Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e

Laczkó Géza: Lucien Bezard halálára

Csüggedés, életutálás szürke perceiben sokszor eszembe jutott Lucien Bezard, akit azzal idegenítettem el magamtól, hogy három évvel ezelőtt meg akartam védeni balkáni állapotaink iszapjától, amely mégis összecsapott a feje fölött. Amit írtam róla, félreértette, mert félreértették vele és szeretetemet, bizalmamat lefejtette magáról, mint a szűkké vált ruhát. Hányszor akartam azóta írni neki, hogy megmagyarázzam ... és elszorult a mellem, nem írtam. Hogy értene meg most, mikor akkor sem értett meg! Azt mondják, első valamire való írásom az volt, ami róla szólt. Nem szerettem, ha mondták. Első siker, első csalódás. A sikerről is kevesen tudtak, a csalódásról senki sem; s most az egész dolog hideg és érdektelen annak, aki ezt olvassa. Mert valójában mi történt? Meghalt egy ember, akit én nagyon szerettem s akit aggódó szeretetem túlságos, talán tapintatlan megnyilatkozása elmart mellőlem, mert az én szeretetem agyon ápolja a virágot, gyöngévé gondozza a gyermeket és idegessé kíméli az asszonyt. Szégyelltem is magamat, hogy így félreértett, nem írtam, vártam, még egy kicsit vártam, vártam a jobb időt és hallgattam, mert a líra szomorú és alacsony mesterség. Most se ezt akartam írni, hanem elbúcsúztatni Lucien Bezard-t, a tudóst, Grőber tanítványát, több jeles értekezés szerzőjét, a budapesti egyetem volt helyettes professzorát, régi tanáromat - a pajtásomat, akkori szomorúságomnak Baudelaireben osztályosát, aki haraggal szívében gondolhatott csak rám utolsó perceiben, mikor a haldokló elé odafordul a múlt minden utálata. Ó, bár felejtett volna el.

»Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd.« Megértem Kölcseyt és könny futja el szemem s mégis írok, mert emléket akarok állítani a barátomnak, aki nagy és szerencsétlen volt. Mi hirdesse emlékét a világon, ha nem az én homokmauzóleumom? És sírva szentségtelenítem meg szeretetem legtitkosabb rezdüléseit és fáj, hogy aki olvas, hideg fog maradni.

Szegény nagy gyermek! Az arca olyan volt, mint egy aggastyáné, a szava pajkos, kisfiús és nagyon sokat tudott. Tudásából szines kis rongyokat árulgatok én most néha, ha ófranciára fordul a szó s még ha egyébre is. Tudott mindent, amit csak tudhatott: Ibsent és Cervantest, Dantét és kuruc költészetet, ó-spanyol poémát és Hauptmannt, keltát és magyart, zord nevű tudományokat és édes verseket. Halottakra göröngyöt egykedvűen hajító filológus mondja el írásai címét, méltassa tudását, képességeit, ítélje el hóhérai között a magyar közéletet, én nem tudom. Fáj az emlék, halkul az írás és szótlanul magam elé meredek.