Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: A végvacsora

Móricz Zsigmond: A végvacsora
I.

Béresné egyre rosszabbul volt és senki sem tudta a baját eltalálni. Fenn járt-kelt ugyan, de egyre sápadt, soványodott, nagy vérzései voltak s olyankor belső fájdalmai.

Ezt a halálosan fösvény, kapzsi, éhes kutya módjára falánk asszonyt iszonyú dühbe hozta, mikor úgy látta, hogy nincs orvosság a betegségér. Szidta saját magát, amiért nem bír meg egy kis rongy, semmi bajjal. Szidta az urát, mert gyanakodott, hogy az okozta a baját. Szidta az egész világot, amelytől úgy sejtette, maholnap meg kell válnia. S szidta az eget, ahova készült.

Legjobban az keserítette, hogy az urán nem fogott semmi baj. Míg ő a lelkét is kiadta az erőlködéstől, az ura játszva, jókedvvel végezte a dolgát, mintha csak truccból volna olyan vaserejű. Az egészségesek és betegek közötti régi elkeseredett, lappangó viszálykodás folyt közöttük, Az asszony úgy érezte, hogy mindenki őt gúnyolja; hogy lenézik s kinézik az életből, mert beteg, ezért legalább míg itt van, bosszút akart állani azzal, hogy annyi keserűséget okoz másoknak, amennyit csak lehet.

Csak a két kis fiával volt jó egyezségben. S azok miatt volt a legtöbb kínos perce.

Mint a Vida Károly özvegye került Béres Ferenchez, akitől nem is lett gyereke. Az első urától volt két fia, az egyik tizenkét éves, a másik nyolc. Most majd megháborodott, ha elgondolta, hogy hiába volt az ő rettenetes sok munkája, gondja, harca, amit a Béres vagyonban a Vida gyerekeiért végzett, úgy hagyja a magvait, ahogy a világra hozta: semmi nélkül.

Mennyit örült, hogy a második urának nem volt ivadéka. Legalább nem lesz ortálykodás. Minden ezekre maradhat. De ha ő elmegy erről a világról, akkor vége mindennek. És már látta is szép kis fiait mások cselédjének, zsidó kocsisának, Majd meghasadt a szíve.

Ha legalább lett volna mód, hogy valamit biztosítson nekik; ha lett volna egy jó nagyanyjuk, vagy egy becsületes atyafi, akire számíthat, hogy az ő holta után a gyerekeire fogja hagyni s azokra fordítja, amit félretenne náluk fiai számára. De nem volt senkije s úgy állott a nagy vagyon közepén, kétségbeesve s látta, hogy ez mind kisiklik a markából; a fiai harapást se kapnak innen, majd - azután.

Hosszú éjszakákat töltött álmatlanul. Éjfélben fölkelt, sorra csókolta alvó fiait fejtől-lábig, mint baba korukban és sűrű könnyhullatással ült órákig az édesdeden alvók mellett, virrasztva felettük, mintha azok volnának a betegek.

Aztán, hogy a görcsök, a jajok megszűntek s végre mikor látta, hogy a halál nem jön olyan egykettőre, eláltatta magát, hogy az egész csak képzelődés, hogy a bajával elélhet évekig, legalább odáig, míg eszes emberek lesznek a fiai, csak bár a nagyobbik ... És újra dolgozott, tovább, kínlódott, mint a barom.

Elmúlt a tél, a tavasz, a nyár. Őszre fordult újra. Az aratás jó volt, a gyümölcs gazdag; lekvárfőzés előtti napon ágynak esett.

Ott feküdt tehetetlenül a tarka dunnák közt s nem bírta eltalálni, mit kell most tennie. Kést vegyen-e, amivel kivégezze magát ?

Éjszaka végre kitalálta: orvost hivat.

Ha már ígyis-úgyis el kell innen mennie, akkor kinek-minek kuporog? Vigye az ördög. Telik a Béres Ferenc vagyonából. Legalább annyit hadd kapjon még belőle, hogy nyúljék egy arasszal az élete. Ki tudja, hátha igazán tudnak valamit az orvosok is.

Másnap befogatott az urával s elhozatta a gecsei doktort.

Tetszett neki nagyon, hogy az ura egy szóval se mert ellene mondani. Ha az asszony küldi, akkor biztosan nagy baj van.

El is jött az öreg doktor, alaposan megvizsgálta s kimondta, hogy nem tudja mi baja. Nem lehet azt egyszerre megtudni. Majd eljár ide, kikúrálja. Úgyis átmegy mostanában a falun csaknem mindennap a grófhoz.

