Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám
Hozzám mindenki jó és senkisem bánt
Sokan sajnálnak, csüggedt kis bolondost.
Hogy élet és sors vélem mégis elbánt
Azért ennenmagam megvádolom most.
Ó dőre én, kit senki sem lökött meg
Bukdácsolok mégis botor bokámon
Elindulok a renyhe, barna ködnek
S az éjben fényvágyó szemem kitárom.
Előre nyújtom remegve kezem,
Hogy tudjam, rossz rémek talánha jönnek,
Megbotlom mégis, jajjal elesem...
...Nem más üt engem. Magam ütöm meg.
Amelybe botlottam, rúgom a röget,
Sajgó dühömben arcom torzra sáppad.
Mint mikor megüti magát a gyerek
És sírva szidja meg: az asztallábat.