Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
IV.

Egyet perdült, egyet fordult az idő s egy bájos tavaszi nap képében elhozta a dicsőséges emlékek évfordulóját, a március tizenötödikét.

- Kitűnő időnk van, - szólt Csapó Erdőssyhez.

- Pompás idő az ünnepélyre; tavaly ilyenkor eső esett, talán még hó is esett; bokáig gázoltunk a lucsokban.

Hanem ma, ... ma kedvez az idő.

A leányok már várnak bennünket; képzelem mennyire kicsípték magukat. Szép kis ünnepély lesz.

Én egy kis beszédet tartok, méltatom a nap fontosságát; a leányok elénekelnek egy dalt.

Nem is igaz: először jön a Himnusz énekszám, azután jövök én; azután megint, ének; most jön Magyarország térképének megkoszorúzása; egy dal, egy szavalat.

A Ring Jolán szavalja a »Magyarországot«, gyönyörű csípője van neki ...

Aztán jön a »Szózat« - és kész.

A leányok csakugyan várták már az igazgatót az iskola udvarán és pedig türelmetlenül.

Csevegésük, nevetésük zaja kihallatszott az utcára.

A negyedik osztály tanulói szakértő tekintetekkel vizsgálták egymás ruháját és hangosan kritizálták egymást. A legtöbb ruhán volt is gáncsolni való, de az üde tavaszi levegőtől rózsásra csókolt arcokhoz minden jól illett.

- A Margitnak pedig nem áll jól a vörös, hiába! - mondogatta a Horvát leány.

- Hagyd békével - pipegte a kövér Munk Annus, - ő úgy tetszik leginkább a Firtos Gyurkának.

- Ah, ah! Ki az a Firtos Gyurka, - kérdezték többen.

- Ki az a Gyurka és merre van hazája? - szellemeskedett Madarász Róza. Fehér Margit elpirult s mérgesen nézett Munkra.

Munk csodálkozó arcot vágott.

- Hát nem tudjátok? Hát az a kis fekete bajuszú - Szimonék szegédje.

- Egy kereskedősegéd? Piha! - fintorgatta orrocskáját Bognár Erzsi.

- Egy boltos legény - kiáltotta méltatlankodva Török Ida. - Na de ilyet! ...

A leányok meg voltak botránkozva s gúnyos megjegyzéseket tettek a piruló Fehér Margitra, aki védekezni próbált.

- Hát szép legalább? kérdezte szemérmetesen Topics Lenke. Szerintem az a fődolog.

- Lenkének mindegy, akárki, csak nadrágot viseljen, no tisztelem az ízlésedet, - mondta egy összenőtt szemöldökű leány ajkbiggyesztve.

- Még te mersz beszélni; felelt vissza Topics, - tudod, hogy én sokat tudok, jobb lesz, ha hallgatsz.

- Beszélj! - kiáltozták a leányok.

- Mondd el Lenkém, édesz aranyom, mit tudsz? - könyörgött Munk Annus.

Topics Lenke tétovázóan nézett az összenőtt szemöldökűre.

- Csak tessék, csak beszélj, ha tudsz valamit, - bíztatta ez, fenyegető tekintettel. - Jön Zorka, - kiáltotta boldogan egy kis barna leány és az érkező elé futott.

Sárgás csipkével díszített, testhez álló sötétviola bársony ruha volt Zorkán; nyakán értékes ó-szerb aranyakból készített füzér csillogott.

Az összenőtt szemöldökű leány nyugodt lehetett; őt egy pillanat alatt elfeledték. Valamennyien körbefogták a szép szerb leányt.

- Vedd le a kalapodat édes, - mondta hízelegve Ring Jolán, ki nevetős szemeivel, gödröcskés orcájával maga is bájos jelenség volt.

- Vedd le hadd nézzelek meg, - mondta s összecsapta kezeit, mikor Zorka engedett a kérésnek.

- Gyönyörű vagy - sóhajtotta.

- Remek, gyönyörű, - mondogatták a többiek is őszintén.

Az egyszerű, görögös formába alakított haj, mely keskeny, nemzeti színű szalagocskával volt leszorítva csakugyan elragadóan illett arcához.

- Ha én ilyen szép lehetnék, - mondta egy magas, szürke szemű leány, aki magát igen szépnek tartotta ...

- Ha én ilyen szép lehetnék, - ismételte, miközben egészen odasimult hozzá, hogy társainak alkalmat adjon annak a megítélésére, hogy ki a szebb kettőjűk közül.