Hát csak járjon. Az asszony már úgy meg volt ijedve, azt hitte, csak egy-két napja van hátra, annál jobb, ha az orvos hosszú ideig számít rá, hogy idejár.

Rendelt az orvos mindenféle szert, egy részét bevette az asszony, más részét kidobálta az ablakon. Mikor milyen kedvében volt. Végre kifakadt:

- Ej ennek már a lábába száradt az esze, hozzátok el nekem a fiatal orvost.

S ezzel megkezdődött az orvosjárás. Egész télen át egyik a másiknak adta a kilincset. Az asszony egyre új meg új orvost rendelt magához. Látta, hogy az ura dühös, felé se szeret már nézni. Annál jobban hordatta a sok orvosságot. Egész patika gyűlt az asztalára.

Húsvét felé egy híres tanár járt a grófnál, azt is elhívatta.

- Méhrák - mondta a professzor s Béres Ferencet megvigasztalta, hogy csak tegyenek meg mindent a betegnek, mert nem lehet tudni, melyik nap lesz vége.

Egy hét múlva mindenek csudájára felkelt.

Már beleunt az orvosokba, mind valamennyit kikergette a házából és a másik baján kezdett gondolkozni: hogy biztosítsa a jövőt fiainak. A gazdaság sem ment sehogy; a kezdődő tavaszi munkaidőben nem volt asszony a háznál. Csak tehernek, csak bajnak. Asszonyt kell fogadni. Nem állhat meg a világ ő miatta. Jaj de sokat szidta az anyját, amiért meghalt ezelőtt tíz esztendővel!

Akkor kapta a Mari unokatestvére levelét, hogy özvegyen maradt, gyermektelenül. Mesterember volt az ura, hát nem maradhatott utána valami nagy jómód.

Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Jól emlékezett Mariskára, együtt voltak lányok. Nagyon csúnya volt, szegény, esetlen, bikkfa-nyelvű. Nagy bajában is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ingerkedtek vele a legények, mert nem tudott senkinek úgy visszavágni, mint ő. Mert ő bezzeg szép lány volt, felkapott lány, még akkor is nagyon helyre menyecske volt, mikor másodszor férjhez ment.

Ez jó lesz neki. Ide hívja Marit. Az igen ragaszkodó volt ő hozzá, nagyon hűséges, bizonyosan örülni fog, hogy itt lehet és nagyon hálás lesz a jóltevője iránt. Az majd gondját viseli az ő fiainak, ha az isten csakugyan rossz szándékkal van az anyjuk iránt.

Makacs szenvedéllyel vetette rá magát erre a gondolatra is. Rögtön levelet írt Mariskának s meghívta örökre.

Egy hét múlva jött csak a válasz, a miből látszott, hogy a Mari fél otthagyni a maga megszokott életét s nemhogy két kézzel kapott volna az ajánlaton, de el akarta valahogy hárítani magától.

Béresnére ez valóságos csapás volt. Rögtön levélnek ült s eszeveszett módon rimánkodott, sürgetett, hogyha Istent ismer, ha emberi érzés van benne jöjjön, de hamar. A gyerekekrül van szó!

Mariska csakugyan rászánta magát, túladott fölös holmiján s eljött hozzájuk.

A beteg asszony vértelen, hústalan testét kicipelte az udvarra, úgy várta, mint egy lábon járó holttetem, a lánykori barátnéját. Boldog volt, mert az ura egészen fel volt háborodva, biztosra vette ugyanis, hogy a felesége olyan személyt választott, akivel nem lehet egy fedél alatt élni. De csak nem szólt egyenesen semmit az ember. Végezte a dolgát kedvetlenül, dühösen, az egész nyűgös életbe beleunva. Nem sok változás volt a háznál, csak épp, hogy a gazda igen megtanult káromkodni az utóbbi időben.

A kocsis ment ki az új asszonyért az állomásra.

Estefelé érkezett meg, mikor a nap lebukóban volt a csűrön túl. A beteg asszony feszülten, meredten, fázósan ült egy tőkén s várt, várt. Jóformán gondolata sem volt, csak leste, várta a rémületet, amit hoz a vendég. Minél közelebb volt az idő, annál jobban félt. A szíve mélyén kínos feszültség nőtt. Hátha csakugyan ostobaság volt, hogy idehívta! Ha nem olyan lesz, amilyennek várja. Gyötrődő, beteges képzelete átcsapott a másik végletbe és mindent torzítva mutatott.

Végre megjött a kocsi.

Megállott az udvaron, a ház előtt. Senki sem volt kinn a fogadására. A háziasszony maga úgy ült a hosszú tölgyfaszálakon lekuporodva, mint valami idegen. Szennyes kék kartonruhája, sárga keze-arca rosszul fésült feje; szánalmas volt.

