokat vetnek egymásra: mit szólna?

- Különben ki tudja meddig tart ez a bájos idill. Szívemből kívánom, hogy örökkétartó legyen, de azt hiszem, Danisity soha nem egyezik ebbe a házasságba.

Trifunity elgondolkozott.

- Én pedig azt hiszem, ha a leány akarja, akkor az apja vakon engedelmeskedik. És bizony az ő helyében én sem lennék más. Nagy oka van ennek. Csudálkozom, hogy ezt maguk nem tudják.

- Mit? Én nem tudok semmit! - mondta a két leány egyszerre.

- Nem hallottak maguk valamit a Danisityék családi szerencsétlenségéről? Különben nem csudálom, hisz maguk fiatalok s elég régen nem történt baj. Hanem az én időmbeliek jól emlékeznek arra a napra, mikor az a gyönyörű leány öngyilkos lett... A Danisity nővére. Megmérgezte magát. És miért? Semmiért! Az apjának egy intő szaváért. Pedig tizenhét éves volt már akkor... Árva volt. Az anyja is maga dobta el az életét. Az is semmiért. Valami féltékenységi jelenete volt az urával.

- Szegény - mondta a két leány egyszerre.

Miroszlava felkelt helyéről, odament Zorkához, megsimogatta haját és megcsókolta.

Nem tűnt fel ez senkinek. Szvecsár napja volt, melyre csak szeretetet hoztak el magukkal mindnyájan.

A protó felvette miseruháját. Gavanszki, a koma, meg Hadnagyev, a legidősebb a társaságban, egy szerbvászonba takart kalácsot tartottak a pap elé, aki keresztet írt bele késével, s ahol a kereszt két ága metszette egymást, bort csepegtetett beléje. Így megszentelvén azt, széttörte, a két férfinek nyújtott belőle s magának is letört egy darabkát.

Gavanszki és Hadnagyev most megcsókolták egymást. A kalács szétosztatott s ezt általános csókolódzás követte.

Trifunity irgalom nélkül végigcsókolt mindenkit, a magyar vendéget sem hagyván ki.

Erdőssy kezet csókolt az asszonyoknak, de egy leányt ő is megcsókolt. A kis Milanát.

Az ebédnek vége volt, a pap eltávozott. A férfiak egymás mellé ültek, a nők Trifunittyal és Erdőssyvel átmentek a másik szobába.

Ami után oly rég vágyódott: most beszélhetett Erdőssy Zorka anyjával.

- Menjen, - bocsájtotta el Danisityné a boldog fiatalembert - mulattassa Jorgovitsnét, s mikor látta, hogy az ifjú még mást is szeretne hallani: - és Zorkát is, hisz még talán egy szót sem szóltak ma egymással.

- Mit beszéltek a mamával - volt a leányka első kérdése.

- Sok mindent! Majd holnap elmondom... a kútnál.

Tetszik önnek Jorgovitsné? - kérdezte minden átmenet nélkül Zorka - s nem éppen barátságos tekintetet vetett az asszonykára, aki feltűnő diszkréten vonult félre az előbb.

- Csinos, szellemes asszony és én valósággal megszerettem, mert sok szépet beszélt önről, kissé kacér az igaz, de csak annyira, amennyire neki ahhoz szüksége van, hogy őt mindenki szeresse, aki közelébe jön.

Azt a piros cukormíves tréfát ő eszelte ki. Azt mondja: ezt nemcsak a tréfa kedvéért tette, hanem meg akarta ismertetni a helyzetet a jelenlévőkkel. A «helyzetet» - így mondta, különösen a protóval, kinek nagy befolyása van a kegyed édesapjára.

A leányka sóhajtott.

- Zorka drága - jött feléjük Milana, aki mostanáig a konyhában gazdaasszonykodott - itt vagyok végre én is. Apáék ott benn úgy mulatnak, sok bort isznak és Hadnagyev bácsi táncolt, mikor a szobán keresztüljöttem. Erdőssy bácsi nem szeret sok bort inni? Hát maga Trifunity bácsi?

- A Zsófi a konyhában azt mondta, hogy a bácsi biztosan valami szoknyán ül... pedig nem igaz, mert maga széken ül. Ugye Zorka?... A tanár úrról is mondott valamit az a bolond Zsófi, hanem azt nem mondom meg.

Mit mondott? - faggatta Jorgovitsné a kis leányt.

- Csitt! - szólt Milovanovné, s nevetve intett leányának.

- Azt nem mondhatom meg, - szólt a kis Mila komolyan - az titok.

Aztán kiváncsian, köröskörül megvizsgálta Zorka szoknyáját.

- Ne félj kis csacsi, nem gyűrődött - kacagott Jorgovitsné s vele együtt nevettek mindnyájan, túllármázva a szomszéd szoba férfiait, akik egy roppant bús dal mellett vigadtak.

Jorgovitsné indítványára a nők átmentek Erdőssy szobájába. A jókedvű asszonyok összeforgattak mindent. Jorgovitsné egy fiókot sem hagyott kihúzatlanul. Az egyikben megtalálta Erdőssy zsebkönyvét.

- Milovanov Milana! - olvasta hangosan: négyes, ötös, csupa ötös.

- Nem lehet az nénike - mondta Milana kissé megszeppenve.

- Danisity Zorka! ez már más, egyes, egyes, egyes, csupa kitűnő, de mennyi! A végén azután megmutatta a két leánynak.

Nem volt abban a neveken kívül egy szám sem.

Innét lementek a kertbe. Jorgovitsnénak itt is volt valami megjegyzése. A kútnál átnézett Zorkáék kertjébe.

- Így vagyunk? - súgta Erdőssyhez - itt szoktak maguk csókolódzni ugye?

A társaság kérésére Danisityné szerb népdalokat énekelt. Gyönyörködve hallgatták, amint énekelte:

Beogradszko ravno polye
Tud sze setá lane moje,
Beogradszke tri kapije,
Sz'léve sztrane szrce bije...

Ezt a bájos melódiájú dalt Erdőssy és Zorka hirtelenében lefordították magyarra s aztán így énekelték:

Belgrád mellett a sík réten
Ott sétál az én kedvesem,
Három kapuja Belgrádnak
Dobog szívem, ha meglátlak.

Versnek elég rosszul sikerült ugyan, de a társaság pompásnak találta. Kedvük támadt a többi strófát is lefordítani. Jorgovitsné is segített és pedig - Erdőssy úgy vélte - elég jó érzékkel.

Tudod-e, hogy mit igértél
Mikor engem felkerestél?
Hogy örökké engem szeretsz,
Sohsem hagysz el, sohsem feledsz.

Most látom, hogy csalogattál
Elfeledted mit fogadtál!
Ragadj fegyvert, ölj meg vele,
Temess a sírba mélyen le.

Egykettőre kész volt az utolsó két versszak is:

S így szólj, hogyha eltemettél,
S ez legyen írva fejemnél:
«Itt nyugszik az én kedvesem,
Aki hűn szeretett engem.»

Azt is írd fel keresztemre:
«Óh Lenke a szép neve
Az én elhunyt kedvesemnek,
Kiért szívem majd megreped.»

Késő este volt, mire a vendégek elszéledtek. Erdőssy hazakísérte Zorkáékat. Mikor befordultak a Rozmarin utcába, mind a hárman észrevették, hogy Zorka ablaka alatt valaki áll. Közelebb mentek. Egy férfi sietett el a sötét mellékutcába. Mind a hárman megismerték, de egyikük sem szólt semmit.

(Folyt. köv.)