- Ki varrta a ruhádat, - kérdezték többen, - remek egy darab!

- Oh, hisz nem is olyan szép, - mentegetődzött Zorka.

- Oh a szerény ibolyácska, - mondta epésen Oroszi Vilma, aki eddig nem vett részt a társalgásban.

Zorka odafordult, aztán csendesen távozni készült.

- No azért ne fuss el, - mondta Oroszi, - vagy talán attól félsz, hogy megigézünk?

Zorka hallgatott?

- Én bizony nem igézlek meg, - piszkálódott Munk Annus.

- Ne bántsd nem látod, hogy ma büszke hozzánk, még csak nem is felel, - mondta a kancsi Madarász.

- Nem, nem, ma nem nyitja fel az eperajkait.

- Talán lyukasz fogad van galambom, mondta Munk Annus, - az osztály harckeverője.

- Félti a hangját, úgy látszik ma szerelmet akar vallani Erdőssy tanárnak! -szólt Oroszi.

A leányok kacagni kezdtek. Zorka távozni akart, de szorosan közbe fogták; eszük ágában sem volt őt elereszteni.

Oroszi kérlelhetetlenül beszélt tovább:

- No azért még nem kell úgy elpirulni; ni ... most meg, hogy elsápad. Talán csak nem árultam el valami titkot, talán csak nem akarod tagadni, hogy fülig szerelmes vagy belé.

- Jól teszi, ha szerelmes! - kiáltotta egy vidámképű leány.

- Én is szerelmes vagyok Erdőssy tanárba.

- Én is, én is! - kiáltozták többen.

- Látod Zorka! - vígasztalta Munk Annus.

- Látod, a Fehér egy közönszégesz kereszkedőszegédbe szerelmesz sz aszt szem szégyenli; valami Fitosz Gyurka nevezetűbe.

- Lányok, lányok! - kiáltozott a hosszú, vörös Paula, - tudjátok én kibe vagyok szerelmes? ... Csapó igazgató úrba!

- Majd pofon váglak! - szólt Csapó Jozefin erélyesen.

- No lám szép Zorka! Senki sem tagad, csak ön nem mer vallani, - folytatta Oroszi Vilma, miközben melléje állt.

- Jaj de szép nyakláncod van mennyi arany!

- Lányok tudjátok, mi ez? Ez a Zorka hozománya.

A leányoknak kezdett a dolog nagyon tetszeni.

- Csak azt szeretném tudni, mennyit érnek ezek az aranyak.

- Ne haragudj kincsem, inkább mondd meg szépen, esdve kérlek, alázattal könyörgöm, óh mond meg, mennyit kap Erdőssy?

A leányok sorban találgatták, hogy mennyit érhetnek az aranyak s közben édeseket nevettek.

- Menj innét, - mondta a szerb leány ingerülten és eltaszította Oroszi babráló kezét.

- Megütöttél?! - kiáltotta Oroszi szikrázó szemekkel és csak azért is tovább tapogatta a nyakláncot.

- Hozzám ne nyúlj! pattant fel Zorka.

- Jól tudom, mi bánt! - mondta s merően szemébe nézett.

Oroszi Vilma egy pillanatra megdöbbenve hátrált.

- Aha Vilma! - szólt Munk Annus nagy örömmel.

- Hogy mi bánt engem, azt megmondhatom, az bánt engem, hogy március tizenötödikén nemzeti színű szalaggal mer páváskodni egy ... vadrác, - felelt Oroszi s hirtelen odakapott, hogy letépje azt a szalagot a fényes fekete hajról.

Zorka felszisszent s mindkét karját felemelve, teljes erejéből Oroszi arcába vágta kezeit.

Oroszi felsikoltott; görcsösen összegörbített ujjaival visszavágott, hogy végigkarmolja a szerb leány alabástrom arcát.

De az jobb kezével megkapta a feléje sújtó kezet; baljával pedig ugyanakkor belemarkolt Oroszi Vilma selymes szőke hajába s szilajan tépni, rángatni kezdte.

- A hajam, ereszd el a hajamat! - sikoltott Oroszi.

Majd megragadta a tépázó kezet s a másik kezét is kiszabadítva, a kezébe került aranyfüzért egy rántással letépte Zorka nyakáról.

Csiling, csing, csing, - kiáltoztak az aranyak az ő különös hangjukon, amint szertegurultak az udvaron.

A leányok szétrebbentek, mintha egerek futkostak volna a lábaik alatt.