A szekérről lepattanó takaros asszonyszemély egy pillantást vetett rá s látszott, hogy irgalmas akar lenni, úgy szólt oda:

- Mondja lelkem ...

De hirtelen ráismert:

- Vicám! - mézesítette el a szót - csak nem te vagy az?

A beteg asszony savanyúan, közönyösen nézett rá.

- Még én volnék, - mondta hűvösen, nyugodtan.

- Jézus Máriám!

A vendég sopántani akart, elmondani, hogy istenem mi lett belőled, de meggondolta.

Odasietett hozzá, átölelte s erősen megcsókolta a beteg asszony száját.

- Már jól van - mondta magában a beteg - mindent látok ebből. A vagyonomra áhít. Azért még meg is tud csókolni! ...

Rátámaszkodott a barátnője karjára; az túlságos szívesen segítette, amilyen nagy szívesség csak egy napig telik az embertől. Így mentek befelé a házba.

Szembejött rájuk a férj.

Egy pillantással végigmustrálta az új asszonyt s megelégedés terült el az arcán, amit a beteg jól látott.

- Ugye gusztusodra való? - mondta a pillantásával az urának. - Nem olyan keszeg sovány, mint én. Ezen van mit fogni? Epe futotta el. Meg kellett állania, hogy el ne dűljön.

- Lelkecském, mindig ilyen gyengécske vagy? - sápított az új asszony.

- Mindig a! - mondta a férj. - Nagyon is várta magát. Jó hogy jött, isten hozta nálunk.

- Köszönöm szépen, igazán nagyon szépen köszönöm - felelt az új asszony.

És a beteg megérezte a keze tartásáról, hogy már nem törődik ővele többé s ahogy rájuk nézett, meglátta a galád összeesküvést, az egészséges emberek pezsgővérű összemosolygását a beteg test fölött.

- Osztán csináljon ám valami jó vacsorát! - mondta a gazda bent a házban s maga gyújtotta meg az asztal fölött dróton lógó petróleum lámpát.

- Mit csináljak szívecském? - fordult mézédes arccal a háziasszonyhoz a vendég.

Ezt újabb epeömlés érte ettől a hangtól. Percekig nem bírt szólni.

De megszólalt, hogy ne kelljen tovább látni barátnője ízetlenül mutatós, részvétteljes arcát, amelyről jól leolvasta, hogy nem neki, hanem az urának kelleti magát.

- Csinálj restderejét. Ott a túró, a tejfel, a zsír.

- Rögtön lelkecském, csak lefektetlek.

A beteg asszony iszonyodva figyelte meg, hogy barátnője nemcsak megszépült, meghízott, de affektálni is megtanult. Hogy a »lelkecském« szót hallotta tőle, a hátán borzongás futott végig.

Olyan beteg lett, amilyennek még sohasem érezte magát. Most már bizonyos volt benne, hogy meghal. És ő maga hozta el magának a hóhért.

A két fiát odagyűjtötte maga mellé s beszélni akart velük. De azok örökké kacagtak, nem bírtak a jókedvükkel s egymást csiklandozták. Végre is kikergette őket.

Szomorúan nézett utánuk:

- Vesztüket érzik! - suttogta.

Vacsoráig százszor szaladt be az új asszony kérdezősködni és gyöngédséggel kínozni a régit.

Ott terített a szeme előtt, az ő abroszával, az ő edényével, evőeszközeivel. A beteg elfordult s a pókhálós padlásra nézett, hogy ne lássa a halált. Szótlanul, vagy halkan suttogva ült le a család az asztalhoz, amelynek az ágyfelőli oldalát üresen hagyta uraskodó gyöngédségből az új asszony. A gazda nem tudott eléggé jóllakni az étellel. Már egészen el volt szokva a rendesen főtt ételektől. A beteg asszony ahányszor odanézett, mindig meg kellett látni valami rémítőt. Az ura és az új asszony nagyon jól érzik együtt magukat.

De az ember maga is elrestellte a gyors hűtlenséget s hogy jóvátegye valamivel, szót vetett. Még beszéd közben is tele volt a szája étellel.

- Hanem hát, - a mán igaz - hogy olyan restderejét senki se tud csinálni, mint az én feleségem ... Aztat nem kell rágni se, - csak behányja az ember - osztán egy-kettő, megy lefele ... - és nevetett hozzá, összenevettek az új asszonnyal.

S a beteg némber szeme kitágult, a teste kirugódott, megmeredt. Abban a percben tudta, mit kell tennie.

- Megétetlek benneteket!