Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Kádár Endre: Óh, sorsanyánk

Kádár Endre: Óh, sorsanyánk
5.

Kivételesen, nem csinált tragédiát a kudarcából Verő. Sőt, mintha nyugodtabbnak érezte volna magát utána. Nyugodtan feküdt le, megbékélve és így aludt el, jobb reménységgel, egy más, egy új élet reménységével. Másnap korábban kelt és elment egy barátjához, aki a múltkor olyfélét mondott, mintha volna valami állás.

Az embere nem volt otthon. Ő, akit a szagok és szinek is elhatározón befolyásolták, az egyedüllétben annyira elfinomultak idegei - és akire apró véletlenek a predesztináció kényszerűségével hatottak, most ügyet sem vetett a dologra.

- Majd holnap, - gondolta - az állás nem szalad el.

Lejött az utcára, egy más érzéssel, egy más arccal mint amilyennel tegnap árt. A szemében gyerekes önbizakodás volt, a fejét nyakasan hátra tartotta, a pálcájával peckesen ütötte utána lépése taktusát. Eh, csak harminchat éves, még minden lehet! Érdemes kínlódni, félembernek lenni, élni és mégse élni? Mi az, írónak lenni, akkor is, ha nyomot hagy a munkája? Magába szállani, lemondani mindenről lemondani, aszkétának lenni. Érdemes?! Mi, minden dicsőség, ahhoz a dús örömhöz képest, amit az élet, amit csak az asszony, amit egy asszony lüktető teste adni képes?

Megvolt elégedve magával, hogy így gondolkozott és örült, hogy kitérőbe jutott élete. Polgár lesz. Nyárspolgár.

Enyhe decemberi nap volt, a Kossuth Lajos-utca tele volt sétáló szép asszonyokkal. Verő erre vette az útját. Alig tett pár lépést, szemközt jött rá Konc Ferenc. Az a híres politikus, akit az egész ország ismert, vezérnek tartott. Híres liberális ember volt, aki az egyház politikai javaslatok idején azt a merészséget követte el, hogy tüntetőleg elhozta a karzatra a szeretőjét, a legszebb budapesti zsidóasszonyt. Itt kezdődött voltakép a népszerűsége.

Később arról is ismerték, hogy állandóan lapos cilinderbe és pepita nadrágban járt. Verő jól ismerte, köszöntötte.

- Szervusz, szerkesztő úr - nyújtotta feléje kezét a nagy politikus. Szervusz; szerkesztőm! Mi újság?

Szokása volt az újságírókkal tüntető barátsággal érintkezni. És most pláne, karonfogta Verőt. Minden asszonyi szem őket nézte.

- Konc, meg egy szerkesztő - mondták egymásnak.

Mint az arany finom zengése, úgy jutott a szó Verőhöz, tele lett a füle vele. Hálásan nézett vissza az asszonyokra.

És most már nem gondolt többet arra, hogy hivatalnok lesz. Miért, miért hagyja ott az újságírást? Egy pillanatban több komplikált örömet érez, mint egy egész életen a rideg hivatalnoki pályán. Felújultak előtte az újságírás apró örömei. Hiúság? Hát hiúság. Hazudik, vagy nem eléggé öntudatos, aki mást mond, minthogy ezért, a hiúságokért élet az élet. Eh, marad. Elrévedezett és miután az elgondolt dolgokat oly élénken gondolta el, hogy minden érzékivé lett előtte: - most néhány pénztárcát, néhány baráti arcot, néhány kelletlenül fizető kezet, apró panama-aktát látott maga előtt. Mint egy karácsony kirakatban, annyi minden félét látott összevisszaságban a jövőben, amivel három-négy évre biztosítottnak látta az életét.