Csak az a kis barna leány, aki az imént örült Zorka érkezésének, az maradt a csatatéren és sűrű könyhullajtás közben szedte az aranyakat:

A zajra megjelent a bennlakó tanítónő.

Jött utána Zsófia kisasszony is elképedve. A kapu is kitárult és az igazgató meg Erdőssy léptek be.

Oroszi Vilma egy szempillantás alatt eltűnt; Zorka kábultan takargatta magát. A küzdelem hevében szétnyílt ruhája egy parányit látni engedett hófehér melléből. Erdőssy szemérmetesen félre fordult, az igazgató azonban, mint aki nem lát semmit, egész közel furakodott.

- Mi az, mi történt itt, - rikácsolá el-elcsukló hangon s szemeivel majd elnyelte a piruló leányt.

De hirtelen elhallgatott; a földön egy aranyat pillantott meg; oldalt fordult s reá lépett,

Zorkát elvezették a tanítónők.

- Bemenni az osztályba, kiáltozott Csapó pár leányra, akik távolról nézték a történteket nagy kíváncsian.

- Kezdjük az ünnepélyt. Befelé! ...

Zavartan köhögött. Zsebkendőjét szájához tartotta, majd kiejtette a kezéből ...

Milovanov Milana, a kis barna leány éppen most adta át Zorkának az aranyait. Belekötötték egy kendőcskébe. Csing, Csiling ... csengtek, mikor egymáshoz ütődtek. Mintha csak sírtak volna... Mintha csak a kis gazdájuk könnyeinek lettek volna hangjai, vagy talán azt az elveszett testvérüket siratták, amelyik Csapó úr zsebében cigarettavégek, gyújtószálak fogpiszkálók és papirosdarabkák társaságában pihent; egy nagy zsebkendő által betakarva ...

Az ünnepély megkezdődött; a tanulók énekeltek.

Zorka egy üres osztályban rendezgette magát; a letépett kapcsok egykettőre visszakerültek a helyükre, a drága csipke szakadása is úgy - ahogy kijavítódott.

A felborzolt hajat a kis Mila egyengette; több szeretettel, mint tudással.

Mikor Zorka a nemzetiszínű szalagot - mely mint glória övezte fejét - kivette a hajából, nem tudta, mit csináljon avval. Egy pillanatig kedve lett volna összegyűrni, vagy akár széjjeltépni ... Azt a háromszínű szalagot, melyet neki úgyis gyűlölni kellene, mint ahogy gyűlölik a többi szerbek is, - mindnyájan. És ő ma a hajába fonta ...

Megérdemeltem, - gondolta magában és nagyon, de nagyon el volt keseredve. Mit szólna az édesapja, ha ezt meglátná?!

A szalagot azért nem tépte szét; nem is gyűrte össze.

Szépen összehajtogatta, gyöngéden megcirógatta és keblébe rejtette. Aztán lehajtotta a fejét a padra és sírt, sírt ...

Délután öt órakor megszólalt a tűzoltóság trombitás zenekara. Jöttek a tűzoltók díszruhában; elöl Bugyi Török Péter a főparancsnok, ezüstös sisakban. A közönség tódult az utcákra s csakhamar nagy tömeggé verődött össze a Honfi téren.

A tűzoltók sorfalat álltak, mellüket büszkén kifeszítették s lenézték egyenruhátlan polgártársaikat.

Megérkeztek az iskolák is; a belvárosi iskola sok gyerekkel és öt tanítóval; a birkásdűlőbeliek is igen sokan jöttek két tanító vezetése mellett. A tanítók karján széles nemzetiszínű szalag ékeskedett; a gyermekek mellére apró kokárdák voltak feltűzve.

Jöttek a tanácsbeliek fekete ünneplő ruhában.

Jött az állomásfőnök két adótiszttel; utánuk a gyógyszerész az ügyetlen ügyvéddel. A rendőrhadnagy karjait mellén összefonva, napóleoni mozdulatban állva a tömeg fölé nézett.

Három finánc jött most peckes léptekkel. A tűzoltókra gúnyos pillantásokat vetettek s kardjukat önérzetesen billegették.

Megérkezett a 48-as asztaltársaság is Csapó igazgatóval, a kör elnökével. Csapón a fekete ruhája volt. Kicsit kopott, kicsit zsíros és nagyon gyűrődött volt. Ellenben sárga, lapos szalmakalapja egészen új volt.

Bajuszáról még nem száradt fel a sörhab és még nagyobbnak látszott. Könnyes szemeire sötét szemüveget tett fel:

- De hol vannak a leányok? - kérdezte hangosan.

