Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szabó Dezső: A falu jegyzője

Szabó Dezső: A falu jegyzője
(Aránytalan tanulmány: szó van benne a regény pszichológiájáról, a l'art pour l'art-ról és A falu jegyzőjéről is)
4.

De nem merénylet-e a művészet ellen: szociális érdemről és tendenciáról beszélni? Nem fogjuk-e felzúdítani a l'art pour l'art híveit? Akaratlanul elénkbe tűnik a Nyugat egyik régibb számából ez a két mondat: »Zola legkevésbé volt művész a Travailban. Az iránymű nem művészet.«

Ezt a két mondatot Babits Mihály írta. Mint Babits egyéni művészi meggyőződése feltétlenül tisztelendő. De mint általános axioma, nagy veszélyt rejt magában - éppen a művészet ellen.

A legnagyobb durvaságnak, értelmetlenségnek tartanám, ha valaki azért szavalna Babits ellen, mert költészetéből nem zúg ki korunk forrongása. Barbárság volna őt a fórumra küldeni. Ő a Szép szelíd szerzetese, kinek olvasásánál annyiszor eszembe jut a kedves mondat: cella continua dulcescit. Ritmusai sokszor úgy cirógatnak, mint a középkori kódexek miniatűrjeinek imádságos színei. Távol az élettől egy nagy hit, nagy szeretet csendes kibomlása művészetté.

És viszont: az irodalomtól a legtávolabbnak - az undorodásig távolesőnek tartom azt: mikor a nap égető kérdéseit szőröstől-bőröstől ódává, drámává vigéckedik. Azok a darabok, melyek azzal fogják meg a nézőket, hogy sok köztük a tisztviselő, kinek váltója van, vagy a jó magyar, ki gyűlöli a közös hadsereget (így lehetne dramatizálni az önálló vámterületet, a drágasági pótlékot etc.) teljesen az irodalmon és minden művészeten kívül állanak. Vásári cikkek: mint a hagyma és az alkohol.

És mégis - axioma axioma ellen - az irodalom talán legnagyobb alkotásaiban mind iránymű. A művészet, a maga egészében szociális funkció. Felesleges is megnyitni a nevek zsilipjeit: Vergilius, Dante, Cervantes, Rabelais, Rousseau, Hugó, Ibsen etc. És ki tudja, hogy a homéroszi eposzok mennyire irányművek? Zolának minden műve iránymű és talán az Assommoir leginkább az. És kétségtelen, hogy ez Zola borzadalmas művészetének leghatalmasabb alkotása.

Mert a kérdés formulázása alapjában van elvétve Babits mondatában. Ott, hol a tendenciát tesszük felelőssé a mű értékéért. Az érték tényezőit egyebekben kell keresnünk.

1. A mű demonstrálása, illusztráció sorozata a tendenciának. Az olvasó mindig külön nézőnek érzi magát és folyton maga előtt látja a tendenciát, mint egy csontvázat, melyen a mese, a mű festett hús, minek hazug mesterkéltsége szembe kiált. A mű nem művészet, mert az író nem volt művész, vagy a művész nem volt erejénél. Példa: a Bourget regények.

2. A mű mindenekelőtt mint önmagáért való külön élet ragad magával s mint a látott vagy átélt élet felveri bennem a nagy kérdéseket, belém fájdítja az író problémáját. Az átélés nagy irgalmában megváltó szeretetre, gyűlöletre kerget. A mű művészet tendenciájával együtt. Példa: Les Misérables, l'Assomoir, A kísértetek etc. etc.

A két dolog közt a különbség: az első esetben a nem művész író egy értelmi műveletet végez előttem, nem tisztán logikai eszközökkel. Így nem esztétikai, hanem logikai énemhez szól, nem megfelelő eszközökkel. Második esetben az élet mindenféleségének látszatával láthatja egész lényem ismeretlen mélységeivel s a legintenzívebb életbe: a művészi együttélésbe sodor.

A l'art pour l'art elméletének megvan az irodalmi életben a maga nagy feladata: stílusképzés, művészi eszközök előkészítése. De feladatát végezve meddő játék lesz. Másodlagos jelenség, mely befejezi, vagy megkezdi a nagy irodalmi korokat.

És végtelen kárára volna korunknak, ha most a l'art pour l'art elmélete általánosan uralkodóvá lenne. Ha elterjedne az a betegség, hogy tettre való (irodalmi értelemben is) emberek a »művészet« szóval nyafogják körül magukat. Elzárva az élettől, egy nő nélküli háremben, embert nem visszhangzó ritmusok eunch táncát lejtenék. Minden népnek életbevágó szüksége van arra, hogy irodalmában meglegyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága. Ez hiányzik még nálunk. A magyar irodalomra nagy szociális feladatok várnak.

A művész lelkének a lelke éppen az a szimpatikus képzelet, mely Eötvöst művésszé tette. Igaz: mindenekelőtt művésznek kell lenni. De azután nagyon kell szeretni, gyűlölni, akarni. Ha egy igazi művész teleissza magát ezzel a tragikus magyar élettel, lehetetlen, hogy ne jöjjön a megváltás. Mert a megváltás mindenütt az irodalomban kezdődik. Az élet zűrzavara ott lesz öntudattá.

És teljesen mindegy azután, hogy a Szép milyen eszközzel hajt tettre. Romantikus, naturalisztikus? ... etc. A nagy történelmi élet magaslatán mellékessé törpülnek az irányok korlátai. Innen az egész művészet egy nagy szintézis: az egymásba tépő, ölelkező emberiség egy folytonosan ráhulló impresszió záport sír és nevet művészetté. A sírásnak és nevetésnek pedig sokféle módja lehet.