Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e

Bródy Miksa: Biró Lajos új darabja és népszerűsége

A »Rablólovag« erkölcse egy előkelően hűvös racionalizmusból táplálkozik; a darab kiváltságosabb értelmi lények számára szolgál morálfilozófiával; teljesen ellentmond a tömegérzelmességnek; intellektualitásában oly gőgös, annyira személyes, egyéni, mint maga a hőse, aki új arisztokrataságnak bozótjában csörtet - és mindezek ellenére megmarkolta a legsablonosabb ízléskonglomerátumnak, a színházi közönségnek, rokonszenét. Ez a Bíró Lajos által - és rajta kívül az új magyar drámaliteratúra legjelesebbjei részéről - megoldott probléma azonban hagyományosan ott vajúdik még mindig a sajtókritika méhében, mely világért nem dobná ki magából azt az érzését, hogy egy felsőbbséges kultúrtermékben nincsenek a tömeglélek felé korrespondáló anyagok.

Pedig a megoldás oly egyszerű, mint amilyen egyszerű a beletekintés a konyhába, ahol a jó darabokat főzik.

A színpadi hatásnak ezer különféle; többek közt irodalmi módja is van, de nincsenek meg nem fejthető titkai. Az a száraz fölény, mely a »Rablólovag« szociális ízű és értékű tendenciájában rejlik, egy kisebb színpadi érzékű íróembert, mint amilyen Biró Lajos, bizonyára meghandicapelt volna a tömeghatás felé irányuló szándékában. De a »Rablólovag« szerzőjében, akiről tudvalévő, hogy az epikus formáknak mestere - nem hiányzik a helyes drámai formaérzék sem. Ezzel az érzékével meg tudja hajlítani intellektualitásának szikárságát, fel tudja olvasztani a tömeg lelkében a maga közmorál elleni morálját, égető pecséttel sablonérzésekhez tudja forrasztani a saját szokatlan - kissé hyperaestheziás érzéseit és anélkül, hogy önmagával megalkudnék, meghódítja magának egy-egy estére a közönség széles rétegeit.

Ez a probléma; ez a titok! A közönség egyszerűen alárendeli magát az író drámai formaérzékének, még akkor is, amikor burzsoá ízlése makacskodik a magasabb rendű ízléssel szemben.

Ha valaki nem szorult rá, hogy megvédjék a publikum szeretete ellen, úgy többek közt Biró Lajos is az. Egyszerűen azok közé tartozik, akiknél a művészi impresszió a maga lírai ködösségéből teljesen kitisztulva jut mindig érvényre. Elbeszélései oly világos képet nyújtanak konstrukciójukban, hogy mindenki számára is betekinthetők, anélkül, hogy írójuk, valamit is eladna a maga előkelőségéből.

Persze, népszerűségében nem kis része van mesekitaláló és meseszövő talentumának is, de hogy a tömeg ösztönszerű disztinkcióval tiszteli őt meg a szintúgy népszerű, de nála értéktelenebb mesélőkkel szemben, azt mégis csak művészi ízlésének, rátartó kultúrájának és értelmi fölényének kell betudni, amelyekhez tiszta formaérzéke párosul.

Ugyanezek az erények a drámaíró Biróban is megnyilatkoznak. A »Sárga liliom«-ban még kissé tapogatózva, a »Rablólovag«-ban ellenben tökéletesebb biztonsággal. Mert szerkezetében egyike a legtisztább magyar daraboknak; drámai ereje pedig minden szkepszist, bizalmatlanságot és fásultságot ledönt. Ha ezek koncessziók a népszerűségnek, úgy miattuk nem kell bocsánatot kérnie Biró Lajosnak még önmagától sem.

Hisz épp annál megejtőbb a »Rablólovag« nagy sikere, mert ebben a darabban a szerző csupa olyan alakokat mozogtat, amelyek a már említett egyéni morálfilozófiánál fogva a közfelfogásnak okvetlen ellent szólanak. Kegyetlen és ridegségbe fagyott, avult világnézetű arisztokraták, egy kellemetlenkedő, anarchistaságig egyéniskedő, modern rablólovag és az összecsapó két világfelfogásból leszűrődő hideg és fölényes materializmus ennek a drámának a tónusa. Vagyis ezt a darabot nem egy olcsó sablonromantika, nem egy még olcsóbb konyhaszag tragédia, nem is közhelyekről előszedett alakok, nem koncessziók viszik a nagy tömeg érdeklődésének középpontjába. Ezeknek épp az ellenkezője: az irodalmisága és a drámaisága. Ez utóbbit fizikai hatásában kapja a tömeg; az irodalmiságot pedig ösztönszerűleg érzi meg, amikor meghódol a darab ízlésében mindannak, ami esetleg sajátmagában nincsen meg.

Ha pedig mindezekhez még hozzágondoljuk, hogy a Rablólovagban egy nagy és lázas szerelemnek a forrósága árasztja perzselő bizsergetését a nézőtérre, ha elgondoljuk, hogy ez az első magyar darab, amely a szerelmet ilyen mindent magával ragadó, felemelő és pusztító hatásában mutatja be a színpadon és ha végül emlékezünk arra, hogy milyen mestere és művésze Biró Lajos a szerelem költészetének; úgy minden egyébtől még el is tekintve, megértjük, mért ugrik be még a közönségnek méltán lenézett rétege is a Biró Lajos kifogástalan íróiságának.

A színpad és a velejáró külsőségek nem olyan türelmetlenek az irodalommal szemben, mint sokan hiszik. Abból, hogy a legnagyobb írói elmék nem tudtak sikert elérni a színpadon, nem az következik, hogy a művészi ízlés állandóan népszerűtlenségtől van áldott állapotban, hanem egyszerűen az, hogy azoknak az íróknak nem volt drámaformai érzékük.