A tőle távol álló Stefanits, a birkásdűlői altanító mintha csak az ő kérdésére felelt volna, elkiáltotta magát:

Jönnek a jányok!

Vagy tizenhat-húsz fehérruhás leány lépegetett a tömeg felé; az elöl jövők nehéz koszorúkat cipeltek magukkal.

Sok asszony és leány most a férfiak közé vegyült.

Az emberek hangosan beszélgettek, jobbra-balra tipegtek és igyekeztek kellemes párt szerezni maguknak.

- Éljen, - kurjantotta egy rongyos ruhájú suszterinas.

- Éljen, éljen! - zúgott a tömeg szaggatott ütemben, - lelkesülten.

A tűzoltóbanda egy óriási dobütéssel rákezdett valami hazafias indulóra; a tömeg megindult a temető felé, ahol a honvédemlék állt.

Az ablakból nemzetiszínű szalagos nők integettek: csak a koszorús [*] házak ablakai maradtak becsukva.

A jegyzőék erkélye zsúfolásig tele volt asszonyokkal; a vörösképű kis jegyzőné alig szuszogott, fehér bőrkesztyűbe szorított kezeit szétterpesztett ujjakkal nyugtatta az erkély vasrácsára.

Szidák doktorné gyöngyökkel díszített fekete ruhájában a főnök kisasszonyt préselte a rácsozathoz; őt viszont a csontos Baranyainé, a gazdag fűszeresné; őt a Virágné; a Virágnét a Krámer kisasszony ...

Egyik ablakból a polgári iskolai tanítónők nézték a menetet.

A bennlakó kisasszony elmélázva nézett maga elé, Zsófia kisasszony oldalt állt és azt az orcáját mutatta a nép felé, amelyen kevesebb volt a pattanás.

A kézimunka kisasszony, zsebkendőjével hevesen integetett.

- Éljenek a szép hölgyek, kiáltotta el magát egy sovány fiatalember a jegyzőék erkélye alatt.

Éljenek - kiáltotta mellette egy x-lábú fiatalember.

Éljenek - rikoltotta az éles hangú suszterinas.

Éljen, éljen! zúgták az emberek, túlkiáltva a trombitazajt.

A menet befordult a Túzok utcába. Új riadalom; új éljenzés, ismét sokan csatlakoztak a menethez.

Az elesett honvédek síremléke, egy törött oszlopot ábrázoló kőfaragvány körül nem fért el több ötven-hatvan embernél. A többiek egymást lökdösve oly távol kerültek, hogy nem láttak, nem hallottak semmit, pedig Csapó már javában szónokolt, el-elcsukló hangon, könnybe lábadt szemekkel.

- Igen a hazáért! - kiáltá fájdalmasan.

- Igen a hazáért! kiáltották a 48-as asztaltársaság bajnokai, akik a legközelebb álltak a szónokhoz.

- E megszentelt keserv a miénk kizárólagosan ... Senki másé, senki másé! ... El fog jönni a nap, midőn ... Egy szívvel lélekkel ...

Óh drága hazám ... Dicső félistenek ti! - hangzott ki a mindinkább növekedő zajból.

A tömeg nem akart belenyugodni abba, hogy semmit ne halljon, mind szűkebb körbe szorította a szerencsések kis táborát.

- Ne taszigáljon ... ostoba! ... jaj a mellem! - hangzott az emberek összepréselt csoportjából.

- Éljen! - kiáltott egy rongyos nadrágú suszterinas egy akácfáról.

- Éljen, éljen! ...

Egy rendőr a lábánál fogva lehúzta az ordítozó inast a fáról.

- Csapó, akit a tömeg hullámszerű mozgása előre-hátra ingatott, égnek emelt tekintettel szónokolt:

- Dicső vitézek, lánglelkű héroszok ... leborulok előttetek ...

- Jaj végem van! - nyögte egy asszony elhaló hangon.

Mindenki szeretett volna kijutni a tolongásból.

Más és más irányú hullámok keletkeztek, de a tömeg azért egy helyben maradt.

- Előre! induljanak! ... Ne lökdössön! Menjenek hát. Ne taszigáljon. Jaj, jaj...

- Éljen! - rikoltott a suszterinas, aki megint felmászott az akácfára.

- Éljen, éljen! - zúgta a tömeg.

A tűzoltóbanda egy menydörgésszerű dobütéssel rákezdte a Rákóczi-indulót s a nép jókedvűen hazafelé indult.

(Folyt. köv.)

 

[*] * A szerbek Szt. János emlékére koszorút szegeznek házukra.